ex Ponto

Beltéri képek érkeztek Júlia kiállításáról az Armstrong’s Galleryben.

A Klubrádió hétfői Mecénás műsorában elhangzott beszélgetést, melyet Balog József készített vele, itt lehet meghallgatni (.mp3), a 15–25. perc között. Eddig gyakorlatilag ez az egyetlen sajtóvisszhang mifelénk, noha sok megfelelő helyre eljutott a meghívó és a kétnyelvű sajtóanyag. Ez persze a közeget minősíti, igaz, a vártnál is sokkal rosszabbul. Itthon élő magyar művész ugyanis európai vagy amerikai nagyvárosban, kereskedelmi galériában olyan ritkán jut önálló kiállításhoz, hogy már önmagában ezt a jelentőségét méltatni kellett volna. Azután amikor valaki – pont ilyesmik miatt – végleg távozik és nemzetközi karriert csinál, beindul a szokásos hazugság: lám, a magyar művészet, az világhírű. (Kapcsolódó olvasmány itt.

Júlia weboldalán közben megjelent egy NEW works (various) című menüpont, mely – átmenetileg – az utóbbi évek munkáiból ad némileg ömlesztett ízelítőt. (Rendszerszerűbb portfolio frissítés később.)

fotók: Cynthia Madrigal, Armstrong’s Gallery

Pár kép még – részben ugyanezek – a Laguna Clay FB-képtárában itt.

az elmúlt időszak négy legfontosabb kortárs kiállításából háromban a kiállítók nem használtak „műtárgyakat”, hanem a médiaművészet eszközeivel rendezték be a steril tereket. Az a múzeum, amely pedig nem reflektál, nem ad megfelelő teret a művészet kortárs törekvéseinek (amelyet láthatóan egyre kevésbé érdekel a „műtárgy”), az halálra van ítélve.

– tolmácsolja György Péter szavait Bardóczi Sándor (Az elKÉKülőben lévő SZÉPMŰről).

Közben Fajó János kortársunk egy 2000-es írásában ezt olvasom:

A kritikusoknak ma is vannak tévedéseik, jobban mondva, csak tévedéseik vannak. A mai trend az, hogy a műalkotás ne legyen tárgy, ne lehessen eladni. Aki ma nem installáció (show)-párti, az a gyűlöletes műkereskedelem oldalán áll, és mint ilyen, kiközösítendő!

– Fajó János: Rögeszméim – eszméim rögei: Hagyományról, kompetenciáról, Vince Kiadó, 2009, 96. o.

Halálos ítélet, kiközösítés, ismerősen cseng.

“Az egyenes, a derékszög és a kör uralmának vége.” Ijedtében Vadas József (aki Kassákról könyvet írt) merte ezt írni az Élet és Irodalomban. Ez szerintem nemcsak erkölcsi kérdés, hanem szakmai ostobaság is. Olyan, mintha a geometria vagy a sárga, piros, kék színek, vagy teszem azt, három magánhangzó haláláról papolnánk.

– Fajó, uo., 165. o.

Vannak, akik papolnak. Van, aki alkot. Műtárgyakat. Például az egyik legfontosabb jelenlegi kortárs kiállítás résztvevői. Az óbudai Vasarely Múzeum Konkrét fotó, fotogram című pazar válogatásán BÖLCSKEY Miklós, CSÁBI Ádám, CZEIZEL Balázs, Pierre CORDIER, Inge DICK, EPERJESI Ágnes, ERDÉLY Miklós, FELEDY Balázs, Winfred EVERS, Thomas FREILER, GYARMATHY Tihamér, Heinz HAJEK-HALKE, Heinrich HEIDELBERGER, Lucien HERVÉ, Karl Martin HOLZHÄUSER, HÜBNER Teodóra, Gottfried JÄGER, Herwig KEMPINGER, KEPES György, KEREKES Gábor, Miroslav KOVAL, LENGYEL Lajos, Franz LINSCHINGER, LŐRINCZY György, MAURER Dóra, MEGYIK János, Uwe MEISE, Antoni MIKOLAJCZYK, MOHOLY-NAGY László, Sabine RICHTER, Józef ROBAKOWSKI, Jaroslav RÖSSLER, Jack SAL, SZELÉNYI Károly, TÜRK Péter és VESZPRÉMI László művei láthatók. A fentiek után különösen szórakoztató elolvasni róla azt a kritikát, mely így kezdődik:

Nem kell hozzá túl nagy merészség, hogy kijelentsük, a konkrét fotó és a fotogram pillanatnyilag nem tartozik a kortárs képzőművészet legérdekesebb vagy legaktuálisabb megnyilvánulási formái közé.

– Mélyi József: Szép esszé, Élet és Irodalom, LIV. évfolyam 24. szám, 2010. június 18.

Merészség, az máshoz és másnak kell.

Ma a konzervativizmushoz több bátorság kell, mint tegnap az avantgardizmushoz kellett. [...] Korlátolt kispolgárok hiszik, hogy itt bármiről is le lehet maradni: egyet kivéve, önmagunkról.

– Fajó, uo., 167. o.

Talán a gazdagságról van szó, ami másfelől nézve fényűzés.

Ilyen esszészerű kiállítást rendezni manapság tulajdonképpen luxus.

– Mélyi, uo.

Uwe Meise: Fotoelektrogram (1990)
Diplomamunka Gottfried Jäger tanítványaként.
Meise még ugyanabban az évben meghalt…
vö. Sugimoto új, közel húsz évvel későbbi Lightning Fields sorozatával.

A fenti névsorhoz pedig két megjegyzés: 1) a külföldiek közül több viszontlátható ezen a konkrét fotográfia weboldalon; 2) mint ebből az NKA döntésből kiderül, Lengyel Lajosról (1904–1978) monográfia készül a Magyar Fotográfiai Alapítvány kiadásában. Várjuk.

Egy New York-i galéria Art4Barter címmel rövid kiállítást tartott, melyen pénz helyett konkrétan megnevezett szolgáltatásokkal vagy termékekkel lehetett megvenni a kiállított műveket.

Ironikus, hogy a művészet azért is hiányzik sokak életéből, mert luxuscikknek tekintik, nem életünk lényeges részének.

(forrás)

Míg a cinizmusnak csak a gazdasági mélypont jut eszébe róla, a bizarr akció másik fintora épp az, hogy egy normálisabb világról álmodik, melyben nem feltétlenül a pénz az értékcsere kizárólagos eszköze.

A szervezőket és a résztvevőket láthatóan nem aggasztották az olyan esetek, mint Peter Max-é, akit perbe fogtak adócsalásért, miután műalkotásaival vásárolt ingatlant.

Válaszában Gage [Max ügyvédje] elmondta, “Max rendkívüli nagylelkűsége fényében, aki művekben és időben számolva dollármilliókat adományozott az Egyesült Államoknak egy sor jótékonysági és emberbaráti ügyben – melyeknek fejében nem kért adókedvezményt –, a kormányzatnak szégyellnie kellene magát ezért az eljárásért.

Hozzátette: Max soha nem élt a kormányzatnak és különféle jótékonysági szervezeteknek juttatott adományaiért járó adókedvezménnyel.

Épkézláb helyeken adókedvezménnyel jár a műtárgyvásárlás is, ami remek dolog és mindenkinek jó, mert piacosítja az állami kultúratámogatást, és pontosan azt segíti, hogy egyre több érdekelt ember ügyévé és az élet részévé váljon a művészet. Ahol viszont nincs ilyen szándék, ott nem csoda, hogy rejtőzködnek a műgyűjtők, ami miatt maguk a művek is láthatatlanok maradnak. Létük értelmetlenné válik, tulajdonképpen nem léteznek. Ez mindenkinek rossz – az államot kivéve –, a tulajdonosnak, a civil és szakmai közönségnek, az alkotónak és a műveknek. Annak, amit kultúrának nevezünk.

A rendszerváltást követő időszak gyűjtőinek többsége kerüli a nyilvánosságot. [...] A legnagyobb magyar műgyűjtők többsége (mintegy 90 százaléka) nem vállalja nyíltan gyűjtői mivoltát. Ez ilyen magas arányban hungarikumnak is nevezhető, több tucat jelentős gyűjtőről lehet szó Törő István szerint.

[...]

A vagyonos embereket ma Magyarországon jellemzően nem elismerés, hanem gyűlölet és irigység veszi körül, mutat rá az okokra Törő István, a Virág Judit Galéria egyik tulajdonos-vezetője. A gazdagok többsége nem elégedettséget és kiegyensúlyozottságot, hanem félelmet és szorongást érez, aki teheti, titkolja a vagyonát.

A búvópatakként felbukkanó vagyonadó fenyegetése sem a nyilvánosság keresésére serkent. És sem a műtárgybefektetést, sem az adományozást nem segítik a magyar adótörvények.

[...]

A magyar adórendszer mind a műtárgyak vásárlói, mind eladói, mind a műkereskedelem számára rendkívül kedvezőtlen. Az adórendszer nem támogatja a műtárgy jellegű befektetéseket, beruházásokat, jótékonyságot és adományozást. Például az értékes magyar műtárgyak hazahozatalát 25 százalékos “büntető” áfa nehezíti, Angliában ennek mértéke 5 százalék.

“A műtárgyak eladása szintén túladóztatott, és a szerzői jogdíjak is lényegesen meghaladják az európai irányelvben előírtakat. Mindezek alapján a magyarországi aukciósházak és műkereskedők is lényegesen kedvezőtlenebb feltételekkel dolgoznak, mint külföldi kollégáik” – állítja Törő István.

Van egy amerikai fotógyűjtő, aki pontosan azt vallja, hogy gyűjteménye arra való, hogy bemutassa, ezért weboldalt nyitott a kollekciójának. Szenvedélyéről emellett blogot ír, mely egy év működés után az egyik legszínvonalasabb online fotóművészeti orgánumnak tekinthető. Következetesen egységes szerkezetben és egyenletesen magas színvonalon ír fotóművészekről, kiállításokról és albumokról, szakmai eseményeket kommentál, valamint nyíltan megosztja túlnyomórészt rokonszenves személyes véleményét gyűjtésről, etikáról és piacról, alkotó, galéria és gyűjtő kapcsolatáról vagy általános fotóművészeti kérdésekről. Érdemes elolvasni például, hogy gyűjtőként a közmondásszerű válság közepette mit lát feladatának és miért.

Ha minden jól megy, a jövőben a DLK COLLECTION többszerzőssé fog bővülni. Kívánjuk, hogy továbbfejlődése is példamutatóra sikerüljön.

Mi is gondolkodunk ilyesmiben, de még nem tartunk itt.

Mint tavaly kultúra kategóriában, idén a fotóblogok között ért el az ex Ponto 10. helyezést a HVG Goldenblog pályázaton. Az összes versenyző listája itt.

Az első helyezett best of semmit már amúgy is említeni akartam, úgyhogy akkor most. Remek ötlet, viszonylag jól megvalósítva (videointerjú; külföldi párhuzamok: Awkward Family Photos, DeletedImages). Az élmezőnyből felfedezésre ajánlható még a true the lens (zselex fotóblogja) és Kálló Péter.

Az ex Ponto persze nem tetszhet mindenkinek, korábban például neki. A mostani Goldenblog eredmény kapcsán is beszólt valaki – elegánsan annak is, aki jónak tartja, amit csinálunk.

Az ex Ponto meghívók, kiállítások előzetese többnyire másoktól vett idézetekkel és másoktól vett fotókkal. Kis fejlesztéssel a port.hu fotós szekciója lehetne a műmájer, enyhén tudálékos szöveggel. Aki az itt található linkek után menne a fotózás világába, legfeljebb a Hatlaczki Balázs nevű, szabadúszó fotóriporternél arat sikert, aki erről a szájtról a következőket találja mondani a zsüri [sic!] vélemények között: “Az ex Ponto nagyon jó, nem is számítottam rá, hogy ilyen oldalt találok, ahol ennyi minden van, jó képek és érdekes szövegek.”
Tudnék mutatni párat neki, csak, hogy fejlődjön.

A Goldenblog eredménye három zsűritag (összesen 50%) és a közönség szavazatai (50%) alapján állt össze. Jót és rosszat megköszönve üdv korábbi és új látogatóinknak.

Annak, aki először jár itt: ez a blog elsősorban példaszerűnek talált fotográfiákat, sorozatokat szemléz, magyar és külföldi alkotókat mutat be. Nem mindenevő, egyfajta fotográfiai kultúra érdekli. Szinte sohasem bírál. Másodsorban a fényképről és a képről jegyzetel, utalásokat gyűjt és idéz, rövid gondolatkísérleteket rögzít. (További info jobbra fent, ki ez (1.) alatt.)

true the lens (Zselinsky Miroslav): pozsonyi formaságok #1 (2009)
eredeti helyén itt

Kálló Péter: gát-rendszer, Szarajevó, Bosznia (2003)
eredeti helyén itt

Én a „posztmodern” terminustól őszintén viszolygok, és másképpen, mint ironikusan-szarkasztikusan soha le nem írtam. Különösen groteszknek éreztem volna a használatát itt Kelet-Európában, ahol a modernizmus maga is kisebbségi (bár a maga zárt közegében roppant szívós) enklávé, s ahol a közvélemény zöme számára olyan, immár évszázados fejlemények, mint az absztrakt-nonfiguratív festészet, a szeriális-atonális zene, a marxi vagy nietzschei antifilozófia, a pszichoanalízis, a logikai, halmazelméleti vagy kvantumfizikai paradoxonok, a feminizmus, Ferdinand de Saussure nyelvelmélete, a Bauhaus és í. t., még mindig (s most már talán örökre) ismeretlenek vagy gyanúsak maradnak.

— Tamás Gáspár Miklós: Szürkület, 2008. december 27.

Moholy-Nagy László fotogramja
bővebben

jelenlegi nevelési rendszerünk [...] főként egyedi élményekre ösztönöz. ahelyett, hogy önnön centrumát tágítaná [...].

az embert a tradíciók, a tekintélyi elvek uralma megfélemlíti. bizonyos élményterületekre már egyáltalában nem is merészkedik. szakember válik belőle. élményei már nem eredendőek. szüntelen harcban állva ösztöneivel, a külsőleges ismeretek úrrá lesznek rajta. belső biztonságérzete elsorvad. már nem lehet többé a maga orvosa, sőt a saját szemére se bízhatja magát. a szakemberek — mint valami hatalmas titkos szervezet tagjai — elhomályosítják az utat azok felé a sokoldalú egyéni élmények felé, amelyek egészséges funkciók alapján lehetségesek, sőt amelyeket a biológiai centrum egyenesen megkövetel.

1929-ben jelentek meg Moholy-Nagynak ezek a mondatai (Az anyagtól az építészetig, ford. Mándy Stefánia, Corvina, é. n., 10. o.; kiemelés tőlem). A látleletben már ekkor pontos helyet kapott az extrémsport-divat és a programozott önkívület jelenlegi szerepe:

veszélyes helyzetekben vagy a feloldódás kivételes óráiban az életösztön áttöri a konvenciót és a gátlásokat, s ilyenkor minden ember — soha nem “képzelt” — csúcsteljesítményre képes.
(14. o.)

Pár oldallal később, ahol a maga alternatíváját, nevelési modelljét az anyag eredendő élményéből bontja ki, fontos utalást tesz a fotográfiára.

paradoxonnak tetszik, de a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a közvetlen tapintási élmények mellett a fényképezésnek — tehát egy optikai eljárásnak — az elterjedése ösztönözte a tapintási kultúrát. a különböző anyagi (tapintási) értékek egzaktul hiteles fotói, felnagyított s eddig alig tudomásul vett megjelenési formái nemcsak a kézművest, hanem úgyszólván mindenkit tapintóérzékének kipróbálására serkentenek.
(24. o., 2. lábjegyzet)

az egzakt éles fénykép egy új anyagkultúra legjobb előkészítője, mert az expozíció koncentráltsága [...] a szüntelen hajszában élő mai embert arra indítja, hogy lassanként ismét közelebb kerüljön magához a tárgyhoz.
(39. o.)

A fénykép Moholy-Nagy elgondolásában magas rangra emelt optikai taktilitásának a paradoxonja szépen kiegészíti azt a tényt, hogy a fotó lenyomat típusú kép.

Moholy-Nagy László: fotogram, kezek és ecset (1926)
bővebben

A gondolatot Kepes György is megerősítette 1944-es alapművében.

Az úttörő fényképészek példája nyomán a festők is kezdték képeikbe beépíteni az anyagok textúraminőségét. [...] A világosnak és a sötétnek a látható textúrát létrehozó különös ritmusa meghaladja megkülönböztetési, illetve felbontóképességünket, amellyel a vizuális rendnek az árnyékolásos modelláláson nyugvó formáit észleljük. [...] látás és tapintás tehát egyetlen egésszé forr össze.

— Kepes György: A látás nyelve (Language of vision), ford. Horváth Katalin, Gondolat, Budapest 1979, 168. o.

Moholy-Nagy fotói még itt.

Moholy-Nagyról korábban:
2008 május 15 Megoszlás
2008 március 30 Természetes technika
2007 november 14 Művészet-e a fényképezés
2007 március 28 Színben gondolkodó
2006 december 21 Időutazástól az út idejéig

a Fotogramme 1922-1943 kötet borítója

kiegészítés 2009 június 24
Bizonyos Rieder Gábor e bejegyzésünkre hivatkozva állítja szembe Eperjesi Ágnessel Moholy-Nagyot, utóbbi rovására, a következő kiszólással: “Hol vannak már Moholy-Nagy unalmasan fekete-fehér fotogramjai!” – LOL.

A fotozz.hu hivatásos képértékelője messze érdemén felül dicsért egy felvételt, nem kis részben egyszerűen azért, mert lyukkamerával készült fekete-fehér filmre. Jó példa az “archaikus” jelzővel felstilizált eljárások tünetszerű túlértékelésére.

Nemrég azonban született valami gyönyörű dolog ezen a téren. A BME építészkarának tavaszi alkotóhetén, mely a napfény címet kapta, Tamás Naplopók műhelymunkájának hallgatói lyukkamerával 34 fényképet készítettek a Napról és 33 felvételt annak pótlékairól, mesterséges fényforrásokról. A két sorozatról, összesen tehát 77 fotóról, melyek egymás mellett, de egymással szemben, egy-egy pauszra kivetítve, s e “vászon” áttetszőségének köszönhetően mindkét irányból nézhetően forogtak 7 másodperces időközökkel, az alábbi videókon lehet némi képet alkotni.

Nap
nagyobb méretben

Lámpa
nagyobb méretben

Az alkotók névsora: Janek Dóra, Kovács Ágnes, Nagy Anna Flóra, Szkardilisz Flóra, Papp Tímea, Fogarasi Anikó, Petre Izabella, Kristóf Noémi, Császár Anna Margit, Traub Dorottya, Sztevanovity Sandra, Gerzsó Szilárd.

A mű ebben a formájában nem indulhat a Mai Manó Ház reneszánsz évi Camera Obscura fotópályázatán, mert egyetemistáknak nem engedi a csoportos indulást — ha jól értjük a kiírást (vö. 1. és 2. pont). Ha jól, akkor no comment. És majd kíváncsian várjuk a medvét. Például, hogy a meghívásos kategória művészei (3. pont) megütik-e majd ezt a szintet.

A fényképészetnek mindig megvolt a lehetősége a képek demokratizálására, de a gyakorlatban ritkán valósította meg ezt. A digitális képalkotás mindenhol elterjesztette a képalkotó eszközöket. Most sokkal több ember rendelkezik képcsináló eszközökkel, még több időben. Ugyanakkor a nyilvános képkörnyezetben elsősorban a közvélemény befolyásolására használják a képeket és arra, hogy termékek és szolgáltatások fogyasztására buzdítsanak. Vajon hogyan viszonyul egymáshoz ez a két jelenség: a csaknem egyetemleges képkészítő képesség és a nyilvános képek általi általános manipuláció?

Korábban úgy gondoltam, a tény, hogy több ember alkot képeket, szükségképp a képek tudatosabb befogadásához vezet, de most már kevésbé vagyok biztos ebben. Úgy tűnik, lehetséges éppoly öntudatlanul készíteni a képeket, mint fogyasztani őket, a kritikai érzék teljes mellőzésével. Ebben az egyik főbűnös az időszennyeződés avagy “az időbeli távolság elpiszkolódása”, amiről Paul Virilio ír. Hogy visszanyerjük szabadságunkat (és távolságunkat), le kell lassítanunk a képeket.

[...]

A fotografikus képek a nyomról szóltak. A digitális képek a folyamról szólnak.

[...]

Az “új digitális demokrácia” pangloss-i parancsolata lassan magára ölti egy kollektív hallucináció összes jegyét.

— David Levi Strauss: Click here to disappear: thoughts on images and democracy (.pdf formátumban itt)

Két héttel ezelőtt itt koncertezett az Einstürzende Neubauten. Fanyalgás itt vagy ott olvasható, de minek.

Sajnálatos, hogy a magyar közönség nagy részét nem érdekli a számok szövege, és nem csak azért, mert nem értenek angolul vagy németül, hanem mert mindentudóknak képzelik magukat. Ez a mélységes tudatlanság, önkép-nélküliség, a szülőktől örökölt, ostoba gőg a fő oka annak, hogy az ország ilyen mélyre süllyedt.

– így Najmányi László.

Legközelebb remélhetőleg az A38 hajónál jobb helyet találnak, süllyedt hely az ehhez.

Sabrina. Nagorny Karabach.

Az újságírók meg elégedetten ülnek kényelmessé alakított magaslesükön, esznek-isznak és a szépség ideájától tökéletesen mentesen szemlélik a világot.

– Janáky István már-már alapszöveg értékű esszéjéből: A rejtőzködés. Építészeti aranyfedezetét a szerző Az építészeti szépség rejtekei Magyarországon, Terc, 2004 című könyve adja meg.

Már csak pár óráig látható Pécsett a Természet és Technika: Az újraértelmezett Moholy-Nagy 1916-1923 című kiállítás. Nemcsak azért egyedülálló tárlat ez, ahogyan bemutatja Moholy-Nagy László indulását és útját a bámulatosan gyors beérés kezdetéig. Nemcsak azért, mert egyszersmind a magyar konstruktivizmus megszületését szemlélteti. Hanem azért is, mert több mint 30 éve ez a művész első nagyobb múzeumi kiállítása Magyarországon. Az előző 1975-ben volt a Magyar Nemzeti Galériában!

Arról van szó, akinek a neve Bartóké mellett a legismertebb XX. századi magyar művésznév a művelt nyugat-európai és amerikai közönség előtt.

Arról van szó, akinek a nevét úgy vette fel a korábban Iparművészeti Egyetemként, ma MOME-ként ismert intézmény, hogy – minden blabla ellenére – az általa és iskolája képviselt gondolkodásmódnak fittyet hányva párosítja az értékes hagyományok megvetését a talmi újdonságok imádatával.

Plakát itt (.pdf, 256 KB), egy cikk a tárlatról ott.

A kiállítás katalógusa, melyet kurátora, Botár Olivér írt, csillogó album helyett igényes monográfiát ígér a témáról. Az egyik előszó szerzője, Méhes Márton, a Pécs 2010 program időközben lemondott igazgatója itt is bejelenti, hogy Európa leendő kulturális fővárosa komoly Bauhaus-kiállításra készül. Egyelőre marad a remény, hogy a folyamatos botránysorozattal kísért felvezető közepette nem sikkad el ez a szándék. (1)

Moholy-Nagyhoz hasonlóan elhanyagolt érték sok van ebben az országban. Ilyen például a konyhaművészet. E mulasztás pótlását Pécsett a Susogó vállalta, ahova szintén volt szerencsénk betérni. Egy részletes élménybeszámoló róla itt, illetve:

Ott van Pécsen a Susogó. A konyhafőnök, egy komlói fiatalember úgy döntött, szakács lesz, kiment Franciaországba, bekerült egy francia szakácsiskolába, sztázsolt több háromcsillagos étteremben. Most minden évben kijár, tanul. Mi történik? Bemennek az emberek az étterembe, végignézik az étlapot. Elégedetlenek. Hol van itt étel, kérdezik. Nincs mit rendelni. Mit szeretnének? Rántott húst. Szerencsére ezzel együtt a Susogó egyre sikeresebb.

– mondta róla Molnár B. Tamás, alias A bűvös szakács.

Aki lemaradt a Moholy-Nagyról, annak ott van Megyik János kiállítása a Frankenstein Bank galériájában. Bacsó Béla mellékelt esszéje, Reduktív művészet, itt (.pdf, 182 KB). A kiállításról még itt, Megyikről általában itt.

Megyikről korábban:
2006 december 4 Megfontolásokon túli komplex jelek

(1) kiegészítés (április 9)
De bizony, úgy tűnik, elsikkad. “Optimizmusunk ezúttal is túlzó volt. [...] Pécs a jelzett évben – kiállítóterem híján – nem rendezheti meg ezt a kiállítást sem.” – írja Aknai Tamás a kiállítás kapcsán. (A pécsi rémálomról további adalékok ugyanazon Echo-szám A KULTÚRA FŐVÁROSA rovatában.)

kiegészítés (április 30)
A Moholy-Nagy-kiállítás Budapestre is eljön.

Fényképezni szigorúan tilos: képmegosztó weboldal tilos helyeken készült felvételekből. Magyar blogutalás.

A hazai neoavantgarde-ban Erdélyi Miklós készített dacos fotót 1974-ben egy olyan tiltótábláról, amelyen egy kihuzatos (!) kamera áthúzott ábrája jelzi, hogy valószínűleg katonai objektum van a láthatáron. (Szilágyi Sándor: Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965-1984, Fotókultúra – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2007, 330. o. – Erre a könyvre később bővebben visszatérek.)

A Barabás-gyűjtemény részeként Júlia egy tárgya (Mandula-tál, Japánban készült, 2005) is látható az Iparművészeti Múzeum Értékmentő szenvedély című kiállításán, mely “száz év után újra magyar magángyűjteményekből mutat be páratlan válogatást”.

Hogy páratlan, az túlzás, de érdekes. Nemcsak azt mutatja, mennyire bizonytalanul értelmezik az Iparművészeti szakemberei az “iparművészet” hatókörét, hanem reprezentatívan tükrözi azt is, mit gondolnak a gyűjtők a gyűjtésről és a művészetről. Hogyan jelenik meg ebben a kontextusban az általános tévedés: a régi és a drága összetévesztése a széppel, az értékes összekeverése az értékkel. Ami azért még így is található a csillogó katyvaszban.

Címnek azért pontosabb volna az, hogy Drágasághalmozó szenvedély.

A tárlat anyagának tükrében az értékmentés egészen csekély mértékben fordul a kortárs, és még kevésbé a fiatal kortárs iparművészet felé, mely gyűjtői érdeklődés és — nagyjából ugyanarról a körről beszélve — vállalkozó, iparos, terveztető felvevőpiac nélkül vagy a szakmáját, vagy az országot hagyja el, mely persze arcátlanul büszke lesz rá, ha a távolban aztán befut. Harmadik lehetőségként pedig ott van a poszthumusz dicsőség, elvégre, mint a műbefektetők jól tudják, csak a halott művész a jó, azaz “értékes” művész.

Tévériport a kiállításról itt (Kultúrház, 2008. január 23. m2, 19:00; 03:47-től), már aki elviseli Rózsa Pétert, aki soha még egyetlen mondatot nem hagyott végigmondani annak, akivel beszélget.

Júlia Keresztútja eközben a Barabás-villában (a névegyezés véletlen) látható. Részletes tudnivalók az ottani esemény meghívóján.

Először is bűvös szakácséktól, akik bizony nem csak beszélnek.

Világszerte óriási erők érdekeltek abban, hogy mindenütt el lehessen adni ugyanazt az uniformizált ipari papit — minél kisebb erőfeszítéssel minél nagyobb profitért. A globális gagyinak termékeny táptalaja a provincializmus, és csakis a szuverén jó ízlés és a tisztességgel ápolt jó hagyomány képes gátat szabni neki.

— A bűvös szakács: Egy falat tejszínhab

(more…)

Az utóbbi idők legszebb metaforája.