ex Ponto

– újra meg újra fellépő képek vagy érvényüket vesztett régiek? Feltűnő mindenesetre, hogy a közhasznú fordulatokban az ismétlődés rendszerint mint valami rossz, beteges, sőt bűnös dolog jelenik meg. De vajon nem beszélhetünk-e a “fárasztó ismétlődéssel” szemben a frissítő ismétlődésről; az “ismétlési kényszerrel” szemben az elhatározott ismétlésről; az “ismétlődés veszélyével” szemben az ismétlődés lehetőségéről? [...] Íme, másik szavam az ismétlődésre: “Újratalálás!”

– Peter Handke: Végre egy kínai (Der Chinese des Schmerzes, 1983) ford. Györffy Miklós, Európa Könyvkiadó, Budapest 1990, 48. o.

A kisregény utolsó bekezdése (175. o.):

A középkori csatornából – hasonlóan a belvárosi templomkapuzatok egykorú kőalakjainak kisugárzásához – most nyugalom árad, furfangosság, hallgatagság, ünnepélyesség, lassúság és türelem.

A zaj miatti panaszkodás helyett inkább arra van szükség, hogy elkötelezetten pártfogoljuk a csendet.

[...]

Azok, akik nagyra becsülik a csend értékeit, összességében eddig keveset cselekedtek azért, hogy közkinccsé tegyék felfogásukat – s még csekélyebb eredménnyel tették ténylegesen mindenkinek hozzáférhetőbbé a csendet. Holott tágabb tereinkben a csendet nemcsak a belső utazással táplálhatjuk, melyre eszköz híján a legtöbben aligha vállalkozhatnak, hanem neveléssel és építészettel is.

– jegyzi meg a “zajtudatosság napjának” (április 28) elnémulása kapcsán George Prochnik, az In Pursuit of Silence című könyv szerzője.

Az új Balkonban megjelent Ébli Gábor beszélgetése Barabás Lajos műgyűjtővel kortárs gyűjteményének tavaly őszi kiállításáról.

Meggyőződésem szerint nem a gyűjtést kellene segíteni, hanem azt kellene elérni, hogy a lehető legtöbb emberben támadjon fel elemi igényként a környezetének berendezése a lehető legjobb tárgyakkal. Ebbe tartozik a kép és a szobor is. Egy magára adó ember ne mondhassa azt, hogy majd akkor vesz képet, ha lesz pénze, amikor egy négyzetméter lakás ára lényegesen magasabb egy átlagos kortárs kép áránál, vagyis rengeteg honfitársunk költ ingatlanra nagyságrendekkel többet, mint amibe kvalitásos tárgyak megszerzése kerülne. Bántó igénytelenségről, műtárgyak és design tárgyak hiányáról tanúskodik a magyar lakberendezési magazinokban bemutatott lakások jelentős része, miközben milliós divat-kiegészítők mutatják a “pénztelenséget”.

(Balkon 2009/3, 25. o.)

A teljes beszélgetés oldalanként: 24 25 26 27 28

Én a „posztmodern” terminustól őszintén viszolygok, és másképpen, mint ironikusan-szarkasztikusan soha le nem írtam. Különösen groteszknek éreztem volna a használatát itt Kelet-Európában, ahol a modernizmus maga is kisebbségi (bár a maga zárt közegében roppant szívós) enklávé, s ahol a közvélemény zöme számára olyan, immár évszázados fejlemények, mint az absztrakt-nonfiguratív festészet, a szeriális-atonális zene, a marxi vagy nietzschei antifilozófia, a pszichoanalízis, a logikai, halmazelméleti vagy kvantumfizikai paradoxonok, a feminizmus, Ferdinand de Saussure nyelvelmélete, a Bauhaus és í. t., még mindig (s most már talán örökre) ismeretlenek vagy gyanúsak maradnak.

— Tamás Gáspár Miklós: Szürkület, 2008. december 27.

honka-dori: átvenni a dallamot, folytatni a verset. A hagyomány e gyönyörű japán fogalmára hivatkozott Sugimoto egyik kísérőszövege (nem bízta a dolgot kritikusokra, művészettörténészekre) a salzburgi kiállításon, melyről ezzel be is számoltunk.

Aki lemaradt, megnézheti Berlinben július 4 és október 5, valamint Luzernben október 25 és 2009 január 25 között. Ki tudja, mikor jár legközelebb errefelé.

a szerkezet és forma fölött a csomagolás uralkodik. De az az érzésem, hogy a tudományok bizonyos területén és a művészeteknek nevezett emberi tevékenységek nagy részében sincs ez másként: ott állunk a fal előtt, és vége.

[...]

mikor elérkezett az idő, hogy mindent meg lehet csinálni, akkor már semmit sem csinálnak. [...] Noha a komolyabb, külső számítógéppel támogatott nagy szintetizátorokkal és mintavevőkkel valóban egy gyökeresen új hangzásvilágot lehetne kiépíteni, valamilyen oknál fogva az elmúlt 10-15 évben mégsem hoztak létre ilyet. A világ összes hangszerének a hangképe rögzíthető és újraszintetizálható: íme egy hatalmas raktár, de új hangok világa nem született meg. [...] Ma miért nincsenek szavaink a halál előtti ötödik szívdobbanásra? Nincsenek szavaink, ahogy zenéink sincsenek. Nincs kultúránk, ezért elakad a szavunk. S mivel ez mind nincs, ezért nincs új nyelv sem. Csak a régiek vannak, mert ezt valamikor, a más kultúrák már megcsinálták.

[...]

Visszatérve a gótikára és a régi indiai zenére: ebben az a gyönyörű, hogy minden centimétere kifejezhető egy racionális elemmel, csak az egésze irracionális.

– egy beszélgetésből Hortobágyi Lászlóval. Aki mellesleg zseniális, és a weboldaláról szinte minden lemeze szabadon letölthető…

Az újságírók meg elégedetten ülnek kényelmessé alakított magaslesükön, esznek-isznak és a szépség ideájától tökéletesen mentesen szemlélik a világot.

– Janáky István már-már alapszöveg értékű esszéjéből: A rejtőzködés. Építészeti aranyfedezetét a szerző Az építészeti szépség rejtekei Magyarországon, Terc, 2004 című könyve adja meg.

Tegnapelőtt, húsvétvasárnap elhangzott Bach János-passiója.
Szövegkönyve itt, Pilinszky minden lényegeset elmondó esszéje ott.

járjatok, mint a fény gyermekei.
[...]
Igen, ami napvilágra kerül, az fény.

— Ephesosi levél 5,8.14

Először is bűvös szakácséktól, akik bizony nem csak beszélnek.

Világszerte óriási erők érdekeltek abban, hogy mindenütt el lehessen adni ugyanazt az uniformizált ipari papit — minél kisebb erőfeszítéssel minél nagyobb profitért. A globális gagyinak termékeny táptalaja a provincializmus, és csakis a szuverén jó ízlés és a tisztességgel ápolt jó hagyomány képes gátat szabni neki.

— A bűvös szakács: Egy falat tejszínhab

(more…)

Elhallgatás, egybegyűjtés, sűrítés, egyediség. Getto Tamás nemcsak építész (és táncos és énekes), hanem díjnyertes fotós is.

A kommunikációval kapcsolatban éppen mostanság — mondhatnám ma — állt be óriási változás nálam az elmúlt évekhez képest. Kezdek szkeptikus lenni a beszéddel, a megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Újabban leginkább hallgatni szeretnék.

[...]

A kor nem kedvez a kinyilatkoztatásoknak. A világot szintézisben látni, és ennek szellemében cselekedni és beszélni — mostanában megoldhatatlan feladatnak látszik. Nem látom már olyan koherensnek a világot, amiből csak olyan könnyedén kibeszél az ember… Azt gondolom, hogy az életenergiákkal is másképp kell bánni: érdemes szétszórás helyett átcsoportosítani azokat, és az akkumulálódásra is nagy hangsúlyt kell fektetni.

[...]

Szrogh György [...] embléma-elmélete [...]szerint az a jó ház, amit egy 5×5 centiméteres emblémába le lehet rajzolni, lehetőleg két vonallal. Az embléma sűrítésre tanít. A sűrítés addig tart, amíg még ki tudja fejezni mondanivalóját. Ha a mondanivaló már nem ismerhető fel, akkor az emblémát eldobhatjuk, mert túlsűrűsödött.

[...]

Az egyediség az, ha az ember elég pontosan le tudja utánozni önmagát.

— Csontos Györgyi: Pont (Fellegajtó nyitogató): Beszélgetés Getto Tamás Ybl-díjas építésszel, Echo 2007/5-6.

Schilling Árpád monológjából.

A magyar társadalomról általában elmondható, hogy nem túlzottan kommunikatív. Ebből adódóan nem is alakult ki nálunk az értelmes vita kultúrája. Nálunk, ha nem tetszik valami, inkább üt az ember vagy magában morog, beszélgetni, következtetni s azután cselekedni csak kevesek képesek.

[...]

A szülő egész életében arra vár, hogy a gyereke megköszönje, hogy megcsinálták, és fordítva. Mindenki várja, hogy történjen valami.

[...]

Ezt az életjátékot úgy játsszák, hogy a születésünk után nem az a cél, mennyit tudunk még megtanulni, hanem hogy minél kevesebbet felejtsünk el abból, amit már tudunk. [...] Az a pillanat lehet érdekes, amikor ráébredünk arra, hogy a saját életünk iránt csakis mi magunk vállalhatjuk a felelősséget. Ebben a paternalista társadalomban ez meglehetősen későn következik be.

Addig meg úgy néz ki a képlet, hogy majd apu megmondja, és amikor apu megmondja, akkor majd jól gyűlölni fogom aput, de amikor meg nem mondja, akkor meg ott állok, és nem tudom, hogy mi van.

[...]

mindez természetesen közhely. De az is lehet, hogy most ennek van szezonja. Újra ki kell mondani alapigazságokat, mert bár azt hisszük, ismerjük, nem éljük meg őket.

vö.
2007 január 9 Áttetsző emberanyag

A Bartók Rádió három alkalommal ad felvételeket az augusztusban lezajlott IV. Arcus Temporum koncertjeiből.

szeptember 23. vasárnap 19:35–21:14 
(Pannonhalmi Bazilika, augusztus 25.)
Közreműködik: Ránki Dezső, Klukon Edit, Alekszej Lubimov – zongora, és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok, vezényel: Keller András.
Silvestrov: a) Stille Musik (2002) (kamaraszimfonikusok, vez.: Keller András), b) Két párbeszéd utószóval (2001-2002) (Alekszej Ljubimov, kamaraszimfonikusok, vez.: Keller András)
Franz Schubert: a) f-moll fantázia D.940. (Ránki Dezső, Klukon Edit), b) V. szimfónia D.485. (kamaraszimfonikusok, vez.: Keller András)

szeptember 26. szerda 19:35–20:25
(Pannonhalmi Bazilika, aug.24.)
Ránki Dezső és Klukon Edit négykezes hangversenye, km.: Kovács István – ének.
Schubert: B-dúr szonáta D.617. 23′
V. Silvestrov: Négy dal Ossip Mandelstam verseire, kb. 12′
Schubert: A-dúr rondó D.951. 15′

szeptember 27. csütörtök 19:35–20:49
(Pannonhalma, Boldogasszony kápolna, augusztus 25.)
Közreműködik: Környei Zsófia – hegedű, Fenyő László – Alekszej Lubimov – zongora és a Kijevi Kórus, karigazgató: Mikola Hobdich.
Valentin Silvestrov: Éjszakai dal (kórus, vez.: Mikola Hobdich), (Pannonhalma, Bazilika, augusztus 24. - részlet)
Franz Schubert: Esz-dúr notturno D.897. (Környei Zsófia, Alekszej Lubimov, Fenyő László)
Valentin Silvestrov: a) Elégia (Fenyő László), b) Szonáta no. 2. (Alekszej Lubimov)

Silvestrov visszatekintése egy beszélgetésben a pannonhalmi koncertekre:

Nézze, én nem vagyok templomjáró ember, de egyet kell értenem Florenszkijjel, aki szerint minden művészet a vallásból fakad. Első ízben láttam a saját szememmel egy működő monostor életét, elmesélték a bencés regula alapelveit, s ráébredtem, hogy eddig is sok olyan dolgot beleszőttem zenei elméletembe, amelyeket kézzelfoghatóan először itt tapasztaltam meg. Egyfelől itt látható, hogy a csendnek milyen óriási súlya, jelentősége van. Másfelől nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ha az ember lemond a saját akaratáról, akkor hatalmas szabadságot tapasztalhat meg. [...] Én úgy tapasztalom, hogy ha ezen az úton haladok, az a saját zenémben szentséget szül.

[...]

a szerzők a módszerben óriási szabadságra tettek szert, a legképtelenebb zenei fordulatok is lehetővé váltak, ám ennek fejében lemondtak magáról a muzsikáról. Ma a zene birtokol minden technikai lehetőséget, hogy a hanggal bármit megcsinálhasson, s közben lassan elveszti önnön naivitását. [...] Ha a zenéből végleg kivész a dallamosság, az hasonló lenne, mintha az emberek csak mosolyognának egymásra, de nem tudnának beszélni.

[...]

A modern zene meghatározó szereplőinek gondolkodásmódja [...] erősen kötődik az expresszionizmushoz, az állandóan jelen lévő, megemelt feszültséghez, a katasztrófához, a pesszimizmushoz. Mintha a világrajövetellel az ember törvényszerűen a külső sötétségre vettetne, ahol sírás és fogaknak vacogása jutna osztályrészéül. [...] Teljesen idejétmúlt az a kórus, ami azt zengi, hogy az egész világ katasztrófa sújtotta hely, ráadásul nem lehet tudni, hogy ezzel az érzelmi hozzáállással vajon a zene leképezte-e a katasztrófát, vagy maga is részt vállalt annak megteremtésében!

[...]

Nincs már szükség a világ zörejeinek zenei leképezésére, mert azt eleve zeneként halljuk, emellett el kell hagyni a sötét látásmódot, küzdeni kell a hitért, a szépségért, a jó dolgokért.

– “Újra szólaljon meg az ember…!” Teimer Gábor pannonhalmi interjúja Valentin Silvestrovval, Magyar Narancs, 2007. szeptember 6.

Mutatis mutandis a fotográfiára is érvényes ez-az.

Értékvesztéses időket élünk, melyekre árnyékot vet a módszer kultusza; birkamód tűrjük, hogy elbátortalanítson a valóság tudományos, ideológiai megközelítése, és elvből bizalmatlanok vagyunk a fantáziával, az egyéni eredetiséggel, röviden: a személyiséggel szemben. Ezért nehezedik a fesztiválokra is egyre gyakrabban egyoldalú ideológiai nyomás, ezért képviselnek egy olyan kultúrát, amely kollektív lelkifurdalásként, kötelességtudatként, elkötelezettségként, társadalmi megbékélésként értelmezi önmagát.

[...]

mind afelé tartunk, hogy a művészek közösségévé váljunk. Mindenki alkotni fog, és abból fogja eltartani magát. Lehet, hogy a szó mai értelmében vett művészet el fog tűnni.

[...]

Ma viszont, ami igazán számít, ami alapvetően fontos egy művészeti produktumban vagy életélményben, az már nem a valóságos mivolta, hanem az, hogy mennyire használható fel a nyilvános információ tárgyaként, mennyire kommunikálható, milyen a médiaértéke, amit maga a média hajlandó megszavazni neki. [...] Szabályos kollektív skizofréniával van dolgunk: élünk kábán, bele a világba, tőlünk idegen eseményekkel, személyiségekkel azonosítanak bennünket; csak akkor sikerül valóságosnak éreznünk magunkat és élményeinket, ha nyersanyaggá válunk másoknak.

– Federico Fellini: Játszani, mint a gyermek (1984), ford. Schéry András (enyhén módosítva – ex P.), Háttér Kiadó, Bp. 2003, 74., 97., 106-107. o.

Emlékszem egy nagyon kínos jelenetre. Meghalt Ernst Bloch, aki a szomszédunkban lakott. Azonnal átmentem, hogy beszéljek a feleségével. Az asszony csak azt kérdezte: “Hol van ő most?” A halott még ott feküdt. Abban a pillanatban semmilyen jó válasz nem jutott eszembe. De megtanultam, hogy ez a Hol? kérdés azért fontos a “hátramaradottak” számára, mert válasz híján nem tudják fenntartani a közösséget “szeretteikkel”, ahogyan Carola Bloch is emlegette az ő Ernstjét.

— számol be Moltmann rendkívüli hitelességgel. Kevéssel korábban azonban már adott egy szép közelítést erre a hollétre. Igaz, az élők vonatkozásában.

“Lelkünk” mindig ott van, ahol egészen azonosulunk valamivel, szenvedélyesen érdeklődünk valami iránt, a szeretet erejére támaszkodva nem fukarkodunk az életünkkel, hanem önmagunkon túllépve szolgálatba állítjuk azt. Amíg érdeklődünk, jelen vagyunk. Ha azonban ily módon kilépünk magunkból, akkor képesek leszünk mind a boldogságra, mind a szenvedésre.

De mire ez az érdeklődés?

A kedvelt életben lelt öröm indít minket arra, hogy az élet teljessége iránt érdeklődjünk, és ezt a teljes életet nevezzük “örök élet”-nek.

És ennek végiggondolása visszavezet és kapcsolatot létesít azzal a hellyel, ahol a halott van:

a szenvedélyes szerelemben és az életkedvben benne van annak az elevenségnek az előíze, amely eredeti, és olyan erős, mint a halál.

— Jürgen Moltmann: Minden végben kezdet rejtezik: Kis reménytan, ford. Gromon András, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2005, 189-190., 182., 269, 271. o. (kiemelés tőlem)

Dr. Juhász Miklós emlékére.