Hol vagyunk most?
Emlékszem egy nagyon kínos jelenetre. Meghalt Ernst Bloch, aki a szomszédunkban lakott. Azonnal átmentem, hogy beszéljek a feleségével. Az asszony csak azt kérdezte: “Hol van ő most?” A halott még ott feküdt. Abban a pillanatban semmilyen jó válasz nem jutott eszembe. De megtanultam, hogy ez a Hol? kérdés azért fontos a “hátramaradottak” számára, mert válasz híján nem tudják fenntartani a közösséget “szeretteikkel”, ahogyan Carola Bloch is emlegette az ő Ernstjét.
— számol be Moltmann rendkívüli hitelességgel. Kevéssel korábban azonban már adott egy szép közelítést erre a hollétre. Igaz, az élők vonatkozásában.
“Lelkünk” mindig ott van, ahol egészen azonosulunk valamivel, szenvedélyesen érdeklődünk valami iránt, a szeretet erejére támaszkodva nem fukarkodunk az életünkkel, hanem önmagunkon túllépve szolgálatba állítjuk azt. Amíg érdeklődünk, jelen vagyunk. Ha azonban ily módon kilépünk magunkból, akkor képesek leszünk mind a boldogságra, mind a szenvedésre.
De mire ez az érdeklődés?
A kedvelt életben lelt öröm indít minket arra, hogy az élet teljessége iránt érdeklődjünk, és ezt a teljes életet nevezzük “örök élet”-nek.
És ennek végiggondolása visszavezet és kapcsolatot létesít azzal a hellyel, ahol a halott van:
a szenvedélyes szerelemben és az életkedvben benne van annak az elevenségnek az előíze, amely eredeti, és olyan erős, mint a halál.
— Jürgen Moltmann: Minden végben kezdet rejtezik: Kis reménytan, ford. Gromon András, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2005, 189-190., 182., 269, 271. o. (kiemelés tőlem)
Dr. Juhász Miklós emlékére.
2007 július 19 - 15:31
Nagyon szép búcsúszó, hozzáillik s mintegy folytatása a Szemed fénye idézetnek. Ez azért jutott eszembe, mert É.-dból leginkább a szeme maradt meg számomra. Nem sötétült el, ma is élő, fénylő és jelenlévő. Így tudok ma is teljes életet élni, s talán ez az örökkévalóság!