Kütyüszorítóban
Tegnap este én is éltem a lehetőséggel, hogy életemben először és valószínűleg utoljára koncerten lássam-halljam a Rolling Stones-t, és persze nem bántam meg. A nagy öregek arcának mélységes kiéltségről tanúskodó barázdái és hamisítatlan kölyökszerűsége közötti ellentét éppoly bizarr volt, mint a kissé nyomasztó irodaház-díszlet és a zene karaktere közötti.
Szintén a Quarton olvasom, Keith Jarrett mennyire kiakadt a játéka közben fotózóktól. Igaza van. Milyen az, amikor a színpad felé gúvadva nem Jaggert és társait látja az ember, hanem fáradhatatlanul a levegőbe tartott digikamerák és fotósmobilok aprón, de annál idegesítőbben vibráló képernyőinek tömegét. A nyakba vett csápolólányok persze még többet takarnak, de ez része a koncerthangulatnak, míg az előbbi pótcselekvés egyáltalán nem. (Mint mindenki, én is fényképeztem már koncerten, de nem a magasba, hanem csak a szememhez emelt géppel.)
Jarrett őszi budapesti koncertjén ez remélhetőleg éppúgy nem lesz probléma, miként az ugyanott nemrég elhangzott Laurie Anderson-esten sem volt az.