Újfajta kollektív elnyomás Fellini szerint
Értékvesztéses időket élünk, melyekre árnyékot vet a módszer kultusza; birkamód tűrjük, hogy elbátortalanítson a valóság tudományos, ideológiai megközelítése, és elvből bizalmatlanok vagyunk a fantáziával, az egyéni eredetiséggel, röviden: a személyiséggel szemben. Ezért nehezedik a fesztiválokra is egyre gyakrabban egyoldalú ideológiai nyomás, ezért képviselnek egy olyan kultúrát, amely kollektív lelkifurdalásként, kötelességtudatként, elkötelezettségként, társadalmi megbékélésként értelmezi önmagát.
[...]
mind afelé tartunk, hogy a művészek közösségévé váljunk. Mindenki alkotni fog, és abból fogja eltartani magát. Lehet, hogy a szó mai értelmében vett művészet el fog tűnni.
[...]
Ma viszont, ami igazán számít, ami alapvetően fontos egy művészeti produktumban vagy életélményben, az már nem a valóságos mivolta, hanem az, hogy mennyire használható fel a nyilvános információ tárgyaként, mennyire kommunikálható, milyen a médiaértéke, amit maga a média hajlandó megszavazni neki. [...] Szabályos kollektív skizofréniával van dolgunk: élünk kábán, bele a világba, tőlünk idegen eseményekkel, személyiségekkel azonosítanak bennünket; csak akkor sikerül valóságosnak éreznünk magunkat és élményeinket, ha nyersanyaggá válunk másoknak.
– Federico Fellini: Játszani, mint a gyermek (1984), ford. Schéry András (enyhén módosítva – ex P.), Háttér Kiadó, Bp. 2003, 74., 97., 106-107. o.