ex Ponto

A kultúrából egy ideje többé-kevésbé száműzött vallás most ornamentikaként és a legnagyobb leleplezések esélyeseként kerül vissza a kulturális érdeklődésbe. A megélt hit azonban vagy kuriózumnak számít, vagy elveszti szalonképességét. [...] Az egyházban (és az egyház által) pedig egyre ritkábban szólal meg az fajta misztikus hang, amely rá tudna mutatni az Isten teremtette világ szépségére és arra a fontos élményre, hogy bármennyire is ott van mindenütt a rossz, a jó mégiscsak erősebb. Egyház és művészet útjai — néhány kivételtől eltekintve — szinte végérvényesen elválnak. [...] Jelentős művészek az utóbbi évszázadban szinte alig dolgoznak egyházi megrendelésre, az egyházművészet művelői pedig csak nagyon ritkán jelentős művészek.

[...]

A hívők tárgyi kultúrájában nagyon nagy szerepe van a giccsnek. [...] A század végére azonban mintha Nyugaton a vallásos emberek többsége elveszítette volna misztikus érzékenységét: az egyházat sokan legszívesebben úgy fogják fel, mint szervezetet, pártot; s ennek folytán a szervezeti mivolt minden fórumon sokkal erőteljesebben hangsúlyozódik, mint a lelki karakter. Az utóbbi években nemcsak a művészetek iránti érdeklődés csökkent, hanem úgy tűnik, mintha a kreatív teológiai gondolkozás is sok ponton zsákutcába jutott volna. Többnyire a hívek maguk sem állnak meditatív viszonyban sem hitükkel, sem pedig az őket körülvevő világgal. A modern művészet lényegében azonban még nem tehette meg, hogy lemondjon erről a meditatív viszonyról, hiszen sem a műalkotás létrehozásának, sem pedig a mű befogadásának folyamata nem gyorsítható egy határon túl.

Régóta ideje volt, hogy Varga Mátyás OSB Az eltérés öröm(hír)e: Gondolatok művészet és hit viszonyáról című alapvető esszéjéből idézzek. (Itt is megtalálható.)

Kiemelések mindvégig tőlem.

Még egy fontos passzus, melyből értékes tanulságok vonhatók le kedvenc témánkra, a fényképre és mai helyzetére nézve is:

Paradox helyzet, hogy éppen az utóbbi évtizedekben, amikor a művészet még a korábbinál is kisebb szerepet kap az emberek többségének életében, divattá vált, hogy a világ nagyvárosaiban hatalmas múzeumokat építenek a modern művészeteknek. Azt hihetnénk, hogy ezek a légkondicionált beton- és üvegpaloták a tisztelet és elismerés kifejeződései, ugyanakkor, ha jobban megnézzük, látjuk, hogy gettók vagy talán még inkább: rezervátumok, ahol a látogató nyugodtan tanulmányozhatja egy különös, az ő életére, mindennapjaira nézve teljességgel közömbös tevékenység és életforma produktumait. A művészet (ugyanúgy, ahogy a szecesszióban a vallásos hit) most a legnagyobb leleplezés esélyese. Ez valószínűleg már végső állomása egy önpusztító folyamatnak. Mert abban a pillanatban, amikor a nyugati művészetre az újramondás, az ismétlés emberi feladatával szemben az állandó újatmondás nem emberi tiszte hárult, már elkezdődött e művészet titáni vállalkozása, amely jó ideje mintha a pillanatnyi túlélés érdekében készséggel asszisztálna önnön felszámolásához is. Napjainkra pedig már-már megkerülhetetlen alapelvévé nem a sokféleség feletti öröm, nem az ellentéteket is befogadni képes ‘misztikus’ beszéd vált, hanem egyfajta mindent átható irónia, amely miközben lázasan és elkeseredetten küzd mindenfajta metafizikus “igazság” ellen, elveszítette képességét arra, hogy kreativitását a tanítvánnyá válás alázatra tanító és szabadságot adó folyamatában találja meg.

A bakonybéli bencés monostor könyvesboltjában vettem észre, hogy pár éve létezik egy kitűnő folyóirat, a Katekhón.

Egyik számában Gáspár Csaba László egy fénymítosz kapcsán a mítosz létmódját értelmezi remekbe szabott esszéjében. A fény és a sötét ellentétét egyre kevésbé ismerő jelenkor állandó szürkeségével szellemesen jellemez egy világállapotot.

A mi tapasztalati horizontunk [...] állandó szórt fényben mutatja a világot, mert az éjszaka sem egészen éjszaka, és a homály sem egészen homály, hiszen tudunk mesterségesen világítani.

[...]

A mi világunk az alattomos szkepszis homályos kiemelkedések, lényegi, orientáló tapasztalatok nélküli világa. Vagy, ami ugyanaz, az egymásra torlódott kultúrák és egymásba hatoló kulturális minták hihetetlen sokrétűsége oly sok és különböző tapasztalatot kínál orientációként, hogy egyik sem válik kitüntetetté, mert lerontják egymás hatását. Következőleg éppen azt a feladatot nem látják el, amire valók: nem nyújtanak végső orientációt. Így végeredményben a mai kultúra egyetlen súlyos, már-már természetes “orientációs” tapasztalatként a töredékességet, az értelmesség széttöredezettségét kínálja.

— Gáspár Csaba László: A mítosz mint »világ«-alapító gondolkodás, Katekhón 2006/1. 14., 12. o.

A Moltmann-részlettel nemrég utaltam az igazi emberi tapasztalat ritkulására; íme a kifejtés Gáspártól.

A “sokat tudó” és tudása súlyától elnehezült értelem nehezen tapasztal; kivált az eminensen egyszeri, azaz kinyilatkoztató aktusokkal szemben mutatkozik fásultnak és óvatos-okvetetlennek.

[...]

A kritikus tömegű tapasztalatot bizonyos tehetetlenség jellemzi. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egyre nehezebben tapasztal: mivel addigi tudásának egyre stabilabb szerkezetében lát, ezért mindenütt ugyanazt a szerkezetet látja. Egyre kevésbé lát újat és észlel eredendőt. A tudássá gyúrt tapasztalat kritikus tömegének erejében kritikaivá érett értelem mindinkább ki van téve önnön tehetetlenségének, a szkepszisnek. Egyedül magának hisz, minden újat gyanakodva fogad, és igyekszik visszavezetni arra, amit már tud.

— uo. 22., 28. o.

Állandó szórt fényben a világ.

elvben a végtelenségig kellene iterálnunk [...], hogy a fraktál tényleg “elkészüljön”. Ekkor a vonal követhetetlenül finom rezgéssé, a sík végtelen filigrán szitává, a testek pedig porrá foszlóan áttört szivaccsá válnának.

— Perneczky Géza töprengése egy “ideális tökéletességű elmerülés” mint “gondolati aktus” ihletéről “egyfajta nonkonformista utópia” megközelítéséhez (Mennyire lehet matematikus a képzőművész?). Egy törekvésről, mely ma kétségkívül klasszicizálónak hat.

az a képanyag, amit a fraktálgeometriai szakkönyvek elénk tárnak, idealizált, és többnyire úgy aránylik a természeti valósághoz, mint egy tökéletes arányú dór oszlop az őserdő fáihoz. Általában azonban az őserdő a divat, és így egyáltalán nem magától értetődő, ha ilyen körülmények között valaki még mindig (vagy már megint) az ideális oszlopok arányain dolgozik.

Egyre inkább technikailag észleljük az eseményeket, emberileg nem.

— írja gyönyörű könyvében Jürgen Moltmann protestáns hittudós. A technikai észlelés kitüntetett közege, a technikai kép, közte a fotográfia, így lehet a hiperaktív pillanatkényszer fő letéteményese.

A haldoklás és a gyász elfojtásának különböző módjai szótlanná, egykedvűvé és infantilissá teszik a modern embert. A mindig kissé erőltetett “szórakozás-kultúrát” és a szorongató kényszert, hogy mindenáron csináljunk valamit, az általános elfojtási teljesítmények következményének tekinthetjük.

A főárambeli tülekedésből, mely a szabadságnak csak a megszorító formáit ismeri, mégis kiláthat a személyes képesség, sőt a felelősségéhez tartozik, mert

csak az tapasztal meg valóban valamit az életből, aki lassan él. Az tesz szert tapasztalatra, aki feldolgozza, amit megtapasztalt.

A fénykép — részben természetesen technikai — feldolgozása pont ilyen tevékenység lehet.

Csak az eszik élvezettel, aki lassan eszik. Csak az fogad be egy benyomást, aki képes elidőzni mellette. Az öntudatlan halálfélelem keresztülhajszol minket az életen, s mi elmegyünk az élet mellett. De nem kötelező futni minden lehetőség után.

S az ebből fakadó biztatás egyszerűsége arra a kincsre vall, amit bölcsességnek nevezhetünk.

Egyetlen valóság többet ér, mint ezer lehetőség.

— Jürgen Moltmann: Minden végben kezdet rejtezik: Kis reménytan, ford. Gromon András, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2005, 211-213. o.

Victor Schrager: Untitled #59 (2004)
Composition as explanation

Victor Schrager fotókompozíciói Luis Barragán bizonyos épületeire emlékeztetnek, egészen abban az értelemben, amit Álvaro Siza gyönyörű miniesszéje ír róla:

Barragán House (1947-48)
Calle Francisco Ramírez 14
Tacubaya, Mexico City

Építészet, mely fizikai jelenlétként burkol minket, egyszerű és sűrű, dacolva a leírással, utánzással és fotográfiával; egyetemes és jelenvaló.
A külső szelíd, már-már névtelen. Mégis — váratlanul és alkalomszerűen — élesen előlép, mint részlet egy életlen tájképből. Valaki átvezet a terein.
Tovasuhanunk.
Feleslegesnek tűnik a beszéd; minden egyedi, de soha nem rátarti.
A fény lazító vagy extatikus. És a szín? A Lélek változó állapotához illeszkedik. Sohasem meghatározott.
Betekintünk egy másik spontaneitásba: e spontaneitás egy üzenetekkel töltött “én”-t rejt, melyek egyszerrre ismerősek s távoliak (a fényképek élénk, tiszta színeket mutatnak — melyek Mexikóváros bármelyik utcáján vagy egy maja romon megtalálhatók —, de abból a látogatásból Barragán házában az arany az a szín, amire emlékszem).

Barragán Építészete egyáltalán nem örök.
Saját tapasztalatától függ, vagy másétól, a létezés taglejtéseitől. Miként egy templomot újra meg újra, különféle módokon átalakítanak, e folyamatosan leromló építészet az Emlékezetben visszaáll; romok között rátalálva, egy föld alatt csodásan fennmaradt freskó gazdagságában, hogy a mérgezett levegőre kerülve újra felfedezzék.
Az újítás soha nem hagyja el az ősi értelmet.
Újítás — nem létezik.
Létezik az ártatlanság újrafelfedezése, a Kegyelem Állapotának megtartása, hogy ne vesszen ki az Emlékezetből.

— Alvaro Siza: Barragán (Oporto, November 1994), in Raúl Rispa (ed.): Barragán: The Complete Works, Princeton Architectural Press, 1996, 11. o.

Barragán beszéde (.pdf, 60 KB) a Pritzker Díj átvételekor. Alapszöveg.
A Barragán Alapítvány.

Mindazoknál, akiknek [...] kisiklott az életük, a fájdalom düh formájában jelentkezik, mely megpróbál intelligenciának látszani. És pontosan ez a vágy, hogy intelligensek legyünk, ez tesz tönkre végül mindent.

— Orhan Pamuk: Az új élet, ford. Takács M. József, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest 2006, 434. o.

A veszteséget forrástalanságra átváltó arroganciára, mely lemond a kisiklás aranyfedezetéről, régóta létezik alternatíva.

Elohim az egekből figyeli az emberfiakat,
hogy lássa, létezik-e éleseszű, ki Elohimtól kér tanácsot.

— Zsoltárok (Dicséretek) 53,3

“Az anyag formává változik” — állapította meg Júlia.

Nemcsak a természettudós közmondásos helyzetében — felfedezés kontra gyilkos felhasználás — kerül elő ez a dilemma. Hanem minden nap. A “távoli következmények” meglehetősen közeli fordítása lehet az áteredő bűn fogalmának, mely elől önámítás kitérni.

Aki azt akarja, hogy tiszta maradjon a keze, csak a strucc és Pilátus módszerét kell alkalmaznia: vonja ki magát mindenből, aminek — akár távoli következményeiben — köze lehet a tömegpusztító eszközök hatásának növeléséhez. De azt, amit mi nem akarunk megcsinálni, mindig megteszik helyettünk mások. Azt mondják, ez nem erkölcsi érv. Igazuk van. Válaszom csak az a feltevés lehet, hogy aki aggályos szívvel vállalja az ilyen munkát, az a kritikus pillanatban megpróbálja érvényesíteni aggályait, és még ha nem sikerül is, ennyi esély sem lenne, ha aggálytalan ember állna a helyére.

Ami engem illet, nem akarok ezzel védekezni. Más indítékaim voltak. Ha tudom, hogy valami rendkívül fontos és egyben talán veszélyes dolog történik, jobban szeretek a helyszínen lenni, mint tiszta lelkiismerettel és karba tett kézzel várni a fejleményeket.

— Stanislaw Lem: Az Úr Hangja (1968), ford. Murányi Beatrix, Kozmosz Könyvek, Budapest 1980, 58. o.

Kérdés, ez a fajta nem erkölcsi, mégis mélyen etikus kritikus pillanat fedésbe kerülhet-e, mint gondolják, a sajtómorál dobogójára emelt döntő pillanattal a fotográfiában.

Hogy ebben a korban mi a művész lehetősége vagy feladata, nehéz lenne megmondani. “A művész mint kém. A művész mint feljelentő. Valamennyien jelentésírók vagyunk. Lesd ki azt is, hallgasd le így is” — mondta Lengyel. [...] Kém, feljelentő, tehát bízik abban, hogy van, akinek jelenteni kell. Egy feljebblévő hatalom. Bennem nincs meg ez az apokaliptikus indulat, de fontosnak tartom és becsülöm. Valamint találkozik az én szkepszisemmel, ami ugyanúgy feltételezi a feljebbvalót.

[...]

A színész az a nyersanyag, az a hordozó, amin keresztül a néző lát — mögé lát, ahogy az ikon mögött az Istent látja.

— Megzörgetve: Mundruczó Kornél és Schilling Árpád beszélgetése.

Előzménye Schilling Vákuum című előbeszéde egy alapvetően extravertált és dia- vagy inkább polilogikus művészet eszmecserehiányáról. Egy túlkommunikált civilizációban, ugye. Többszörösen paradox.

A kritikus, még ha szeret is egy előadást, kellő alaposság (vágyom tisztelni a kivételt) vagy szakmai hozzáértés híján — e szomorú tényt a terjedelmi korlátok szűkösségére és/vagy az olvasói szokásokra való hivatkozás segít elfedni — csak személyes, elemi érzeményeit veti papírra.

Kontextusba nem helyez, alkotói pályákat nem vizsgál, stilárisan nem differenciál, a múlttal nem von párhuzamot, és nem is ütköztet, a jövőben várható folyamatokról se intuitív megérzése, se már létező irányzatok konkrét tapasztalása útján való előrejelzése nincsen, nem dokumentál, s csak ritkán szórakoztat. Az utóbbi időben tapasztalható kultúrpolitikai missziójuk következmények nélküli, vagyis hatástalan.

Színházesztéták tevékenységéről sajnos nem beszélhetünk, mert vagy nincsenek, vagy nem látszanak.

A rendezők, színészek (magad uram…) nem írnak tanulmányokat sem a színházi képzésről, sem létező vagy meghaladott trendekről, sem a színház jövőbeli szerepéről, sem szövegek elemzéséről, sem kortársaik előadásairól, sőt még saját műveikről sem.

Nem mindig volt ez így.

Most viszont nem csak a színház körül van ez így.

(Köszönet t-nek.)

Jellemem jogosan nevezhető szeretethiányosnak. De én ugyanilyen jogosan nevezem a világot teljesen szeretethiányosnak. A szeretet abszurdum, s a természetben egyáltalán nem található meg.

— Thomas Bernhard: Megzavarodás (Verstörung), ford. Adamik Lajos, Kalligram, Pozsony 2006, 141. o.

Előzmények:
2006 május 12 Szerencsi Művészeti Szabadiskola: idén harmincadik éve
2006 augusztus 21 A 30. kiállítás

Fajó János Indulók és érkezők: A szerencsi iskola és művésztelep című manifesztuma nemcsak egy művészeti irányzat utánpótlásáról szól, hanem egy alternatív oktatási modell lényegéről. A sorok között célozva és olvasva arra utal, mitől lehet ténylegesen alternatív bármiféle modell, mely más premisszákból indul ki, mint a főárambeliek, ezért kiküszöböli ezek rendszerbe épített, kiiktathatatlan és végső soron pusztító fogyatékosságait. Ilyen látásmódból és koncepciókból — magyar kreativitás mítosza: abcug — régóta fojtó, de egyre megsemmisítőbb hiány van a megújulni és progresszív hagyományaiból válogatni képtelen élet kivétel nélkül minden területén, mert az ilyesmi rendkívül veszélyes. De semmiképp sem esélytelen.

a félelmetes gimi és tanár-mumusai (nekem is a megnyomorítás, a fegyelmezés, a számonkérés és megszégyenítés színtere volt) átváltozik az önkéntes, örömteli, szabad alkotó munka, a játék, a jókedv, öröm — az alkat szerinti tanulás — és a siker színhelyévé. Olyan színtérré, ahol a fiatalok szabadon, önként, nagyon intenzíven lényegi dolgokat tanulnak, a szemléletet és a szakmát tanulják céltudatos oktatással (nem úgy, mint az egyetemen, amelyet ellepett a mennyiség és a korrupció, a mindenféle agynyomorító szecska, intellektuális fűrészpor). Itt végleg száműztük a mennyiséget, a minőségnek adtunk prioritást. Tehetséges fiatalokat keresünk, szűrjük a homokból az aranyrögöket, mert tudjuk, hogy minden népnek-nemzetnek — mint a fúrónak a vídia — a tehetség, a rátermettség az eleje: itt kezdődik az igazi élet, a mindenfajta emberi felemelkedés és gazdagság.

[...]

Módszerünk lényege az önkéntesség, hagyni, engedni őket, hogy a felkínált lehetőségek közül szabadon válasszanak, abban a szekcióban dolgozhatnak, amelyik megtetszik nekik, amely leginkább megfelel érdeklődésüknek.

[...]

Pedagógiánk lényege, hogy ők lépnek először, csak akkor segítünk, ha valamibe a hallgató belekezdett. Nem erőszakolunk rá olyan feladatot, ami nem érdeklődésének, személyiségének való, vagy még nem érett meg rá. Az igazi szelekciót nem a tanár, hanem a diák önmaga valósítja meg. Magát szelektálja ki a hallgató, ha sehol sem tud elmélyedni, ha egyik szekcióban sem találja a helyét, ha lazán nyaralgat, szórakozik. Módszerünkkel a kontraszelekció válik lehetetlenné, és ezáltal a protekciónak, korrupciónak sincs semmi alapja. Egyszer mindenki jöhet Szerencsre, de másodszor már nem biztos. Ha zavarja a többieket, akkor VONAT. Kikísérjük az állomásra, és megvárjuk, míg elmegy. (Szemben az egyetemmel, ahová ha egyszer már bekerült, akármilyen alkalmatlan, csak diplomával a kezében távozhat.) Nálunk nem a tanár kérdez, hanem a diák, és a tanár felel! Ez egy óriási felfogásbeli különbség az egyetemmel szemben [...].

A nyelvből az alapelemek rakosgatásával — komponálással — megy át egy-egy konkrét szakmába, miközben a szellemi magaslatról leérkezik a — legpiszkosabb fizikai munka által — saját megvalósult művéhez és egy mesterségbe.

[...]

A tiszta forma szelleme hatja át az iskolát és művésztelepet, egész magatartását, a világhoz való viszonyát ez határozza meg. Az anyagot rendteremtésünk által változtatjuk formává. Mi, tanárok, a rendteremtő tudatosult egyént formáljuk. Tudatos létet szuggerálunk nekik azért, hogy az egyén ne sodródó részecskéje legyen a világnak, hanem elvszerű alakítója. Ne váljék kincstári elmévé, irányított masszává, reklámoknak, pénzcsoportoknak martalékává. Arra neveljük fiataljainkat, hogy legyenek tudatában önmaguknak, és elvszerűen éljenek.

[...]

Iskolánkban azt az életformát modelleztük meg, amely ehhez a munkához szükségeltetik. Az élet élésének — az egyén önmagához jutásának — specifikus életformáját, ami eltér minden konvencionálistól, átlagostól. Céltudatos és magunkra szabott.

[...]

Művésztelepi saját nevelésű fiaink — kollégáim — együtt dolgozva-vitázva alkotnak, olyan közeget teremtve maguknak, amelyben megtörténhetnek a dolgok, sejtéseik-érzeteik művekké válhatnak. Ők már a saját idejüket élik. Nemhogy felzárkóztak európai kortársaik mellé, hanem felettük állnak szemléletben, magatartásban, tudásban úgy, ahogyan egy sokszorosan hátrányos helyzetű nép fiainak saját boldogulásához feltétlenül szükséges.

Tudjuk, a szellemi fölény a mi egyetlen lehetőségünk a világban. Nekik már nem kell Európába menniük, Európának kell hozzájuk emelkedni.

Amúgy, ha már a MADI weboldalán jár az ember, érdemes beleböngészni a MADI art periodical online elérhető anyagába.

Jacques Derrida — Denis Dailleux portréja.

Webnaplónk viszolyog és többnyire távol marad ún. közéleti eseményektől, de ezeken messze túlmutat és ezért ide is leíródik az, hogy ma meghalt Puskás Ferenc.

A Fujifilmnek megjött az esze és azt ígéri, hogy visszahozza a gyártásba a Velvia 50 filmet. A sajtóközlemény egyszersmind elárulja, hogy nem azért váltottak az új Velvia 100-ra — mint mondták volt —, mert ez még jobb, hanem mert beszerezhetetlenné vált a klasszikus emulzió némely fontos nyersanyaga. Aki hisz a fejlődésben, tegye fel a kezét.

A tegnapi vasárnapi liturgia egyik olvasmánya.

Mert ahol irigység és önzés honol, ott zűrzavar van és mindenféle hitványság. A felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató. Az igazság gyümölcsét békében vetik el azoknak, akik békét teremtenek.

Honnan vannak háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnét, hogy bűnös vágyak csatáznak tagjaitokban? Kívántok valamit, és nincs meg. Öltök és irigykedtek, de nem tudjátok elérni. Harcoltok és háborúskodtok, de nem a tiétek, mert nem kéritek. Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek, azért, hogy bűnös vágyaitokban elpazaroljátok.

— Jakab 3,16-4,3

a neoplaszticizmus valójában a teljes valóság (az univerzum) és a tárgyak (mikrokozmosz) esztétikai kifejezése, amit kizárólag vonalakkal és színekkel, mindenféle ábrázoló megnyilvánulás nélkül hozunk létre.

— olvasható Jean Gorintól a pozsonyi Milan Dobes Múzeum egyik katalógusában (40 grafika opera prima, 2005, 44. o.).

ahhoz, hogy megragadhassa a neoplaszticizmus szépségét, az embernek ahelyett, hogy eluralkodna fölötte tulajdon illékony individualizmusa, fel kell fedeznie és finomítania kell tulajdonképpeni létezését, ami egyetemes. enélkül csak tökéletlen személyiségét keresi és találhatja meg. az önmagára összpontosítás külső kinyilvánítása a művészet eszközeivel mindeddig végzetes volt egész európára nézve.