ex Ponto

Meghatározások, javaslatok. Nemcsak képalkotóknak.

a bonyolult kanonikus formák mindig is próbakövet jelentettek minden művészeti ágban, amelyen a jelentéktelenek elbuktak, az igazi tehetségek viszont csiszolódtak. [...] Az a művész, aki elveti a tökéletes formát, tudat alatt valójában mégiscsak formák véletlenszerű és tökéletlen töredékei és darabjai után kapkod, hogy ezekre az öntudatlan reminiszcenciákra próbálja aztán ráhúzni az “alkotás” fogalmát. Holott az igazi művész nem eredetit akar alkotni bármi áron, hanem a szépet, az objektív szépet, azaz a dolgok művészileg megtestesített igazságát keresi, s egyáltalán nem foglalkoztatja olyan kicsinyes hiúsági kérdés, hogy elsőként vagy századikként beszél-e az igazságról. [...] A kánon elfogadása az emberiséggel való kapcsolat érzése és annak a tudata, hogy az emberiség élete nem volt hiábavaló és igazság nélküli [...].

Az elfogadásként vállalt választás paradox természetességgel kapcsolódik ahhoz az ősi aszketikus képességhez, amit különbségtételnek hívnak. A látszatellentmondások kiszűrésében éppúgy ez dolgozik, mint a finom eltérések terében.

Ha összevetjük az ugyanazon témát ugyanazon felfogásban ábrázoló régi ikonokat, jól láthatjuk, mily kevéssé korlátozza az ikonfestőt még a legszigorúbban betartott egyházi norma is: aligha találni két ikont, amelyek egymással teljesen azonosak, az első látásra felfedezhető hasonlóság csak még inkább fölerősíti megközelítéseik tökéletes egyediségét.

S ez tanít meg nézni, mi több, egyszerűen eltekinteni.

Az aszkéta — a nappali hívságok közepette — lelke mélyéről a csillagos mennybolt szépségét látja.

— Pavel Florenszkij: Az ikonosztáz, ford. Kiss Ilona, Typotex, Bp. 2005, 67-69., 72., 77. o.

Üveglépcső.

Sugimoto A történelem történelme című könyvéből, melyhez hozzáfűzi:

Kortárs művészet és régi művészet, mint olaj és víz: látszólag ellentétes pólusok. Mégis immár nagyon hosszú ideje úgy találom, hogy kimondhatatlanul egymásba olvadnak, inkább úgy, miként víz és lég.

Ez történik Sugimoto tengerfotóin. Például: egy, kettő, három, négy.

Fénylépcső.

Már megint idézek.

A kritikai szellem sajátos liberális toleranciára tett szert, amelynek társadalmi-kulturális eszménye — szabad individuumok szabad és mérhető küzdelme egymással, a párbeszéd és a vita összemosása — egy egydimenziós, ósdi, vadkapitalista modellnek felel meg, amely finomabb eszközökkel, mint a régi hatalom, valójában letiltja a visszakérdezést, saját alternatívája szellemi meghaladásának a lehetőségét. Ha az ízlés kérdései voltaképpen “világnézeti” csaták, ha a vita valójában a “kié a hatalom, ki a haladóbb?” és a “ki az erősebb?” körül zajlik, akkor egy önmagát átvilágítani nem képes, sőt ezt bonyolultan letiltó piac struktúrája mutatkozik meg [...]. Nem arról van-e szó, hogy valami rég elfojtott visszatér (Freud), amely felszínre kerülésével nem kiegészíti, arányosítja és egyensúlyossá teszi a repressziót, mely hosszú időn át elfojtotta, hanem maga is represszív módon viselkedik? [...] Vajon a piac nem a legrafináltabb irányítás-e [...]? Nem a támadhatatlan hamisítások kora ez, meg egy újfajta hallgatásé, ami így reagál a világosság kisajátítására?

[...]

A liberális intolerancia mint kritika ennek a szubjektumnak a gyülekezeti extrapolációja.

[...]

Ez a birtoklás nyilvánvalóan a kimondás ellenében működik. A megvalósítás mint igazságkritérium nem egyszerűen szakszerűséghez, hanem a profizmus pragmatikus mítoszához vezet, amelyben igaz az, ami megcsinálható, kivitelezhető stb.

— Balassa Péter: Szabadban, Liget Műhely Alapítvány, Bp. 1993, 27-37. o.

Nem azért hozom elő Balassa Péter sorait, mert nemrég díjat alapítottak a nevére s emlékére (erről ugyanis nem tudtam), hanem mert imént idézett esszéjének tűéles címe járt a fejemben: Egyetlen eszménk a kritika?

Tanár Úr, igen, sajnos még mindig.

Egy olyan társadalom pedig, amely nemcsak a hatalomba, hanem a bölcsességbe is szerelmes, ugyanúgy, ahogy laboratóriumokat tart fenn, ahol tudományos kutatás folyik, miért ne támogatná ezeket a lelki laboratóriumokat, ahol egyes emberek “Isten kutatásának” szentelik magukat? Végül is mindnyájan elismerjük, hogy nevetséges dolog Isten létezéséről vitatkozni. Ellenben figyelemmel meg kellene hallgatni azokat, akik tapasztalatból ismerik Őt, és akikről látjuk, hogy a hit és a hit által szerzett tökéletes ismeret nemhogy lealacsonyítaná, inkább felmagasztalja emberségüket.

Szükségünk van lelki emberekre, akik lelkiatyáinkká válhatnak. Nagyon sokáig maradtunk árván.

— Olivier Clément: Kérdések az emberről, ford. Baán István, Bizantinológiai Intézet Alapítvány, Bp. 2004, 105-106. o.

Egy szempont az egyházfinanszírozás azon elképzeléséhez, mely legfeljebb szolgáltatás alapon támogatott civil szervezetté vagy — a szektamodell mintájára — prosperáló üzleti vállalkozássá degradálná, illetve — elővéve a kádárista gyakorlatot — a magánélet gettójába és a templomfalak mögé száműzné a történelminek nevezett vallási közösségeket.

attól még, hogy szeretem kisminkelni magam, meg szakadt ruhákban járok, még lehetek hívő.

— beszélgetés Rúzsa Magdolnával.