Egyetlen eszménk

Már megint idézek.

A kritikai szellem sajátos liberális toleranciára tett szert, amelynek társadalmi-kulturális eszménye — szabad individuumok szabad és mérhető küzdelme egymással, a párbeszéd és a vita összemosása — egy egydimenziós, ósdi, vadkapitalista modellnek felel meg, amely finomabb eszközökkel, mint a régi hatalom, valójában letiltja a visszakérdezést, saját alternatívája szellemi meghaladásának a lehetőségét. Ha az ízlés kérdései voltaképpen “világnézeti” csaták, ha a vita valójában a “kié a hatalom, ki a haladóbb?” és a “ki az erősebb?” körül zajlik, akkor egy önmagát átvilágítani nem képes, sőt ezt bonyolultan letiltó piac struktúrája mutatkozik meg [...]. Nem arról van-e szó, hogy valami rég elfojtott visszatér (Freud), amely felszínre kerülésével nem kiegészíti, arányosítja és egyensúlyossá teszi a repressziót, mely hosszú időn át elfojtotta, hanem maga is represszív módon viselkedik? [...] Vajon a piac nem a legrafináltabb irányítás-e [...]? Nem a támadhatatlan hamisítások kora ez, meg egy újfajta hallgatásé, ami így reagál a világosság kisajátítására?

[...]

A liberális intolerancia mint kritika ennek a szubjektumnak a gyülekezeti extrapolációja.

[...]

Ez a birtoklás nyilvánvalóan a kimondás ellenében működik. A megvalósítás mint igazságkritérium nem egyszerűen szakszerűséghez, hanem a profizmus pragmatikus mítoszához vezet, amelyben igaz az, ami megcsinálható, kivitelezhető stb.

— Balassa Péter: Szabadban, Liget Műhely Alapítvány, Bp. 1993, 27-37. o.

Nem azért hozom elő Balassa Péter sorait, mert nemrég díjat alapítottak a nevére s emlékére (erről ugyanis nem tudtam), hanem mert imént idézett esszéjének tűéles címe járt a fejemben: Egyetlen eszménk a kritika?

Tanár Úr, igen, sajnos még mindig.

nem lehet hozzászólni