A kánon éji dala
Meghatározások, javaslatok. Nemcsak képalkotóknak.
a bonyolult kanonikus formák mindig is próbakövet jelentettek minden művészeti ágban, amelyen a jelentéktelenek elbuktak, az igazi tehetségek viszont csiszolódtak. [...] Az a művész, aki elveti a tökéletes formát, tudat alatt valójában mégiscsak formák véletlenszerű és tökéletlen töredékei és darabjai után kapkod, hogy ezekre az öntudatlan reminiszcenciákra próbálja aztán ráhúzni az “alkotás” fogalmát. Holott az igazi művész nem eredetit akar alkotni bármi áron, hanem a szépet, az objektív szépet, azaz a dolgok művészileg megtestesített igazságát keresi, s egyáltalán nem foglalkoztatja olyan kicsinyes hiúsági kérdés, hogy elsőként vagy századikként beszél-e az igazságról. [...] A kánon elfogadása az emberiséggel való kapcsolat érzése és annak a tudata, hogy az emberiség élete nem volt hiábavaló és igazság nélküli [...].
Az elfogadásként vállalt választás paradox természetességgel kapcsolódik ahhoz az ősi aszketikus képességhez, amit különbségtételnek hívnak. A látszatellentmondások kiszűrésében éppúgy ez dolgozik, mint a finom eltérések terében.
Ha összevetjük az ugyanazon témát ugyanazon felfogásban ábrázoló régi ikonokat, jól láthatjuk, mily kevéssé korlátozza az ikonfestőt még a legszigorúbban betartott egyházi norma is: aligha találni két ikont, amelyek egymással teljesen azonosak, az első látásra felfedezhető hasonlóság csak még inkább fölerősíti megközelítéseik tökéletes egyediségét.
S ez tanít meg nézni, mi több, egyszerűen eltekinteni.
Az aszkéta — a nappali hívságok közepette — lelke mélyéről a csillagos mennybolt szépségét látja.
— Pavel Florenszkij: Az ikonosztáz, ford. Kiss Ilona, Typotex, Bp. 2005, 67-69., 72., 77. o.