Áttetsző emberanyag

Hogy ebben a korban mi a művész lehetősége vagy feladata, nehéz lenne megmondani. “A művész mint kém. A művész mint feljelentő. Valamennyien jelentésírók vagyunk. Lesd ki azt is, hallgasd le így is” — mondta Lengyel. [...] Kém, feljelentő, tehát bízik abban, hogy van, akinek jelenteni kell. Egy feljebblévő hatalom. Bennem nincs meg ez az apokaliptikus indulat, de fontosnak tartom és becsülöm. Valamint találkozik az én szkepszisemmel, ami ugyanúgy feltételezi a feljebbvalót.

[...]

A színész az a nyersanyag, az a hordozó, amin keresztül a néző lát — mögé lát, ahogy az ikon mögött az Istent látja.

Megzörgetve: Mundruczó Kornél és Schilling Árpád beszélgetése.

Előzménye Schilling Vákuum című előbeszéde egy alapvetően extravertált és dia- vagy inkább polilogikus művészet eszmecserehiányáról. Egy túlkommunikált civilizációban, ugye. Többszörösen paradox.

A kritikus, még ha szeret is egy előadást, kellő alaposság (vágyom tisztelni a kivételt) vagy szakmai hozzáértés híján — e szomorú tényt a terjedelmi korlátok szűkösségére és/vagy az olvasói szokásokra való hivatkozás segít elfedni — csak személyes, elemi érzeményeit veti papírra.

Kontextusba nem helyez, alkotói pályákat nem vizsgál, stilárisan nem differenciál, a múlttal nem von párhuzamot, és nem is ütköztet, a jövőben várható folyamatokról se intuitív megérzése, se már létező irányzatok konkrét tapasztalása útján való előrejelzése nincsen, nem dokumentál, s csak ritkán szórakoztat. Az utóbbi időben tapasztalható kultúrpolitikai missziójuk következmények nélküli, vagyis hatástalan.

Színházesztéták tevékenységéről sajnos nem beszélhetünk, mert vagy nincsenek, vagy nem látszanak.

A rendezők, színészek (magad uram…) nem írnak tanulmányokat sem a színházi képzésről, sem létező vagy meghaladott trendekről, sem a színház jövőbeli szerepéről, sem szövegek elemzéséről, sem kortársaik előadásairól, sőt még saját műveikről sem.

Nem mindig volt ez így.

Most viszont nem csak a színház körül van ez így.

(Köszönet t-nek.)

nem lehet hozzászólni