Adók és vevők
Egy New York-i galéria Art4Barter címmel rövid kiállítást tartott, melyen pénz helyett konkrétan megnevezett szolgáltatásokkal vagy termékekkel lehetett megvenni a kiállított műveket.
Ironikus, hogy a művészet azért is hiányzik sokak életéből, mert luxuscikknek tekintik, nem életünk lényeges részének.
(forrás)
Míg a cinizmusnak csak a gazdasági mélypont jut eszébe róla, a bizarr akció másik fintora épp az, hogy egy normálisabb világról álmodik, melyben nem feltétlenül a pénz az értékcsere kizárólagos eszköze.
A szervezőket és a résztvevőket láthatóan nem aggasztották az olyan esetek, mint Peter Max-é, akit perbe fogtak adócsalásért, miután műalkotásaival vásárolt ingatlant.
Válaszában Gage [Max ügyvédje] elmondta, “Max rendkívüli nagylelkűsége fényében, aki művekben és időben számolva dollármilliókat adományozott az Egyesült Államoknak egy sor jótékonysági és emberbaráti ügyben – melyeknek fejében nem kért adókedvezményt –, a kormányzatnak szégyellnie kellene magát ezért az eljárásért.
Hozzátette: Max soha nem élt a kormányzatnak és különféle jótékonysági szervezeteknek juttatott adományaiért járó adókedvezménnyel.
Épkézláb helyeken adókedvezménnyel jár a műtárgyvásárlás is, ami remek dolog és mindenkinek jó, mert piacosítja az állami kultúratámogatást, és pontosan azt segíti, hogy egyre több érdekelt ember ügyévé és az élet részévé váljon a művészet. Ahol viszont nincs ilyen szándék, ott nem csoda, hogy rejtőzködnek a műgyűjtők, ami miatt maguk a művek is láthatatlanok maradnak. Létük értelmetlenné válik, tulajdonképpen nem léteznek. Ez mindenkinek rossz – az államot kivéve –, a tulajdonosnak, a civil és szakmai közönségnek, az alkotónak és a műveknek. Annak, amit kultúrának nevezünk.
A rendszerváltást követő időszak gyűjtőinek többsége kerüli a nyilvánosságot. [...] A legnagyobb magyar műgyűjtők többsége (mintegy 90 százaléka) nem vállalja nyíltan gyűjtői mivoltát. Ez ilyen magas arányban hungarikumnak is nevezhető, több tucat jelentős gyűjtőről lehet szó Törő István szerint.
[...]
A vagyonos embereket ma Magyarországon jellemzően nem elismerés, hanem gyűlölet és irigység veszi körül, mutat rá az okokra Törő István, a Virág Judit Galéria egyik tulajdonos-vezetője. A gazdagok többsége nem elégedettséget és kiegyensúlyozottságot, hanem félelmet és szorongást érez, aki teheti, titkolja a vagyonát.
A búvópatakként felbukkanó vagyonadó fenyegetése sem a nyilvánosság keresésére serkent. És sem a műtárgybefektetést, sem az adományozást nem segítik a magyar adótörvények.
[...]
A magyar adórendszer mind a műtárgyak vásárlói, mind eladói, mind a műkereskedelem számára rendkívül kedvezőtlen. Az adórendszer nem támogatja a műtárgy jellegű befektetéseket, beruházásokat, jótékonyságot és adományozást. Például az értékes magyar műtárgyak hazahozatalát 25 százalékos “büntető” áfa nehezíti, Angliában ennek mértéke 5 százalék.
“A műtárgyak eladása szintén túladóztatott, és a szerzői jogdíjak is lényegesen meghaladják az európai irányelvben előírtakat. Mindezek alapján a magyarországi aukciósházak és műkereskedők is lényegesen kedvezőtlenebb feltételekkel dolgoznak, mint külföldi kollégáik” – állítja Törő István.
Van egy amerikai fotógyűjtő, aki pontosan azt vallja, hogy gyűjteménye arra való, hogy bemutassa, ezért weboldalt nyitott a kollekciójának. Szenvedélyéről emellett blogot ír, mely egy év működés után az egyik legszínvonalasabb online fotóművészeti orgánumnak tekinthető. Következetesen egységes szerkezetben és egyenletesen magas színvonalon ír fotóművészekről, kiállításokról és albumokról, szakmai eseményeket kommentál, valamint nyíltan megosztja túlnyomórészt rokonszenves személyes véleményét gyűjtésről, etikáról és piacról, alkotó, galéria és gyűjtő kapcsolatáról vagy általános fotóművészeti kérdésekről. Érdemes elolvasni például, hogy gyűjtőként a közmondásszerű válság közepette mit lát feladatának és miért.
Ha minden jól megy, a jövőben a DLK COLLECTION többszerzőssé fog bővülni. Kívánjuk, hogy továbbfejlődése is példamutatóra sikerüljön.
Mi is gondolkodunk ilyesmiben, de még nem tartunk itt.