Bárcsak több lenne belőlük – köszönet a rokonszenves őrülteknek. Például Leif Ingének, aki 9 Beet Stretch címmel lelassította Beethoven IX. szimfóniáját úgy, hogy 24 óráig tartson a lejátszása. Ingyen letölthető innen (19 db mp3 file, összesen 1,16 GB).
Schilling Árpád monológjából.
A magyar társadalomról általában elmondható, hogy nem túlzottan kommunikatív. Ebből adódóan nem is alakult ki nálunk az értelmes vita kultúrája. Nálunk, ha nem tetszik valami, inkább üt az ember vagy magában morog, beszélgetni, következtetni s azután cselekedni csak kevesek képesek.
[...]
A szülő egész életében arra vár, hogy a gyereke megköszönje, hogy megcsinálták, és fordítva. Mindenki várja, hogy történjen valami.
[...]
Ezt az életjátékot úgy játsszák, hogy a születésünk után nem az a cél, mennyit tudunk még megtanulni, hanem hogy minél kevesebbet felejtsünk el abból, amit már tudunk. [...] Az a pillanat lehet érdekes, amikor ráébredünk arra, hogy a saját életünk iránt csakis mi magunk vállalhatjuk a felelősséget. Ebben a paternalista társadalomban ez meglehetősen későn következik be.
Addig meg úgy néz ki a képlet, hogy majd apu megmondja, és amikor apu megmondja, akkor majd jól gyűlölni fogom aput, de amikor meg nem mondja, akkor meg ott állok, és nem tudom, hogy mi van.
[...]
mindez természetesen közhely. De az is lehet, hogy most ennek van szezonja. Újra ki kell mondani alapigazságokat, mert bár azt hisszük, ismerjük, nem éljük meg őket.
vö.
2007 január 9 Áttetsző emberanyag
Értékvesztéses időket élünk, melyekre árnyékot vet a módszer kultusza; birkamód tűrjük, hogy elbátortalanítson a valóság tudományos, ideológiai megközelítése, és elvből bizalmatlanok vagyunk a fantáziával, az egyéni erdetiséggel, röviden: a személyiséggel szemben. Ezért nehezedik a fesztiválokra is egyre gyakrabban egyoldalú ideológiai nyomás, ezért képviselnek egy olyan kultúrát, amely kollektív lelkifurdalásként, kötelességtudatként, elkötelezettségként, társadalmi megbékélésként értelmezi önmagát.[...]
mind afelé tartunk, hogy a művészek közösségévé váljunk. Mindenki alkotni fog, és abból fogja eltartani magát. Lehet, hogy a szó mai értelmében vett művészet el fog tűnni.
[...]
Ma viszont, ami igazán számít, ami alapvetően fontos egy művészeti produktumban vagy életélményben, az már nem a valóságos mivolta, hanem az, hogy mennyire használható fel a nyilvános információ tárgyaként, mennyire kommunikálható, milyen a médiaértéke, amit maga a média hajlandó megszavazni neki. [...] Szabályos kollektív skizofréniával van dolgunk: élünk kábán, bele a világba, tőlünk idegen eseményekkel, személyiségekkel azonosítanak bennünket; csak akkor sikerül valóságosnak éreznünk magunkat és élményeinket, ha nyersanyaggá válunk másoknak.
– Federico Fellini: Játszani, mint a gyermek (1984), ford. Schéry András (enyhén módosítva – ex P.), Háttér Kiadó, Bp. 2003, 74., 97., 106-107. o.
Miként a Népszabadság, az Építészfórum és a Népszava cikkeiből közhírré lett, egy külföldi cég megpróbálja lenyúlni Losonczi Áron komoly nemzetközi sikert aratott találmányát, az áttetsző betont, a LiTraCont. Idézet a Népszabadság cikkéből:
A közelmúltban [...] egy európai központú multinacionális vállalat elindította “saját” üvegbetongyártását és -forgalmazását. A cég az áttetsző betont — minden jel szerint — a Losonczi Áron által kidolgozott eljárással készíti.
[...]
A cégnek egyébként a kilencvenes évek eleje óta Magyarországon is van leányvállalata, amely itthon is az egyik legnagyobb a piacon. (A társaság nevét Losonczi Áron kérésére nem jelöltük meg.) Már a megbeszélések elején igen kedvező ajánlatokat tettek, s a későbbiekben is nagyon jól haladtak a tárgyalások, olyannyira, hogy a társaság képviselőjének Losonczi a csongrádi üzemét és a Litracon előállítási eljárását is megmutatta. Az egyeztetések csaknem nyolc hónapig tartottak, s lényegében minden el is készült, már az aláírás előtt voltak, amikor a vállalat közölte: belső átszervezések miatt minden új, így az üvegbetonprojektet is leállítja.
Az igazi hideg zuhany azonban tavaly novemberben jött: Losonczihoz eljutott a hír, hogy a vele nyolc hónapig tárgyalásokat folytató multinacionális vállalat az üvegbetonnal megjelent a világpiacon, ráadásul a cég honlapján az az ember feszít technológiai igazgatóként a termék mellett, akinek megmutatta az üzemet és az eljárást. Mindezek tetejébe Losonczi szabadalomvédelmi eljárását is megtámadták.
Tudtommal eddig nem derült ki, melyik vállalatról van szó. A Holcim azonban máris gyanúba jött mint az egyik legismertebb és legnagyobb cement- és betongyár, és közleményt kellett kiadniuk, hogy tisztázni próbálják magukat.
Nos, egy kis internetes körülnézés után az idézett személyleírás a Heidelberg Cement nevű cégre illik, mely több leányvállalattal (Duna-Dráva Cement Kft., TBG Hungária, Dunai Kavicsüzemek) jelen van Magyarországon is. A Heidelberg Cement nagyon büszke a náluk Luccon néven gyártott átlátszó betonra, miként a sajtóközleményeikből (például ebből, abból és amabból), a prezentációjukból (.pdf, 1,3 MB, 23. o.) és főképp az általuk létrehozott önálló Luccon.de (vagy itt) weboldalból kiviláglik. Valamennyi termékfotó kísértetiesen hasonlít a Losonczi-féle LiTraConra.
Úgy tűnik, van valami köze a fenti történethez egy bizonyos Andreas Bittisnek is, aki a weben található források egy részében mint Losonczi és a LiTraCon németországi (Aachen) marketing munkatársa szerepel, mígnem egyszer csak egy kisebb cég, a Florack és a Heidelberg Cement partnereként, az átlátszó beton kifejlesztőjeként jelenik meg. Weboldalán Bittis, mely épp a Litracon.com címen található (és amelyről Losonczi azt írta, hogy már semmi köze az ő LiTraConjához), láthatóan magáénak tartja az átlátszó betont.
Az innovációval foglalkozó blogok többsége természetesen magyar találmányként méltatta az átlátszó betont, de azért olyan források is vannak, például ez vagy az, amelyek nem vesznek tudomást Losoncziról és a LiTraConról. Egy helyen pedig az olvasható, hogy a Heidelberg Cement megvásárolta Losonczitól az eljárást.
Amíg a várható iparjogvédelmi pereskedés eredményét megvárjuk, itt egy érdekes cikk Losonczi fejlesztésének korai szakaszáról.
Utószó (július 11., 16.)
Az Építészfórum idézte a bejegyzésemet. Valószínűleg szintén innen merített a Népszabadság újabb cikke. Ugyanitt még egy publicisztika. A hg.hu cikke viszont hivatkozik rám, igaz, mint “építész-bloggerre”, ami nem vagyok. A Déli Lap írása.
(július 30:)
A német cementipari multi elismerte, hogy tárgyalásokat folytatott Losonczi Áron feltalálóval. [...] Losonczi és a vállalat képviselői között az első találkozás – levelük szerint – 2004 végén volt. Megjegyzik: a termék bemutatását egy jelentős müncheni építőipari szakvásáron támogatták is. Ezt követően – írják – az érdemi tárgyalásokat 2005-ben kezdték meg.
Állításuk szerint azonban Losonczinak elfogadhatatlan igényei voltak a know-howt illetően. Szerintük az üvegbeton gyártásának alapötlete már ismert volt, így azt Losonczi nem is ajánlhatta volna fel számukra megvételre. Adódik azonban a kérdés, hogy akkor miért volt szükség a megbeszélésekre, ha egy előttük is ismert technológiával az üvegbetont már gyártani tudták volna.
(forrás)
kiegészítés (2009 február 19)
A jogvita első fordulója Losonczi igazát bizonyította.
A minap történt.
Megáll a villamos. Egy csapat szurtos kislurkó ricsajoz az ajtóban. Mikor felszállnék, rám rivall az egyik:
— Ide ne!!
Persze nem törődöm velük, benyomulok. Egy ipse azonban kifakad és rájuk hördül:
— Mi az, hogy ide ne? Miért ne szállhatna fel más is?
Mire ők:
— Mert sokan vagyunk!
Mire amaz:
— Sokan vagyunk? Akkor szálljatok le ti!
Mire a kölykök:
— Hát mán miért szállnánk mi le?
Mire az ipse:
— Mert sokan vagyunk!
Különös, mennyire gyengére sikerült az idei Európai Építészeti Fotó Díj (Europäischer Architekturfotografiepreis) élmezőnye. Silány anyag? Béna zsűri? Az mindenesetre egyenesen bizarr, hogy a kiemeltek közé jutott egy absztrakt sorozat a berlini Holocaust-emlékműről egy olyan pályázaton, amelynek az volt a címe, hogy Kedvenc helyeim.
A kétévente kiadott díj archívumát nézegetve csak két erősebb év ugrik elő. 2001-ben
Bruno Delamain, (saját website itt),
Stefan Kiess (róla korábbi bejegyzésem itt),
Michael Harding,
Julian Rosefeldt,
Andy Brunner,
Matthias Matzak, (saját website itt),
Antje Hanebeck (ld. még itt és itt) és
Judith Buss (ld. még itt),
1997-ben pedig
Petra Böttcher és
Wolfgang Dürr (saját weboldala)
hozott figyelemre méltót.
Michael Harding fényképe
Julian Rosefeldt fotója
Wolfgang Dürr fényképe
De persze a többi évből is összejön pár szépség, például
Stefan Freund (saját weboldala itt),
Christiane Matthäi,
Andreas Gefeller (róla korábbi bejegyzésem itt),
Krystian Kokot (weboldala),
Thomas Wiegand,
Aitor Ortiz (róla korábbi bejegyzésem itt) vagy
Judith Buss
műveiből.
Krystian Kokot fényképe
Judith Buss fényképe
A párizsi Px3 Fotográfiai Díj idei nyertesei közül
Emma Livingston (saját weboldala, ld. még itt, ott, amott és emitt),
David Bowman (saját weboldala itt, blogja: Aqua City)
és Ilona Wellmann (aki egyébként magyar; saját weboldala; ld. még itt)
fényképei a legszebbek — tájfotó valamennyi. Katalógus itt (.pdf, 16,7 MB).
David Bowman
Florida Keys Series / end of land
A csak diákoknak és hallgatóknak meghirdetett Epson fotóművészeti díj tavalyi élmezőnye viszont üdítően magas színvonalat mutat. Különösen a katalógus (.pdf, 5,2 MB) 18-65. oldalán látható, csoportként díjazott osztály munkáin látszik, milyen jól formálják a látásmódjukat az Universität Duisburg-Essen művészeti és tervezési karán.
Azután. Érdekes lenne tudni, miért nem indulhatnak magyarok a szintén csak hallgatóknak kiírt Adobe Design Achievement Awards mezőnyében (itt persze a “digitális” fotográfia csak egy a több kategória közül), míg a régióból a csehek és a horvátok igen.
Végül: a HVG.hu Golden Blog webnapló-versenyének középdöntőjében sajnos nincs felfedeznivaló a fotóblog kategória kilenc jelöltje között.
Tervgondolatok — Gondolattervek. Rajzok, látványtervek, makettek és animációk, megvalósulás előtt álló épületek és pályázatokon szerepelt, nem kivitelezett elképzelések győri építészektől, akik a következők: H Építésziroda, Comfort Tervező Kft., Czita Építésziroda Kft. (azaz Tamásék), Dimenzió Tervező Kft., DPi design, Fényjel Stúdió Kft., Kvadra Építésziroda, RAS Építész Kft., rmi design, Tutiterv Kft.
Helyszín: Győr, Városi Művészeti Múzeum, Esterházy-palota, Pince Galéria (Király u. 17.), megtekinthető 2007. június 30-ig, hétfő kivételével naponta 10-18 óráig.
Breuer Marcell: Dizájn* és építészet a Ludwigban, 2007. május 4 – szeptember 2.
(* A design szót egyetlen épeszű nyelv sem írja át a maga kiejtésére, ilyen rútul, szervilisen és ostobán, mint a magyar. Én sem teszem a továbbiakban, akármit ír a hatályos helyesírási szabályzat.)
És ha már a Ludwigban járunk, akkor ugyanott:
Koncepció: Fotográfia** – Párbeszédek és állásfoglalások. A fotográfia** hagyományos műfajaitól a szerzői fotográfiáig.** Válogatás a DZ BANK Művészeti Gyűjteményéből. 2007. április 27 – június 10.
(** A másik tehetetlen sznobizmus: inkább háromszor szóismétli a fülcsengésig azt, hogy “fotográfia”, nehogy a megfelelő magyar — mellesleg nagyon szép — fénykép(észet) szót kelljen használnia.)
Erre majd részletesebben is visszatérek, de a beharangozóban van egy érdekes passzus.
A dialógus mindig nyitottságot feltételez. A dialógus Istennel, a természetfelettivel hosszú időn át vezető témája volt a művészeteknek és még ma is az.
Elég különösen hat például ennek a kiállításon szereplő Gerhes-képnek az üres iróniája mellett.
Szintén a Ludwigban, mert nagy az Isten állatkertje:
Csi Peng: Fájdalompiac. Made in China — Made in Hungary cserebere. 2007. május 26 – június 3.
A Ludwig Múzeum látogatói egy valódi „kínai piacot” találnak a harmadik emeleten, 2007. május 26–június 3. között. Csi Peng fiatal kínai fotóművész [...] nyugati utazásai folyamán elszomorodott [...], hogy a kínai piacokat Európa-szerte elárasztotta a „gagyi”. Ezért elhatározta, hogy létrehoz egy kölcsönös csereberén alapuló piacot. Egy fotósorozatának, a Sprinting Forward-nak egyik lapjából kinyomtat 1150 példányt, kitűnő minőségű papírra, amit Pekingből Budapestre szállíttat. Az útvonal ugyanaz, amelyen mások a – Csi Peng számára fájdalmasan – silány árut szállítják.
A [...] sorszámmal ellátott, A/4-es színes lapokat (Made in China) aztán a látogató kicserélheti a magával hozott saját rajzra, fényképre vagy bármilyen kis tárgyra (Made in Hungary). Ily módon a kínai–magyar kereskedelem spirituális előrelépésének részesévé válhat bárki, aki részt vesz az akcióban.
A bakonybéli bencés monostor könyvesboltjában vettem észre, hogy pár éve létezik egy kitűnő folyóirat, a Katekhón.
Egyik számában Gáspár Csaba László egy fénymítosz kapcsán a mítosz létmódját értelmezi remekbe szabott esszéjében. A fény és a sötét ellentétét egyre kevésbé ismerő jelenkor állandó szürkeségével szellemesen jellemez egy világállapotot.
A mi tapasztalati horizontunk [...] állandó szórt fényben mutatja a világot, mert az éjszaka sem egészen éjszaka, és a homály sem egészen homály, hiszen tudunk mesterségesen világítani.
[...]
A mi világunk az alattomos szkepszis homályos kiemelkedések, lényegi, orientáló tapasztalatok nélküli világa. Vagy, ami ugyanaz, az egymásra torlódott kultúrák és egymásba hatoló kulturális minták hihetetlen sokrétűsége oly sok és különböző tapasztalatot kínál orientációként, hogy egyik sem válik kitüntetetté, mert lerontják egymás hatását. Következőleg éppen azt a feladatot nem látják el, amire valók: nem nyújtanak végső orientációt. Így végeredményben a mai kultúra egyetlen súlyos, már-már természetes “orientációs” tapasztalatként a töredékességet, az értelmesség széttöredezettségét kínálja.
— Gáspár Csaba László: A mítosz mint »világ«-alapító gondolkodás, Katekhón 2006/1. 14., 12. o.
A Moltmann-részlettel nemrég utaltam az igazi emberi tapasztalat ritkulására; íme a kifejtés Gáspártól.
A “sokat tudó” és tudása súlyától elnehezült értelem nehezen tapasztal; kivált az eminensen egyszeri, azaz kinyilatkoztató aktusokkal szemben mutatkozik fásultnak és óvatos-okvetetlennek.
[...]
A kritikus tömegű tapasztalatot bizonyos tehetetlenség jellemzi. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egyre nehezebben tapasztal: mivel addigi tudásának egyre stabilabb szerkezetében lát, ezért mindenütt ugyanazt a szerkezetet látja. Egyre kevésbé lát újat és észlel eredendőt. A tudássá gyúrt tapasztalat kritikus tömegének erejében kritikaivá érett értelem mindinkább ki van téve önnön tehetetlenségének, a szkepszisnek. Egyedül magának hisz, minden újat gyanakodva fogad, és igyekszik visszavezetni arra, amit már tud.
— uo. 22., 28. o.
Állandó szórt fényben a világ.
Egyre inkább technikailag észleljük az eseményeket, emberileg nem.
— írja gyönyörű könyvében Jürgen Moltmann protestáns hittudós. A technikai észlelés kitüntetett közege, a technikai kép, közte a fotográfia, így lehet a hiperaktív pillanatkényszer fő letéteményese.
A haldoklás és a gyász elfojtásának különböző módjai szótlanná, egykedvűvé és infantilissá teszik a modern embert. A mindig kissé erőltetett “szórakozás-kultúrát” és a szorongató kényszert, hogy mindenáron csináljunk valamit, az általános elfojtási teljesítmények következményének tekinthetjük.
A főárambeli tülekedésből, mely a szabadságnak csak a megszorító formáit ismeri, mégis kiláthat a személyes képesség, sőt a felelősségéhez tartozik, mert
csak az tapasztal meg valóban valamit az életből, aki lassan él. Az tesz szert tapasztalatra, aki feldolgozza, amit megtapasztalt.
A fénykép — részben természetesen technikai — feldolgozása pont ilyen tevékenység lehet.
Csak az eszik élvezettel, aki lassan eszik. Csak az fogad be egy benyomást, aki képes elidőzni mellette. Az öntudatlan halálfélelem keresztülhajszol minket az életen, s mi elmegyünk az élet mellett. De nem kötelező futni minden lehetőség után.
S az ebből fakadó biztatás egyszerűsége arra a kincsre vall, amit bölcsességnek nevezhetünk.
Egyetlen valóság többet ér, mint ezer lehetőség.
— Jürgen Moltmann: Minden végben kezdet rejtezik: Kis reménytan, ford. Gromon András, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2005, 211-213. o.
Nincsenek az értékek a helyükön, a fotográfiai műfajok összemosódtak. Egy populáris fotográfia egy művészeti alkotással, illetve egy művészeti alkotás egy fotóriporteri vagy egy alkalmazott fotó elkészítésével soha nem keverhető össze. Ezzel nem azt mondom, hogy egyik rosszabb a másiknál, de mindenkinek tudnia kell a helyét.
[...]
Itthon viszont a különböző céllal készült fotográfiák – természetfotó, riportfotó, művészfotó stb. – már említett összemosásával gyakorlatilag félrevezetik a közönséget, és könnyelműen összekeverik a művészetet a nem művészettel.
— mondja Kerekes Gábor (Balkon 2005/10).
Mint előrejeleztem, íme a jövő szombaton megnyíló Dunaújvárosi Fotóbiennále meghívója (PDF, 188 KB) és részletes programja (PDF, 792 KB).
Ennek keretében részemről hét nagyméretű és egy csomó kisebb fényképet lehet majd megtekinteni az Intercisa Múzeumban (Városháza tér 4.).
Mellesleg ugyanitt látható május 31-ig az Industria gyermekei: Fényképkiállítás a hazai ipar (egykori) fellegvárairól című tárlat, ami elég érdekesnek tűnik. Sőt még egy porcelángyűjtemény is épp csak másnapig, április 29-ig.
Kedvenc országunkban, ahol a “munka” szót a “projekt” helyettesíti, amin pedig nem ritkán spekuláció, trükk, kiskapu, pénzátfolyatás és -mosás értendő; kedvenc országunkban, ahol aktív vagy legalábbis nosztalgikus amnézia övezi azt az önkényuralmat, amelyet a munkásosztály nevében gyakoroltak, e diktatúrát, mely legfőbb reflexszé fejlesztette az amnéziát; nos, kedvenc országunkban a munka meglehetősen értelmetlen és anakronisztikus ünnepének nevezett május elseje köré szervezett “hosszú hétvégén” végül is nem a legrosszabb ötlet éppen Dunaújváros felé venni az irányt.
Mindazoknál, akiknek [...] kisiklott az életük, a fájdalom düh formájában jelentkezik, mely megpróbál intelligenciának látszani. És pontosan ez a vágy, hogy intelligensek legyünk, ez tesz tönkre végül mindent.
— Orhan Pamuk: Az új élet, ford. Takács M. József, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest 2006, 434. o.
A veszteséget forrástalanságra átváltó arroganciára, mely lemond a kisiklás aranyfedezetéről, régóta létezik alternatíva.
Elohim az egekből figyeli az emberfiakat,
hogy lássa, létezik-e éleseszű, ki Elohimtól kér tanácsot.— Zsoltárok (Dicséretek) 53,3
Japán fotóművészete a ’70-es évektől napjainkig címmel kiállítássorozat nyílik a Japán Alapítvány Könyvtárában. Szórólap itt (.pdf, 168 KB). Remélem, érdemes lesz háromszor is odalátogatni, mert a menetrend:
1. rész: március 8 — március 23.
2. rész: március 26 — április 6.
3. rész: április 10 — április 19.
Március 30-án pénteken 17:30—19.00 között Petrányi Zsolt „Tágra zárt világ”: A kortárs japán fotográfia útjai címmel előadást tart a témáról. Petrányi “1994-ben a Japán Alapítvány ösztöndíjasaként a Tsukuba Egyetemen folytatott tanulmányokat, majd 1998-99-ben a Center for Contemporary Art, Kitakyushu ösztöndíjas kutatója volt.”
Helyszín: 1062 Budapest, Aradi u. 8-10.
A minap említett Modernizmus 2 kiállítás gyönyörű kis anyag.* Néhány finom Moholy-Nagy síkstruktúra nyomat és rajz mellett Moholy-Nagy képeslapméretű “repro” fotói saját geometrikus kompozícióiról: a kép újjászületése. És kilenc, köztük pár igazán remek darab 1933-ból, André Kertész Torzulások (Distorsions) sorozatából, mely egyébként mintegy kétszáz képből áll. Például: Distorsion #128; továbbiak itt, ott, amott és emitt, filmen ott. Lehet, hogy ezek Kertész legjobb művei – persze az Elveszett felhő (1937), a Leszálló galamb (1960), a Martinique (1972), A feszület takarítása (1974) és a polaroidok mellett.
* utóirat: aki lemaradt, korrekt 2000 Ft-ért megveheti a szép katalógust, melyet elismerésre méltóan összehozott a galéria.
André Kertész: Distorsions sorozatból
nagyobb méretben
De ha már Moholy-Nagy, akkor egy kis ünnepromlás. A nevét nemrég óta viselő Művészeti Egyetem, mely a névváltással sokatmondóan száműzte az “ipar-” szót a “-művészet” mellől — miközben sokan még mindig a régi, jóízű és tartalmas becenevén emlegetik “az Ipart” —, új weboldallal merészkedett elő. Nem elsősorban azért sajnálom az előzőt, mert volt némi közöm a létrejöttéhez. Nem volt a világ legtökéletesebb egyetemi site-ja, de bizonyos keretek között helytálló, jól használható és szépen formált ipari termék volt. De hogy miként és miért cserélték le arra a szánalmas kontárságra, ami most a helyén vonaglik, abba belegondolni sem érdemes, bár elképzelni nem túl nehéz. A felelősök névsora itt olvasható (.pdf, 7 KB). Az egyetem hírlevele azzal büszkélkedik, hogy új honlapjuk “Felülete kezelhetőbb, még inkább felhasználóbarát. Menürendszere még bővítés alatt áll”.
E deprimáló estén, miután a téli tavasz végleg téli későőszbe fordult, két szép mondattal és egy viccel fokozzuk blogunk átmeneti agyhalálát.
mondat 1:
A tűzoltók a személyvonaton utast nem találtak.
(forrás)
mondat 2:
Az irodalom regisztratív műfaj.
(forrás)
vicc:
Fazon bemegy a kocsmába. A pultos kérdi:
— Jó napot, mit szeretne?
— Nagyobb házat, jobb autót, több fizetést.
— Nem úgy értettem. Mit kíván?
— Világbékét, szebb feleséget, milliókat.
— Félreértett: mit akar inni?
— Miért nem ezzel kezdte? Mi van?
— Semmi különös, itt állok a pult mögött.
Nemsokára láthatóak lesznek Szilágyi Lenke és Kerekes Gábor korai fényképei a Vintage Galériában. Íme a meghívó a szükséges tudnivalókkal és egy-egy művel.
Egyébként a Kerekes-weboldal újdonság rovatában nemrég megjelent négy új gyönyörű felvétel egy bizonyos AIRCRAFT CEMETERY / 2006 című sorozatból.
(Kerekesről korábban: Vissza a Földről és Éretlen világ. Szilágyi kapcsán: Üldöztetések ideje.)
(Folytatás: vagy mégsem?)