Éretlen világ

Kerekes Gáborról írja Szilágyi Sándor:

Úgy tekint a körülötte lévő világra, mintha onnan föntről nézné. Nem azért, mintha istennek képzelné magát. A lényegest szeretné elválasztani a lényegtelentől, hogy időtlen műveket hozhasson létre. Ezért nem fényképez embereket — mert csak zavarnák a látásban. Túlságosan esetleges minden ember. Parányi. Esendő. Kozmikusan kietlen így ez a világ. Engem Pilinszky költészetére emlékeztet, és egy nagyszerű művész-zenész, Laurie Anderson zenei világára. Vajon megérjük-e, hogy Kerekes egyszer majd emberi arcokon, portrékon keresztül beszél a világról, a világgal? Én mindenesetre örülnék neki, mert úgy értékelném: a világ végre-valahára megérett rá, hogy Kerekes Gábor megbocsásson neki.

Nekem nem hiányzik az erőltetett happy end. Nyugtalanító elvárás, hogy fotózzon már embert is. Abban pedig nem hiszek, hogy az emberábrázolás mellőzése kietlen űrt hagy, melyet be kellene tölteni; s abban sem, hogy különösebben hízelegni kéne a világnak. Igaz, hogy ritka az értékes portré, mint a fehér holló, annak ellenére, mennyire tolakvóan privilegizált műfaj a fotográfiában. Ám Bak Imrének se mondjuk, például, hogy hát mily szépek a meditatív kompozíciók, de fessen már embert is. A lényeges elválasztása a lényegtelentől miért nem elég? Talán éppen mert túlságosan is sok?

nem lehet hozzászólni