Goetz Diergarten házikó- és kabinsorozat-tanulmányai a Becher-vonalból. Nem jelentéstelenek, a korlátai azonban a Klenz kapcsán említetthez hasonlóak. Egy ponton nem marad benne más, csak az emberi világ rendszertani szemlélete, mely állatként, kíméletlenül üveg mögé preparált lepkegyűjteményként nézi önmagát. Igaz, sokszor úgy tűnik, nem érdemel más tekintetet; mégis, miért dőljünk be?
Hogy ebben a korban mi a művész lehetősége vagy feladata, nehéz lenne megmondani. “A művész mint kém. A művész mint feljelentő. Valamennyien jelentésírók vagyunk. Lesd ki azt is, hallgasd le így is” — mondta Lengyel. [...] Kém, feljelentő, tehát bízik abban, hogy van, akinek jelenteni kell. Egy feljebblévő hatalom. Bennem nincs meg ez az apokaliptikus indulat, de fontosnak tartom és becsülöm. Valamint találkozik az én szkepszisemmel, ami ugyanúgy feltételezi a feljebbvalót.
[...]
A színész az a nyersanyag, az a hordozó, amin keresztül a néző lát — mögé lát, ahogy az ikon mögött az Istent látja.
— Megzörgetve: Mundruczó Kornél és Schilling Árpád beszélgetése.
Előzménye Schilling Vákuum című előbeszéde egy alapvetően extravertált és dia- vagy inkább polilogikus művészet eszmecserehiányáról. Egy túlkommunikált civilizációban, ugye. Többszörösen paradox.
A kritikus, még ha szeret is egy előadást, kellő alaposság (vágyom tisztelni a kivételt) vagy szakmai hozzáértés híján — e szomorú tényt a terjedelmi korlátok szűkösségére és/vagy az olvasói szokásokra való hivatkozás segít elfedni — csak személyes, elemi érzeményeit veti papírra.
Kontextusba nem helyez, alkotói pályákat nem vizsgál, stilárisan nem differenciál, a múlttal nem von párhuzamot, és nem is ütköztet, a jövőben várható folyamatokról se intuitív megérzése, se már létező irányzatok konkrét tapasztalása útján való előrejelzése nincsen, nem dokumentál, s csak ritkán szórakoztat. Az utóbbi időben tapasztalható kultúrpolitikai missziójuk következmények nélküli, vagyis hatástalan.
Színházesztéták tevékenységéről sajnos nem beszélhetünk, mert vagy nincsenek, vagy nem látszanak.
A rendezők, színészek (magad uram…) nem írnak tanulmányokat sem a színházi képzésről, sem létező vagy meghaladott trendekről, sem a színház jövőbeli szerepéről, sem szövegek elemzéséről, sem kortársaik előadásairól, sőt még saját műveikről sem.
Nem mindig volt ez így.
Most viszont nem csak a színház körül van ez így.
(Köszönet t-nek.)
Ralf Peters-től megnézendő: Dobozok, Szupermarketek, Benzinkutak.
Ralf Peters: Box 4 (2001)
Box (1999/2000)
Összes munkája itt látható. Mennyire egyenetlen színvonalú munkásság. Candies sorozatáról például a legfrissebb FotoMozaik Gyorsan egy festményt! című cikke jut eszembe (2006/12, 50-52. o., szerzője “— ts —”, ami talán ifj. Takács Szabolcs felelős szerkesztőt fedi). Egy fényképészeti folyóirat mélypontja, hogy olvasói figyelmébe meri ajánlani az instant impresszionizmus néven közismert neoprimitivizmust, mely Photoshop-szűrők nyomogatásával fotókból ún. festményeket meg grafikákat kreál. Igaz, épp ilyesmi dukál a digitális képkeretekbe (sic! sick!).
“A fotográfia a legdemokratikusabb művészeti médium”, írja Carol McCusker a Communication Arts idei fotográfiai évkönyvében.
Úgy tűnik, hogy bárki, aki elsajátítja a kamera működését, eleget utazik egzotikus helyekre vagy elvégzi a fotográfia szakot egy jónevű egyetemen, jó, ha ugyan nem nagyszerű fotóművésznek minősülhet, aki kiállítást és albumot érdemel. A valóság az, hogy mivel demokratikus és bárki részére hozzáférhető műformának tűnik, a fotográfiát elárasztja a középszerűség, az utánzás és a készen előállított, előtörténet nélküli sztárművészek. Mielőtt felkarolnám e sztárművészeket, egy fotómúzeum kurátoraként tudni akarom, mi mást csináltak már vagy mire képesek, és maradandó-e a tehetségük. Többnyire egyetemi szakokról jönnek, egy nagy nyilvánosságot biztosító New York-i galériában rendezik meg első, katalógussal és 12 000 dolláros árcédulákkal kistafírozott kiállításukat. Mint a zene és a sport esetében, a piac körüllihegi képeiket, tovább duzzasztva a fotográfia főáramát, mely meglátásom szerint a nagyméret, a színpompa és az elidegenültség irányába tart. Ez valószínűleg pontosan (és szomorúan) tükrözi kultúránk szellemi állapotát, én azonban a világ jelen állása szerint valami többet szeretnék.
Pozitív példaként Robert Adams-t (ld. még itt vagy ott), Andrea Modica-t (ld. itt meg ott), Sebastiao Salgado-t és James Fee-t (róla ld. a következő bejegyzést) hozza. Nem a legjobb válogatás, de nem is a legrosszabb ahhoz, hogy alátámassza, amit hangsúlyozni akar és amivel bizonyos szempontból óvatosan, más szempontból határozottan egyetérthetünk.
Ahelyett, hogy csak keringetné napjaink légkörét, melynek fő fotós áramlatai belefulladnak az iróniába vagy a popkultúrára tett felületes utalgatásba, a fotográfiának javítania kellene a világot, nem hátráltatnia. Szeretném erősíteni mindazt, ami szervesen értékes az életben. Nyakamat nyújtogatva kérem, hogy a fotográfia legyen “életerősítő”, kockáztatva, hogy régimódisággal és zárt gondolkodással vádolnak. Szememben azonban a fotográfiának (mint minden műalkotásnak) van egy erkölcsi tartománya. Nem triviális cselekvés, és felelősséggel jár. Művet alkotni nem kevesebb, mint kiváltság, márpedig a kiváltsággal együtt jár a felelősség.
Holnap van, de ma voltunk temetőben. Ijesztő, amikor ennyi élő van ott.
Feltűnt köztük pár botoslujza is, úgyhogy rögtön kész volt a vicc:
— Miért járnak a rendőrök a temetőbe?
— Gyakorolják az oszlatást.
15-én, vasárnap este a pillanatnyilag WAX Kiállítóháznak nevezett volt MEO-ban megnyílt az Élő magyar festészet V. című kiállítás, melyen Júlia egy képe is látható.
A Színültig valójában egy képduett egyik darabja, de ide most csak egy fért el. Még két helyszíni teremnézet:
Nyitva október 21-ig. A reprezentatívnak szánt, de finoman szólva vegyes színvonalú tárlat a 2002 óta megrendezett Magyar Festészet Napja része.
Amúgy érdekes lenne tudni, pontosan hogyan fulladhatott le pár éve ez a remek adottságú és egész tűrhetően kialakított jókora galéria, és főleg, hogy mi lesz vele, feléled-e WAX néven vagy akárhogy. A kiállítástól eltekintve belül meglehetősen üresnek, hasznosítatlannak tűnik a hely, a kisebb termek állapota cseppet sem fényes. Az épület kívül sem az: még e megnyitó alkalmára sem kapcsolták be a homlokzat jellegzetes színes kivilágítását.
A tegnapi vasárnapi liturgia egyik olvasmánya.
Mert ahol irigység és önzés honol, ott zűrzavar van és mindenféle hitványság. A felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató. Az igazság gyümölcsét békében vetik el azoknak, akik békét teremtenek.
Honnan vannak háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnét, hogy bűnös vágyak csatáznak tagjaitokban? Kívántok valamit, és nincs meg. Öltök és irigykedtek, de nem tudjátok elérni. Harcoltok és háborúskodtok, de nem a tiétek, mert nem kéritek. Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek, azért, hogy bűnös vágyaitokban elpazaroljátok.
— Jakab 3,16-4,3
Rossz hír.
A minap nyílt és ajánlott kiállítás sajnos gyakorlatilag csak a megnyitó napján volt látogatható. A kitűzött és meghívókra került nyitvatartás visszavonva. A jó munkáért gratuláció a “galériának”, mely egyébként sem telefonon, sem e-mailen nem reagál.
Kellemes kis blama az alkotók és műveik rovására azok szemében, akik hiába mentek és mennek el a nem kifejezetten belvár helyszínre, hogy megnézzék. Viszlát máshol másmikor, a képeken elővételezett szebb és jobb világban.
Bözödújfalu 2006 nyarán.
A II. világháború idején az itteni székely szombatosokat, akik egészen visszatértek az izraelita hitre (még zsinagógát is építettek), egy kalap alá vették a zsidósággal, úgyhogy biztos, ami biztos, elhurcolták őket is.
Az ezután következő béke idején, az 1980-as években úgy döntöttek, egy fontos víztározó útjában áll a falu, ezért ledózerolták és elárasztották, lakosságát “kárpótolták” és szétszórták.
A harmadik borzalom ma történik. Camping-, strand- és horgászvilág telepedett a piszkos, baljóslatú víztömegre. Az iszapból még kiálló katolikus templom tövében is önfeledten tocsog a horgászat, gépzene üvölt a parkoló verdákból. A hőség miatt visszahúzódó tóból előbukkan a sáros hínár. Mégis, mintha júliusban is fagy lenne.
Bözödújfalu, 2006 nyár
Herbie Hancock koncertje a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, dreamteam társaságban, egy harmincéves emlékkel. Hála érte.
Egy darabot bevezetve elmondta, hogyan halt meg néhány éve kilencven esztendős apja. Előző nap még játszott, aztán hazament az öregotthonba és lefeküdt aludni. “Nice” — fűzte hozzá H. H.
A színpad és egyáltalán a sziget állapota ugyanakkor kissé rejtélyesnek tűnik, de ez egy másik történet. (Nyilván bekötött szemmel hozták be Herbie-t, hogy legyen gusztusa fellépni, vagy esetleg épp azért tetszett neki itt, mert ő egy ilyen sokat látott jazz arc.) Talán az lehet az oka, hogy magyarországon van és nem máshol, mert máshol nem így nézne ki, és ezzel vége is a kérdőjeleknek.
A földhözragadttól az elszálltig.
Bevásárlócédula-gyűjtemény
Már több mint 1000 fent van. Kedvencem e műfajból a sajnos elhalálozott Koszmúzeum (archív változat) volt, de ez se rossz. Főleg, ha beváltják a fenyegetést és könyv lesz belőle. Melyik áruházlánc látja meg itt elsőnek a vírusmarketing-lehetőséget?
Felhőimádók Társasága
Végre egy értelmes hobbyközösség azoknak, akik “szeretnek egy nyári napon a parkban fekve alakzatokat keresni a gomolyfelhőkben”. (Stieglitz biztosan belépett volna.) Persze jókora képtárral: tünemények tonnaszám, itt is jóval túl az első ezren.
utóirat 2009 június 4
Utoljára 1951-ben jegyeztek be hivatalosan felhőtípust. Most azon ügyködik a Felhőimádók Társasága és a Royal Meteorological Society, hogy regisztráltassák az Asperatus fantázianevű képződményt a genfi World Meteorological Organisation-nel.
(kösz t-nek)
“Asperatus” felhő, Illinois, USA
Miért szép majdnem minden, nyolcvan-száz éves városfotó? Például mert nincsenek rajtuk autók. Ha a kereskedelem uralma helyett a szépészeté döntene arról, hogy ha már muszáj, akkor mi maradhat az utcákon e praktikus és kártékony dobozok közül, jó pár patinás névtől búcsút kellene venni.
1. Eltűnne a látómezőből minden idomtalan Alfa Romeo, Chrysler, Citroen, Dacia, Daewoo (Chevrolet), Fiat, Ford, Honda, Hyundai, Kia, Lexus, Mitsubishi, Opel, Peugeot, Renault, Seat, Skoda, Smart, Subaru, Suzuki, Toyota* és Volvo. Hogy sose tudtak vagy csak elfelejtettek autót tervezni, nem témája a jelen szemlének.
* A Celica megmenthette volna, de úgy tűnik, nemrég kivonták a forgalmazásból.
2. Az 1-es, a 6-os, az M6, az M3, az M3 Cabrio és persze a Mini megmentené a süllyesztőtől a BMW-t, az Ypsilon a Lanciát, az MX-5 a Mazdát, a CLS a Mercedest, a 350Z a Nissant, a Beetle, a Phaeton és a Touareg pedig a Volkswagent.
3. Majdnem minden Jaguar túlélné a nagytakarítást, az S-Type azonban gyorsan feledésbe merülne.
4. Sajnos mindössze két márkának maradhatna talpon valamennyi modellje. A fenti szomorú feketelistát nézve csak remélhetjük, hogy legalább az Audi és a Saab továbbra is csupa olyan gépet tervez, amelyek méltóak arra, hogy beléjük bújjon egy lélekkel rendelkező élőlény.
(A merítés a Magyarországon kapható személyautók jelenlegi választékára vonatkozik. Kihagytam a csak terepjárókat, csak sportkocsikat és csak luxusautókat gyártó márkákat.)
Az autómentes életképek békebeli hangulatához képest az autózásban mindig van valami agresszivitás, harciasság. Nyilvánvaló, hogy a városi vezetés normál állapota nem a kellemes és célirányos közlekedés, hanem a verseny. Ezért számít a pilóták szemében a legértékesebb Forma-1 futamgyőzelemnek az, amelyik nem épített pályán, hanem egy város utcáin zajlik: Monte Carlo. A hétköznapi küzdelemben azonban kevésbé a célba jutáson van a főhangsúly, mint inkább azon a mindenki mindenki elleni háborún, amelynek őszinte változata a vidámparki dodgem. Az egymást dühödten kerülgető járművek látványa pontosan erre a minden korosztálynak élvezetes szórakozásra emlékeztet, ahol le lehet játszani minden indulatot, amit az autóbeli tér cellává zsugorodása vált ki és az, hogy mindenki más csak akadály.
Egy japán ürge fogott egy fotót a Mona Lisáról, melynek alapján rekonstruálta a boldogtalan utóéletű hölgy fizikumát, főleg a hangszálait, és előállította a beszédhangját (meg persze Leonardóét is, ha már). A demo felvételen így szól Gioconda:
A nevem Mona Lisa. Valódi azonosságomat titok fedi. Egyesek szerint magdalai Mária, Giacondo felesége, Isabela d’Este vagy Leonardo da Vinci anyja vagyok. Ismét mások azt mondják, hogy maga Leonardo lennék. Amiben mindenki egyetért, az az, hogy én vagyok a világ legimádottabb asszonya, a titokteli mosolyú.
Fűszerek:
1. Tudósunk törvényszéki szakértőként dolgozik, úgyhogy Japánba utazva ne kövessünk el bűnt, mert a kezei közé kerülve bármi megtörténhet.
2. Tudósunk pár éve Ig Nobel-díjat kapott a kutya—ember fordítógép elkészítéséért.
3. Az egész a davincsikód című film kinti bemutatóját megelőző reklámkampány része.
A horvátországi házbontásban a következmények nélküliség hazai civilizációjának sikertelen exportja volt a legszórakoztatóbb.
“Magyaro[r]szágon ez úgy megy, hogy a jegyző kijön, megbüntet, majd megadja az engedélyt” — jelentette ki a tengerparttól alig tizenöt méterre fekvő ház tulajdonosa. [...] “Nem értem, miért nem lehetett máshogy megoldani, Magyarországon kijött volna a jegyzőnéni és kiszabott volna valami bírságot” — összegzi a magyar és a horvát építészeti hatóságok közti különbséget.
Vízparti építkezésben különösen jók vagyunk, szentigaz. Bizonyíték rá az ingatlanszektor által a “világ legjobb kulturális épületének” minősített művészetek palotája, mely igazán kaphatta volna megosztva a díjat a mellette ragyogó nemzeti színházzal (a kisbetűs írásmód magyarázatát ld. itt). Igaz, hogy egyik a másiknak a farát nézi, de akkor is. Mindkettő előrángat egy-egy korstílust, melyekben erősek vagyunk, a szennyház az eklektikát, a műpalota a sztalin-barokkot, és feldíszíti a maga kurzusához illő posztizével: a szennyház az organikussal, a műpalota meg valamiféle médiaépítészettel. Várni kellett a népi—urbánus különbékére, de megérte. A legek terén szintén szoros a kapcsolat; a szennyház előtt hullámsírban fürdő nemzetiszínházinstalláció a legtragikomikusabb pátoszgiccs, a műpalota esti fényorgiája a legsilányabb parasztvakítás széles e vidéken. Ilyesmire nem osztanak díjat?
Műpalotánk egyébként olyan magyar világnagyságok nyomdokába lép, mint a “Mammut Centre” (2003) vagy a WestEnd City Center (2001). Jó társaság.
Feltételezésem szerint az említett stilisztikai bravúr mellett a következő érdemek játszhattak közre a kitüntetésben:
— a megalománia, “a méret a lényeg” szellemében a szomszéd épületekre tromfolás régesrégi arroganciája;
— az arányérzéket hírből sem ismerő tömeg- és formaalkotás eredménye: egy monumentálisan elszabott szarkofág;
— drága és minőségi, drágának és/vagy minőséginek látszó, valamint látványosan silány anyagok fesztelen társítása;
— a színtani ismeretek, netán elgondolások teljes hiánya;
— a klasszikusnak és trendinek vélt stíluselemek és utalások korlátolt, első pillanattól kezdve válóperes kényszerházassága;
— nyomasztóan kiismerhetetlen, rosszul információszervezett és a zűrzavaros anyaghasználat miatt fokozottan kaotikus belső tér;
— iszonyatos belmagasságok, idomtalanul ki-betüremkedő tömegek, öncélúan használt ferde síkok, hirtelen beszűkülő és nyomasztóan alacsony, sötét folyosók és lépcsőházak, sehova sem vezető, bizonytalanságot keltő holtterek gondatlan aritmiája;
— a “mindegy, hogy milyen, az a lényeg, hogy kié” elv sokadik pazar illusztrációja;
— a téveteg tájolással és sok négyzetkilométeres távlat tönkretételével az Intercontinentalt is felülmúló, hosszú távon ható vizuális környezetszennyezés és urbanisztikai tályog.
Nemsokára azt álmodom majd, hogy két jegyzőnéni vagyok. Kimegyünk a Lágymányosi-híd pesti tövéhez és kiadjuk a bontási parancsot az ott éktelenkedő borzalmakra. Aztán lesétálunk az alig tizenöt méterre csobogó Dunához búvárkodni. Csípi a szemünket, sós, vagy mi?, de lelátunk a fenekéig.
Issey Miyake és Dai Fujiwara régi álmot szőtt meg 1997-ben, amikor A-POC (’ruhadarab’) néven kifejlesztették és bemutatták a varrás nélküli szövetet, mely 2000 óta van kereskedelmi forgalomban.
Tudjuk, hogy a simaság örök időtől fogva a tökély attribútuma, mivel az ellentéte technikai műveletről, az összeszerelés emberi munkájáról árulkodik: Krisztus köntösén se volt varrás, ahogyan a tudományos-fantasztikus irodalom űrhajója is egy darabból való, híján minden szegecselésnek.
— Roland Barthes: Mitológiák, ford. Ádám Péter, Európa, Budapest 1983, 128.o.
Az ábránd ereje a vulgáris szépségérzetben is nyilvánvaló: ugyanezért minősül automatikusan tökéletesnek például a nagy méretű üveg- és vízfelszín, a minimalista design vagy épp a lebarnult bőr. Textus és kontextus Krisztus ruhájából (János 19,23-24) metonimikusan kiterjedő sokágú összefüggései híján azonban mindez a felületbe költözik. A “Természet diadalmas simasága” (Barthes, uo. 145. o.) felszínes ingerré silányulva ellaposítja a tökély utáni vágy dimenzióit.
A varrástalan szövet persze új irányokba vezette Miyakét: idén ősszel például Fujiwarával kifordítható farmert, Ron Araddal együttműködve pedig — a Fodorszék (Ripple Chair) koncepcióját továbbdolgozva — valamilyen ruha-bútort vagy ruha-tárgyat terveznek bemutatni. Ezt majd meglátjuk. Addig van mit ámulni a 2006 tavaszi-nyári férfi Miyake-kollekció microsite-ján, a weboldalt régóta gondozó francia Incandescence munkáján. A Flash animációban lassan szétfolyó fekete vagy szürreálisan fehér tuscseppek és tintapacák, melyek egyszerre ellenpontozzák a drága ruhavilágot és mindenfajta webes “használhatóság” jöttment törvényét, páratlanul gyönyörűek.
Azután láthatatlanság. Egy másik álom az anyagról, mely állítólag közel van a megvalósuláshoz.
Kutatók azt állítják, hogy új anyagok, melyek képesek megváltoztatni a fény és másféle sugárzások útját egy tárgy körül, talán a tárgyak láthatatlanságát is lehetővé teszik.
Két egymástól független kutatócsoport jelentkezett elméletekkel a “metaanyagok” használatáról, melyek beburkolják a tárgyat és elrejtik a látható fény, az infravörös fény, a mikrohullámok és talán a lokátorsugarak elől.[...]
“Képzelje el azt a helyzetet, hogy egy közeg a benne levő lyuk körül vezeti a fényt” [...]. A fénysugarak végül úgy jutnak a tárgy mögé, mintha egyenesen haladtak volna. “A lyukba tett tárgy rejtve maradna a látás elől.”
[...]
A metaanyagok olyan összetett szerkezetek, amelyek szándékosan különböznek mindentől, ami a természetben található. [...] “Gondolja el a teret úgy, mint szövött ruhát [...]. Képzelje el, hogy egy hegyes tárggyal a szálak közé hatolva anélkül csinál lyukat a ruhában, hogy eltépné a szálakat.” A fény, a mikro- vagy radarhullámok keresztülutaznának a ruhaszálakon, a tárgy érintése nélkül kilyukadva mögötte.
[...]
Aki ilyen köpönyeget akarna készíteni, annak választania kellene, milyen fajta sugárzás elől akar láthatatlan maradni — így Schurig. A láthatatlanság mindkét irányban működne; a látható fényspektrum elől rejtőző személynek infravörös, radar- vagy mikrohullámokat kellene használnia, hogy kilásson — mondta.
E kutatásokat közvetve az amerikai hadügy pénzeli.