Megfontolásokon túli komplex jelek
Megyik János beszélget.
Az a hiányérzetem tehát, ami általában a mai képzőművészettel kapcsolatban kialakult, eltűnik az építészet láttán. Úgy látom, hogy az építészet területén történik meg korunk művészeti paradigmaváltása, amely térérzékelésünknek egészen új impulzusokat ad.
Nemrég arra gondoltam, hogy a művészetnek (szűken véve, vagyis az irodalmat és a zenét külön kezelve), nagyjából történetileg, három nagy fantazmája volt és van: a Kép, a Tárgy és a Tér. Épp utóbbival egyívású az építészet úgy, ahogyan Megyik aláhúzza. De csak semmi sietség, mert mond valami egészen lényegeset és hiteleset a Képről.
elsősorban a kép műfaját igyekszem újragondolni, azt, hogy hogyan látjuk és mit látunk a képen. A kép mindig sűrítés. Úgy tűnik, hogy magát a képet vagy annak egy részletét mindig egy pillanat alatt látjuk. A kép úgy áll össze előttem, hogy emlékszem rá. Időbeli sűrítmény, amit nem igazán látok, mindig csak a pillanat áll rendelkezésemre, és ezeknek a pillanatoknak a sűrűsége válik emlékké. A képre, bár ellentmondásnak tűnik, mindig abban a pillanatban emlékezem, amikor látom.
És még egy lépés tovább, azaz visszafelé, az emlékezet útján oda, ahova nincs elégséges megérkezés.
Az absztrakt jelentése olyan valami, ami a tárgyiasságról leválva fogalommá válik. Az absztrahálás pedig a folyamat maga. A folyamat természete, bipolaritása és mozgása, bizonyossága és tévedései feszítik és hozzák létre a formát, ami ha művészetté válik, feloldja önmaga létrejöttének előfeltételeit. A mű számomra olyasmi, ami a megfontolásokon túl van. Régen transzcendentálisnak vagy metafizikusnak nevezték mindezt.
Bujdosó Alpár így fogalmazta meg ezt Megyik műveiről:
Ahhoz, hogy valami olyan újhoz jussunk, mely alkalmasint „új hírt” képes hozni a megfogalmazhatatlanról, el kell hagyni az ellentétekben való gondolkodás világát, és olyan komplex jeleket kell létrehozni, mely[ek] nem a feszültségre, és nem is (elsősorban) az anyagi megvalósulásra épít[enek].
[nyelvi javítás tőlem — ex Ponto]
Ezek fényében adódik az a revelatív keresés, mely a fotográfia (negatív, tükörkép, filmkocka) és az ikon (fordított perspektíva) fordított időkapcsolatába utalja a Képet:
Leonardo da Vinci Szent Anna harmadmagával című rajzáról van egy nagyméretű fényképem, amelyet 1962-ben, első londoni utazásomon vettem. Ez a kép bekeretezve, a falhoz támasztva állt a bécsi műtermemben. Egyszer — úgy 20 évvel ezelőtt —, amikor munka közben ránéztem a rajzra, megláttam, hogy a két női fej egymásnak a tükörképe. Egy tükör segítségével erről meg is győződtem: két egymásra néző női arc, amelyek tónusai és arckifejezései egymástól egészen finom eltéréseket mutatnak. A mosolyok egészen enyhén eltérnek, ami rejtélyes, de egyben irritáló is. Ha a tükröt a két arc közé helyezem és ettől a két arc egybeolvad, ez a hatás még inkább fokozódik. Szent Anna arca úgy hat, mintha Mária arcának a fotónegatívja lenne. Az arcok elkülönítettsége és eggyé válása két filmkocka egymásmellettiségére emlékeztet, amelyek között egy időbeli rés van. A filmmel ellentétben ezt a rést az akció — a filmnél a sebesség, itt a tükör — nem oldja fel, sőt feszültebbé teszi.
— az elsőként felhozott beszélgetésből
A klasszikus perspektíva-tan (nézőponttal, enyész-ponttal, horizonttal) egy reális képet igyekszik létrehozni, amely tetszőlegesen manipulálható. Emiatt csupán fél-elemekkel dolgozik — ami geometriai értelemben hiba —, azaz az elemek a horizontnál befejeződnek… A perspektivikus szerkesztést geometriai értelemben “korrigálom”: a horizonton túl folytatom, ami által két tér keletkezik — a horizontvonal előtti és mögötti téri képződmény. A létrejött kettős kép (fordított tükörkép fordított perspektívával) alternatív téri forma, amelyben az egyik kép a másiknak egyben az üres helye, geometriai értelemben a hiányának formája.
— idézi Bujdosó, uo.
Amúgy Megyik Jánosról általában itt. Egy új, építészeti méretű művéről Debrecenben itt és ott.