Garázsok: a szlovák Bronislav Kropilak portfoliójából ez a legszebb sorozat, centrális mélység és horizontális szín-fényrendszerek utópisztikus egységében. Szép a Hallok is. Művei itt is.
(És egy magyar vonatkozás: a Vonatok sorozatban egy MÁV szerelvényt is lekapott teljes hosszúságában.)
Bronislav Kropilak: Garages no.06 (2005)
Az újév elején körülnézve lehangolóan és tulajdonképpen meglepően érkezik a felismerés, hogy Magyarországon nem létezik fotóművészettel foglalkozó hírportál, sem weblog.
Csak a mienk.
Bár az ex Ponto a hiány igazi pótlására természetesen alkalmatlan, tartalmát e felismerés — és az eltelt több mint másfél év anyaggyűjtése — folytán a naplóformánál áttekinthetőbben is megpróbáltam összeszedni.
Ezért jött létre jobbra a fénykép című új menü, ahonnan a bejegyzésekben szereplő külföldi és magyar fotóművészek névsora szerint lehet tájékozódni. A gondolatok oldalra pedig a fényképről szóló általánosabb vagy épp alkalmi jegyzeteimet gyűjtöttem össze.
A névsorokban sok nagy név nem szerepel, és közülük több nem is fog…
Aki nem látja a lényeget, nem tud válogatni. A válogatás képességének és vele az értéktudatnak gyengülésére vezethető vissza a műalkotások megőrzés-technikáinak tökéletesedése és hellenisztikus burjánzása, ami a kulturális tér soha nem látott mértékű telítődésével jár együtt. [...] Ha elidegenedésünk következményeként már nem tudjuk, hová tartozunk, akkor azt sem tudhatjuk, hogy mi az, ami hozzánk tartozik. A mai műalkotások többségének nincsen sorsa, nincsen élettörténete, nincsen hatása. Történetük egybeesik archiválásuk aktusával [...].
— Dolinszky Miklós: Feltárás valós időben: Ezredvégi monológok (Tillmann J. A.: Merőleges elmozdulások [Utak a mai művészetben]; Levelek tengere [Avagy a távlat távolra váltása]), Pannonhalmi Szemle 2005 XIII/3, 131. ( 130-133.) o.
mottó: Thomas Bernhard
I. Perverzen torz világ
II. Két világban élünk
III. Világméretű elhülyülés halálos sebességgel
Az ex Ponto összegyűjtött bejegyzései fényképről – fényről, képről, művészetről –, melyek nem egy-egy alkotóról szólnak.
Nincsenek nemzetközileg jegyzett [...] újítások, [...] nincsenek iskolák, a tradíciót elfelejtettük, a világ trendjeit nem követjük, vagy legfeljebb csak rosszul másoljuk, ahelyett, hogy magyarként újrateremtenénk azokat [...]. Ráadásul a szakma egy jó része súlyosan önhitt, nem látja gyengéinket, túlértékeli teljesítményünket, s ráadásul még a fogyasztók sem elég igényesek. [...] Magunknak kell tehát a problémáinkkal megbirkózni. Nekünk kell megteremteni a saját piacunkat, és megtanulni kiszolgálni azt.
A kortárs magyar fotóművészetre pontos párhuzamokkal illik Kovács Tibor bírálata a hazai gasztronómia állapotáról. Ez nem jelenti azt, hogy nem születnek nemzetközi összehasonlításban is maradandó értékek errefelé, ám azt igen, hogy elszigeteltek és szinte láthatatlanok. De csak szinte.
nem találunk képeket…
Nem találnak meg minket. Nem keressük őket. Pedig ott vannak galériákban, múzeumokban és gyűjtőknél, szakvásárokon és árveréseken, igényes belterek és jó ízlésű magánszemélyek falain. Az alkotók keze alatt és fejében. Végül pedig az interneten, mely fogyatékos élményt ad róluk, mégis egyedülállóan közvetíti a tényt, hogy keletkeznek, fellelhetők és elérhetők.
A naplójelleggel szemlézett fényképek készítőinek jelenlegi névsora.
Személyes, folyamatosan bővülő, alakuló, jórészt kortárs fotográfiai kánon.
Angus Boulton felkeresi, amit elhagytunk, mert elhagytuk magunkat, és lefényképezi. A 41 tornaterem sorozat egészen hihetetlen.
Angus Boulton: Wittstock III. 8.4.06
41 Gymnasia
Nem kell bizonygatnom, hogy nagyra értékelem a művészetben a drámai hangot: gyűjteményemben, a galériámban rendezett kiállításokon s választott kedvenceim listáján is nyoma van ennek. De mellette lelkesedni tudok a gondtalan, elegáns, mondén világot megidéző művekért is, nem úgy, mint a legtöbb kritikus, akik mindent felszínesnek és talminak kiáltanak ki, ami lebegő, virtuóz és könnyed életörömöt sugároz. Az elégedettséget sugárzó derű is lehet hiteles és mély, ne legyen minden eleve gyanús, ami kiegyensúlyozott és szép.
[...]
Engem a művészet szabadságra is tanított: nem kell engedélyt kérnem ahhoz, hogy elismerjem egy kép kvalitásait, mert első pillantásra megismerem. A napokban kezembe került a New York-i MOMA legújabb katalógusa, ahol a legnagyobbak, többek között Brassai, Cartier-Bresson és Man Ray művei között szerepel egy ismeretlen amatőr fotográfiája az 1930-as évekből. Ők nem félnek ettől a gesztustól.
— Kieselbach Tamás: Világszínvonalú-e a modern magyar festészet? Válasz Forgács Évának, Holmi 2006/2 (.pdf, 688 KB), 264., 265. o. (257-267. o.)
Előzmény: Forgács Éva: A modern magyar festészet új története (Modern magyar festészet 1892–1919, 1919–1964; szerkesztő és kiadó Kieselbach Tamás), Holmi 2005/6 (.pdf, 596 KB), 739-745. o.
A vita tárgyát képező album teljes egészében elérhető online.
izgalomba jött, gesztikulálni kezdett, és elmondta, hogy van egy ismerőse, aki szerint a mai művészet csupa fénykép. Hogy ma nincs is más, csak fotóművészet.
Mire föl én azt feleltem, hogy könnyen lehetséges, hogy még fotóművészet sincs. Mert a mai művészet inkább csak szabadidő-foglalkozás, unterhaltung, entertainment. A művészek nem is akarnak többet, mint szórakoztatni, azt a fölös időt kitölteni, ami a család és a munkahely, illetve a szex láza és a pénzkeresés hajszája közötti bamba ürességben keletkezett. Persze ez nem azt jelenti, hogy a művészek ne szeretnének múzeumokba kerülni a műveikkel. A hírnév nagyon fontos dolog ma is, valószínűleg fontosabb, mint régen. A múzeumok is fontosabbak, mint régen, már csak azért is, mert ma sokkal több embernek van ideje múzeumba járni. Ahogy mondtam: szabadidőfoglalkozás, entertainment. De ez még nem jelenti azt, hogy tényleg lenne művészet. Már úgy értem, a régi értelemben.
— Perneczky Géza: Kultúrforradalom, Holmi 2004/9 (.pdf, 704 KB), 1099. (1098-1104.) o.
A halál eszközei (itt is). Per Volquartz sorozata arról, milyen simulékonyan költözik belénk a pusztítás logikája, és mennyire keskeny a túlvilági fantasztikum határa. Művei még ott, riportfilm róla amott.
Per Volquartz: Missile #2
Instruments of death
Vö. Richard E. Loftis: In and Outs, mozgóképpé fűzve itt (.wmv, 6,8 MB).
Richard E. Loftis: Out Number 1
In and Outs
A képi világ, melyet Lambri elénk tár, leginkább olyan, mint amikor elmegyünk az utcán valaki mellett, aki akkora összpontosítással bámul fel az égbe, hogy nem állhatjuk meg, hogy magunk is felnézzünk abban a reményben, hogy megértjük, mit lát.
— olvasom Luisa Lambri fényképeiről, melyek legtöbbször nagyhírű építészek architektúráját ábrázolják szokatlan módon belülről és úgy, hogy a mellékelt tudás nélkül aligha ismernénk fel a helyszínt. Névtelenné tisztítja a nevezetest.
Luisa Lambri: Untitled (Barragán House #23) (2005)
[fényképei] inkább egyszerre mélyen személyesek és légiesek, semmint részvétlenek és konkrétak. Munkája továbbá olyan finomsággal és bensőségességgel átitatott, amely homlokegyenest ellentétes azzal a merő realizmussal, mellyel például Thomas Ruff vagy Candida Höfer műveiben találkozni.
— írják róla másutt (.pdf, 93 KB).
Lambrit már említettük egyszer. Lásd még itt, ott, amott, emitt, amottan és emitten meg ott, majd pedig ismét itt, ott, amott, emitt, amottan és emitten, no meg itt.
A kép kapcsán — Barragánról korábban:
2007 május 20 Visszavert szépség
2007 április 22 Innováció nem létezik
Elhallgatás, egybegyűjtés, sűrítés, egyediség. Getto Tamás nemcsak építész (és táncos és énekes), hanem díjnyertes fotós is.
A kommunikációval kapcsolatban éppen mostanság — mondhatnám ma — állt be óriási változás nálam az elmúlt évekhez képest. Kezdek szkeptikus lenni a beszéddel, a megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Újabban leginkább hallgatni szeretnék.
[...]
A kor nem kedvez a kinyilatkoztatásoknak. A világot szintézisben látni, és ennek szellemében cselekedni és beszélni — mostanában megoldhatatlan feladatnak látszik. Nem látom már olyan koherensnek a világot, amiből csak olyan könnyedén kibeszél az ember… Azt gondolom, hogy az életenergiákkal is másképp kell bánni: érdemes szétszórás helyett átcsoportosítani azokat, és az akkumulálódásra is nagy hangsúlyt kell fektetni.
[...]
Szrogh György [...] embléma-elmélete [...]szerint az a jó ház, amit egy 5×5 centiméteres emblémába le lehet rajzolni, lehetőleg két vonallal. Az embléma sűrítésre tanít. A sűrítés addig tart, amíg még ki tudja fejezni mondanivalóját. Ha a mondanivaló már nem ismerhető fel, akkor az emblémát eldobhatjuk, mert túlsűrűsödött.
[...]
Az egyediség az, ha az ember elég pontosan le tudja utánozni önmagát.
— Csontos Györgyi: Pont (Fellegajtó nyitogató): Beszélgetés Getto Tamás Ybl-díjas építésszel, Echo 2007/5-6.
Január 6-ig még nyitva tart az óbudai Vasarely Múzeumban a Példázat mint művészet című kiállítás, ismét a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület szervezésében.
válaszok az összetartozásra
[...]
A szeriálisban túllépni a szerialitáson
A szépséget keresni és felfedezni
— írja az egyik résztvevő, a plasztikus és transzparens képtárgyakat alkotó Klaus Staudt, és szépen kifejti ezt Vera Molnar (szül. Molnár Vera, 1924) ars poeticája (az Elképzelhetetlen képek c. szövegéből):
a sorozatok értelme az egymáshoz nagyon hasonló vizuális helyzetekből adódó képek megnézésének lehetősége volt. [...] A kérdés az, hogy az ábrák egymás mellett nézése révén találunk-e imitt-amott valami lényegi változást, valami sajátos vizuális szituációt, amit művészetnek nevezhetünk. Egész tevékenységem arra irányul, hogy ezt a jelenséget, a művészet “epifániájának” jelenségét megragadjam. A szeriális munka egyfajta vizuális dialógus a festő és a kép között. [...] A vizuális lehetőségeknek mindig csak egészen kis százalékát fogadom el. Munkásságomat feltételes jellegűnek tekintem.
Példa szerénységből egy olyan művésztől, aki remekművek sorát hozta létre (ld. például itt vagy ott).
A rend a művészetben nem elnyomást, hanem a kép megértésének, a képhez való általános hozzáférésnek kötelező előfeltételét jelenti.
— írja Heijo Hangen kapcsán K. Weschenfelder (Werverzeichnis der Seriographien von 1966-1993, Köln 1994). Végül pár sor az egyszerűség és a hosszantartó befogadás szoros kapcsolatáról a tárlat legfiatalabb (1975) művészétől, Dirk Rausch-tól:
Kevéssel sokat mutatni, ez művészi munkám szándéka. Arra törekszem, hogy más, azaz egyszerűbb képeket készítsek, mint amilyeneket a környezetünkben látni kényszerülünk. Hogy az egyes képeket a néző valóban be tudja fogadni, több időre van szüksége, mint amennyit a kortárs médiák általában engedélyeznek számára.
A csoportos kiállításon az említetteken kívül Hiromi Akiyama, John Carter, Jo Enzweiler, Hans Jörg Glattfelder, Ewerdt Hilgemann, Ben Muthofer, Yves Popet, Sigurd Rompza és Peter Weber művei láthatók.
A matematikai problematika titokzatossága, a tér megmagyarázhatatlansága, a végtelenség közelsége vagy távolisága; tér, mely az egyik oldalon kezdődik, és a másikon, mely ugyanakkor azonos az elsővel, megváltozott formában végződik; elhatároltság szilárd határ nélkül; sokrétűség, mely mégis egységet alkot; egyformaság, melyet egyetlen erőhangsúly jelenléte megváltoztat; egymás mellett fekvő színrészecskék vibrációja és átsugárzása; erőmező, mely csupa változóból áll; egymást metsző párhuzamosok és a végtelenség, mely mint jelen tér vissza önmagába; és emellett ismét a négyzet a maga teljes szilárdságában; az egyenes, melyet semmilyen viszonylagosság nem zavar meg és a görbe, melynek minden pontja egyenest alkot.
— Max Bill érdeklődésének gyönyörű esszenciája 1949-ből (idézi Mezei Ottó: Max Bill a Műcsarnokban, Művészet 1987/3, 14. o.)
Ugyanebben a folyóiratszámban egy beszélgetés előzi meg a tanulmányt, ahol ezt mondja Bill a művészképzésről, valamint a trendek mozgásáról:
A fiatal művészek képzését tulajdonképpen értelmetlenségnek tartom. Már több ízben kifejtettem, hogy azok a módszerek, melyekkel az ifjú művészeket manapság a főiskolán tanítják, tévesek. Ezek az emberek megtanulnak festeni, mert ezt ott meg lehet tanulni, aztán rászabadítják őket a társadalomra, mely ezután felelős az eltartásukért. Nekem az a véleményem, hogy először mindenkinek valami hasznos foglalkozást kellene elsajátítania. Ha azután elég erőseknek érzik magukat, akkor csinálnak majd jó dolgokat, függetlenül attól, hogy jártak-e művészeti iskolába vagy sem.
[...]
Egy dologgal tisztában kell lennünk. Mi az, ami ma aktuális, és mi az, ami ma eladható és kiállítható. Ez ugyanis messzemenően a műkereskedelem trükkje. A múzeumi és műkereskedelmi emberek maffiája hozza létre az ilyen új vad festészet sikerét.
— Sinkovits Péter: Végtelen spirál: Interjú Max Bill-lel, uo. 10. o.
Újabb csoportos, geometrikus–konkrét művészeti kiállítás nyílik Júlia részvételével holnap du. négykor a belvárosban, a VAM Design egyik helyén (VAM Art&Design Galéria, V. ker., Váci u. 62-64). Nyitva január 30-ig. Egyéb részletek a meghívón:
(ps. dec. 20. – A hely minimum bizarr. A kiállítást csak az találja meg, aki nagyon akarja, a szuterén boltból továbbindulva egy pincelabirintuson kell hátrakeveredni a végállomásig, egy lazán meszelt neonlámpás kazamatába. A képek mellett se nevek, se címek – ezt vajon hogy’ képzelik. Útközben legalábbis kétes értékű, hm, műalkotások és dizájn tárgyak nehezítik a lelkiállapotot. Őszintén szólva rejtély, mi folyik ezen az egész helyen. A VAM-főnök Vincze Miklóstól nem tudhattuk meg, mert a meghívótól eltérően nem jelent meg a megnyitón.)
Júlia webes portfolióján nemrég átakult a menü úgy, hogy világosabban elkülönüljenek az építészeti, formatervezési és művészeti munkák. Új dolgok is felkerültek, például a kerámialamella vagy az installációk. Folyt. köv.
