ex Ponto

Bernhard-jegyzetelés folytatva.

Mi késztetheti az embereket arra, akik fényképeztetik magukat, hogy a fényképen mindig boldognak akarjanak látszani, vagy legalábbis ne olyan boldogtalannak, amilyenek?, gondolom. [...] Belemenekülnek a fényképezésbe, önszántukból összezsugorodnak a képen, mely teljes meghamisítással boldognak és szépnek, vagy legalábbis kevésbé csúfnak és kevésbé boldogtalannak mutatja őket, mint amilyenek. Vágy- és ideálképüket akarják a fényképtől, s minden eszközt igénybe vesznek, még a legőrjítőbb torzítást is, csak létrejöjjön a fotón ez a vágy- és ideálkép. Észre sem veszik, milyen szörnyen, milyen félelmetesen lejáratják magukat minden esetben. Egy szép ember a képen mindig a legcsúfabb, a legboldogabb mindig a legboldogtalanabb.

[...]

Két világban élünk, mondtam Gambettinek, a valódiban, amely szomorú és aljas és végső soron halálos, meg a fényképezettben, amely keresztül-kasul hazug, de az emberiség nagy részének kívánatos és ideális. Ha elvesszük manapság az emberektől a fényképészetet, ha letépjük falaikról a fényképeiket, mondtam Gambettinek, és megsemmisítjük, egyszer s mindenkorra elvettünk tőlük többé-kevésbé mindent. Logikusan azt mondhatjuk, hogy az emberiség manapság semmi máshoz nem ragaszkodik, semmi másba nem kapaszkodik, és végül is semmi mástól nem függ, csakis a fényképészettől.

— Thomas Bernhard: Kioltás: Bomlásregény, ford. Hajós Gabriella, Kalligram, Pozsony 2005, 86-87. o.

Bejegyzés ideje: 2006 szeptember 12 Kedd - 01:20 Hívószó: fénykép, kép. A hozzászólások RSS 2.0 feed-del követhetők. Both comments and pings are currently closed.