ex Ponto

Andrej Tarkovszkij polaroid fényképe
kilátás a szobájából a mjasznoje-i házban

Gone in Sixty Seconds. Phil Patton érdekes cikke a Polaroid történetéről, mely pár hónapja hivatalosan véget ért. (Vagy mégsem egészen.)

A Polaroid egyszerre volt a digitális fényképészet előfutára és a “nemdigitális” utolsó bástyája — nem puszta képekre, hanem megbízhatóan fizikai tárgyakra szakosodott —, melynek közvetlensége és objektum mivolta szembeszegült az elektronikus kép könnyű sokszorosíthatóságával. [...] Egy Polaroid lényegében egyedi tárgy volt, mint egy olajfestmény vagy egy dagerrotípia. Olyan művészek műveltek vele újító fotográfiát, mint David Hockney és Chuck Close.

[...]

A pillanatkép négyzetességének volt egyfajta tisztes vonzereje, és a Polaroid hosszan kitartott mellette azután is, hogy más filmformátumok 35mm-esre és téglalapra váltottak. De hiszen inkább horizontálisan látjuk a világot, vetették ellene egyesek. Lehet, de hatékonyabban szervezünk négyzetben, a legalapvetőbb keretben.

Polaroid alkotásokról nálunk: nemrég Damon és Hockney, korábban Papp és Tikos, Means, Kerekes.

Ez alkalommal emeljük ki még Grant Hamilton szép minimáljait. Láthatók itt, ott vagy amott is.

Grant Hamilton: Purple White

És még inkább André Kertészt. Gyönyörű, érett művészete egy Polaroid géppel itt, ott, amott, emitt, emitten és amott. Albumban itt, erről ott. Filmriport ott.

André Kertész: Untitled (SX1153) May 4, 1981
(akárha egy Tarkovszkij-film kockája lenne)

Végül és legfőképp a filmrendező Andrej Tarkovszkijt, aki gyakran magánál tartott egy Polaroid fényképezőgépet. A belőlük megjelent posthumus albumot már említettük.

Andrej Tarkovszkij polaroid fényképe
csónakjáról a mjasznoje-i ház közelében,
ahol a Stalker és az Áldozathozatal első forgatókönyvei íródtak.

1985: Kertész meghal, és elkészül Tarkovszkij utolsó filmje, az Áldozathozatal.

honka-dori: átvenni a dallamot, folytatni a verset. A hagyomány e gyönyörű japán fogalmára hivatkozott Sugimoto egyik kísérőszövege (nem bízta a dolgot kritikusokra, művészettörténészekre) a salzburgi kiállításon, melyről ezzel be is számoltunk.

Aki lemaradt, megnézheti Berlinben július 4 és október 5, valamint Luzernben október 25 és 2009 január 25 között. Ki tudja, mikor jár legközelebb errefelé.

Xavier Damon felnagyított polaroidjai ezt kérdezik:

gondolj vissza a pillanatra, miután lehunyod a szemed a ragyogó nyári Nappal szemben, vagy amikor nyitott szemmel álmodáson kapod magad [...] meddig tart ez az ösztönös állapot, mielőtt visszahív az élet és a tárgyak visszanyerük azonosságukat?

Nézegethető még itt, ott és amott. — Vö. Stager.

Xavier Damon polaroid fényképe

Ryan Bush: Impromptu 77
Impromptus

Az Impromptus sorozat fényképei áramvezetékek és telefondrótok zenei szépségét ünneplik. [...] Az aszimmetrikus, peremre húzott kompozíciókat eredetileg Harry Callahan ihlette, némely ritmus pedig Piet Mondrian inspirációja.

— írja Ryan Bush.

Harry Callahan: Detroit 1947

Callahan nézegethető még itt, ott vagy amott.

Képeit mintha istenek érintették volna.

– írja Barbara Lapcek Katherine Westerhout fényképeiről, melyek itt, ott vagy amott is nézegethetők.

az anyagi világ átlelkesül, és a hely érzete, megfagyva az időben, mintha mindenhol és mindenkori lenne. Az elhagyott épületek üres tereiben a lélek látványával találkozom, egy sötét és nyugodt hellyel, mely az én legmélyebb tartományait tükrözi. Visszhang súlyozza az emberi távollétet; nem egészen megfejthető üzenetet hordoz a fény. Titokzatos hely ez, lehetőségekkel teli, s minél tovább maradunk, annál érezhetőbb egy ismerős jelenlét ölelése.

– tanúskodik maga a művész. Nincs mit hozzátenni.

Katherine Westerhout: Kings Park Building 93-III (2004)
NY Mental Hospitals (2004)

Miként a filmet, a fotót is lehetőségeiben behatároltnak, berekedő műfajnak tekinti David Hockney egy beszélgetésben: “Die Fotografie is am Ende”.

Hockney: Láttam [Andreas Gursky] nagy kiállítását a Museum of Modern Art-ban. Nagyon érdekes. Talán ez a fotográfia végpontja.

Kérdés: A vége?

Hockney: Igen, azt hiszem, a fényképészet lassan haldoklik. Kitöltötte a maga idejét, és már régóta visszafordul a festészet felé, ahonnan származik. Heinrich Schwarz művészettörténésznek van egy nagyon okos könyve, Art and Photography: Forerunners and influences címmel. Ebben kimutatja, hogy a fényképészet nem egy új látásmód kezdete volt, hanem egy réginek a vége. A fotográfia nem volt más, mint a végső reneszánsz kép. A reneszánsz perspektíva-elméletének mechanikus megformálása. Szinte megszállottá tett ez a gondolat, a modernitás e tévedése. Nem a fényképészet fog túlélni, hanem a festészet. Ő az avantgarde.

Ezt később azzal indokolja, hogy “csak a festészet ragadja meg a valóság sokoldalúságát”. A történeti levezetéshez pedig saját könyvét is hozzáfűzi (Secret Knowledge – Titkos tudás, ford. Beck András, Officina ‘96 Kiadó, 2003), melyben bizonyítani véli azt, hogy már a reneszánsz és barokk festészet használt optikai segédeszközöket, azaz a proto-fotográfiai képalkotás felé haladt. Ugyanakkor Hockney egyszersmind tulajdon tapasztalatára utal: maga is rengeteg fotografikus művet készített az 1970-80-as években, s több kifejezetten fotóművészeti albumot adott közre.

David Hockney: Sun On The Pool (1982)
composite polaroid, 34 3/4 x 36 1/4 in.

De ezt már magam mögött hagytam. Egy kamera mindent viszonylagossá tesz. Azt hiszem, megértettem, mire képes a fényképészet — és mire nem. És ma, hála a digitális képfeldolgozás lehetőségeinek, a valószerűség és a valóság fogalmai elpárolognak ebben a közegben. [...] Nem bízhatunk többé a fényképben. [...] Húsz évig szenvedélyesen kísérleteztem lencsékkel és kamerákkal. Most már tudom, hogy nincs rá szükség. Azt hiszem, meg kell tanulnunk eloldódni tőle. A fotográfia egész jó dolog. De nem eléggé. Sok évtizeden át tanultunk úgy látni, mintha kamera lennénk. Amikor kamerával, digitális kamerával és kézifelvevővel nézünk a valóságra, akkor még csak kezdünk kameraként nézni. Csak képeket látunk, melyek úgy néznek ki, mint ezekről a fotókról ismert képek. [...] Azt hiszem, újra meg kell tanulnunk nézni, látni azt, amilyen a valóság. Meg kell tanulnunk legyűrni a szemünkbe rejtett tükörreflexest. [...] Higgye el, ez átkozottul nehéz.

Elmond egy szimbolikus eseményt: Bill Gates megvásárolt egy tízmillió darabos fényképarchívumot. Miután a teljes digitalizálás szándéka a szavakra szoruló osztályozás hatalmas feladatába, akadályába ütközött, kiemelt néhány darabot a gyűjteményből, majd eltemette az egészet egy sóbányában.

Úgy gondolom, a fénykép fellépését pontosan megjelölhetjük: 1840. Ez az utolsó nagy egyházi megbízás éve oltárkép festésére. Mégpedig Delacroix-nak Párizsban. [...] Szerintem pontosan ettől a pillanattól kezdve indult sorvadásnak az egyház és képeinek hatalma. A képek feletti társadalmi ellenőrzést innentől átvette az, amit egykor optikának, később fényképészetnek, ma pedig “médiának” neveznek.

A fenti első Hockney-idézetet emelte a maga nyitóoldalára Kai Mewes fotóművész.

Kai Mewes: la defense 437 (2006)

A fényképészetnek mindig megvolt a lehetősége a képek demokratizálására, de a gyakorlatban ritkán valósította meg ezt. A digitális képalkotás mindenhol elterjesztette a képalkotó eszközöket. Most sokkal több ember rendelkezik képcsináló eszközökkel, még több időben. Ugyanakkor a nyilvános képkörnyezetben elsősorban a közvélemény befolyásolására használják a képeket és arra, hogy termékek és szolgáltatások fogyasztására buzdítsanak. Vajon hogyan viszonyul egymáshoz ez a két jelenség: a csaknem egyetemleges képkészítő képesség és a nyilvános képek általi általános manipuláció?

Korábban úgy gondoltam, a tény, hogy több ember alkot képeket, szükségképp a képek tudatosabb befogadásához vezet, de most már kevésbé vagyok biztos ebben. Úgy tűnik, lehetséges éppoly öntudatlanul készíteni a képeket, mint fogyasztani őket, a kritikai érzék teljes mellőzésével. Ebben az egyik főbűnös az időszennyeződés avagy “az időbeli távolság elpiszkolódása”, amiről Paul Virilio ír. Hogy visszanyerjük szabadságunkat (és távolságunkat), le kell lassítanunk a képeket.

[...]

A fotografikus képek a nyomról szóltak. A digitális képek a folyamról szólnak.

[...]

Az “új digitális demokrácia” pangloss-i parancsolata lassan magára ölti egy kollektív hallucináció összes jegyét.

— David Levi Strauss: Click here to disappear: thoughts on images and democracy (.pdf formátumban itt)

Transzparens panorámák? Elsuhanás közbeni lucidum intervallumok. Bart Benschop fényképei, ld. még itt.

Bart Benschop: Head & shaft (2003)

Minden szoba megvilágítva. Vakító derengés hatalmi enteriőrök mennyezetein, mely egyszerre emlékeztet egy földöntúli energia sugárzására és a csillárégő utolsó felvillanására, mielőtt kiég. Meng Jin fotóművészete. Hordozóanyag: rizspapír. Nézegethető itt, ott, amott, emitt és amottan. Szoba kilátással (Room with a View, 2002) sorozata is nagyon szép: ott kifele nézett a szoba alapegységéből, a természetes fény irányába, annak akadálya felé, hogy visszaforduljon.

Meng Jin: Meeting Room 3
Every Room Is Illuminated (2006-2007)

Frank van der Salm fényképei, mint Martijn Verhoeven írja, nem urbánus vagy építészeti fotók. Van bennük egyfajta elfogadás és igenlés a civilizáció már-már organikus “újranövése” (ld. Babits: Esti kérdés) iránt, miközben a kép bármi effajta állítástól vagy érveléstől szabadon önmaga marad. Fülsiketítő csendben.

A fényképészet már nem szolgáltat bizonyítékot arra, hogy valami tényleg megtörtént, egyedül arra, hogy láttunk valamit — F. v. d. Salm

Frank van der Salm: Entrance (2006)

Látható még itt ill. ott, amott, amottan és emitt.

“miért a lámpák“?

Scott Peterman nagyvárosi látképei és tájai egyformán figyelemreméltóak, de ami igazán dermesztő, az a jéghorgász-kunyhókról készült sorozata: Shack. Nyers célszerűség és nyers szobrászat.

Scott Peterman: Fryes Leap (2002)
Shack

Eső, köd és hó elemei között fényképezve, amikor szűrt a fény és szűk a színskála, [a kunyhók] titokzatossá és transzcendenssé válnak, ahogyan előlépnek a légkörből és akaratlan szépségük szemlélésére hívnak.

— Charles A. Hartman Fine Art galéria

Peterman fényképei eltérnek konceptuális elődjeiktől: a szépséggel foglalkoznak [...]. A Naples, szürke-fehér rácsszerkezet havas és jeges környezetben, egy fagyos Sol LeWitt szoborra emlékeztet. Hasonlóképp a hófehér talajon álló hófehér épület, Trickey Lake, Kazimir Malevics Fehér fehérenjére emlékeztet. A Kent’s Landing-en a fára terített ultramarinkék ponyva Yves Klein-t idézi. Dry Mills, az egyetlen “expresszionista” jégkunyhó, megtöri a minimalista kódot [...]

— Melissa Kuntz: Scott Peterman at Daniel Silverstein – New York, Art in America, Jan 2003

Művei láthatók még itt, ott, amott, emitt, amott, emitten és amottan, továbbá itt meg ott.

Rajz, festés, vetítés, tervezés, játék optikával és térrel, és a végén fotográfia: Georges Rousse.

Georges Rousse: Soissons / poudrière (2005)

Rousse kivetíti és szobák soktagú felületeire festi ezeket az ábrákat, majd lefényképezi őket pontosan abból a helyzetből, ahol az illuzionisztikus képek összeállnak. Akár egyetlen milliméter elmozdulás megtörné a derékszögű programot. Rendszerint bontásra ítélt tereket talál a fotózáshoz; a címek ezek földrajzi helyére utalnak (Köln, Torino, Berlin, Fujiyama).
[...]
Ironikus, hogy Rousse lelkiismeretes kézimunkával hoz létre olyan műveket, amelyek sokrétegű illúzióikban eleinte digitálisan módosítottnak tűnnek. Vajon a kortárs fotográfia iránti mai elvárásokkal játszik?
[...]
Rousse legjobb művei, melyek mindenfajta besorolásnak ellenállnak, vad terepek térképeit vetítik az emberi közrehatás leromlott tereire. A feltérképezés, entrópia és idő felvételei

— írja Jason Rosenfeld: Georges Rousse at Robert Mann – New York, Art in America, Nov 2002

Georges Rousse: Arles (2006)

Legjobb beavatkozásai sosem tesznek erőszakot a helyszínen, hanem költői képeket keresnek arra, mit kaphatunk vissza a helytől, milyen ajándékot tartogathat.

Des formes géométriques
A travers le miroir
A travers le mur
Lumière
Couleur
Dessin
Construction/déconstruction
Blanc/noir
Tableau
Paysage
Lieux

Egy hazai utalás. Művei láthatók még itt, ott, amott, emitt, amott és amottan; továbbá itt, ott és amott.

Egy teljes folyamat dokumentációja: Bending Space: Georges Rousse and the Durham Project. További info itt és ott.

Az emberi szem, zár nélkül, lényegében egy hosszú exponálású ['kitettségű'] kamera. — H. S.

Nemsokára irány Salzburg, ahol a Museum der Moderne falain — a FotoMozaik szerint minden eddiginél teljesebb — gyűjteményes kiállítás látható Hiroshi Sugimoto fényképeiből, június 15-ig.

Az idén 60 éves Sugimotóról, aki részben Japánban, részben az USA-ban él és alkot, már most elmondható, hogy a legnagyobb fotóművészek egyike. Természetesen nem azért, mert a legdrágábbak egyike is — néha helyére kerül az érték.

Hanem a fénykép két alapvetületét — az időt és a fényt — páratlan tisztasággal és fenséggel átvilágító munkássága miatt, mely a művészet konceptuális és kézműves karaktereit szintetizálja.

Művészet és tudomány eredete közös, miként a vallásé is. — H. S.

Átfogó áttekintés elsősorban a weboldalán és itt. Érdekesebb blogbejegyzések: egy, kettő. Egy pályakép.

Kulturális kereszthatások: Japánban nyugatias, részben keresztény neveltetés, majd katolikus egyetem, mely azonban marxista oktatók, értelmiségiek gyűjtőhelye volt. Japán kulturális gyökerei viszont már Amerikában élve tudatosodtak Sugimotóban.

További linkajánlat alább, teljesség és rendszer nélkül.

Beszélgetések vele: egy, kettő, három.
Egy csomagban sok interjú, videók, képriport, galériák itt.

Hiroshi Sugimoto: Avalon Theater, Catalina Island (1993)
Theaters (1975-2001)

Színházak (Theaters, 1975-2001) itt és ott, könyv formában amott. Ehhez Hans Belting alapvető esszéje, The theatre of illusion, itt olvasható.

Árnyékok dicsérete (In Praise of Shadows, 1998) könyvecskéje. Ezt dolgozza tovább egyik legújabb sorozata, Az árnyék színei (Colors of Shadow, 2004-2005), ld. itt, ott és amott.

Tengerképek (Seascapes, 1980-2002), itt is.

Építészet (Architecture, 1997-2002) és Joe.

Kedves Sugimoto, zord és mégis annyira bizonytalan épületei oly csodálatosan mutatják, milyen tehetetlenek vagyunk a mulandósággal szembesülve. “Miért ne higgyünk Istenben?”, írja Akutagawa Ryunosuke japán író Fogaskerekek [1927] című novellájában. “Ha hiszel az árnyékban, nem értem, hogyhogy ne hihetnél a fényben is.” Képeivel, kedves Sugimoto, talán válaszra talált.

— írta előbbihez Francesco Bonami kurátor, a 2003-as Velencei Biennale igazgatója.

Fogalmi formák (Conceptual Forms, 2004), ld még itt, ott vagy amott:

Tudtam, hogy Man Ray már fotózta ezeket, hát… hátha megcsinálom jobban [nevet]. — H. S.

A történelem története (History of History), összeállítás itt.

Albumainak listája.

Még több link Sugimoto munkásságához itt és ott.

korábban itt a blogon:
2006 november 8 Amanda Means fényforrása
2006 október 19 Könyvekre várva
2006 június 19 Képpont-visszaszámlálás
2006 május 30 Üveglépcső

És szólok: ki adja nekem vadgalamb szárnyait?
Elrepülnék és nyugvásom lenne.
Lám, elmennék kóborolva, és a sivatagban éjszakáznék. Szelah.*
Sietnék, messze kitérve a vad lelkülettől, messze a vihartól.
Nyeld el őket, Adonai, oszd meg nyelvüket!
Igen, láttam az erőszakot és az ütközetet a városban.
Nappalról éjjelre keringenek sáncain;
csalás és gyötrelem kebelén.

— Zsoltárok ['Dicséretek'] 55,7-11

* Szelah “szünet”? A rabbik számára ez a szó a paradicsomi öröm örökkévalóságát idézi.
(Chouraqui jegyzete a Zsoltárok 3,3-hoz)

Carlos Albalá: 09_Periferia #9
Periferia / Outskirts (2006-2007)

Kivonulva a város sáncain túl, sűrű ködben végződik vagy kezdődik az út Carlos Albalá fényképein. A sivatag bizonytalan küszöbe a pusztaság, a város erőszakos perifériája által lepusztított természet. Itt, a feltúrt, széthordott és letiport föld felett, a por- és párafelhőben válik válik el – egymásnak láthatatlanul – kétféle lelkület.

Művei még itt, egy csoportos programja a Roscoe Project.

Ez a webnapló 2006 áprilisban indult, s egy-két hónap alatt eldőlt, hogy szinte kizárólag fényképszemlével fog foglalkozni. Szinte kizárólag pozitív hangvételben, mert a pozitív rezgéseknek nagy szükségük van az erősítésre.

Képek azonban több mint két év elteltével, ebben a hónapban jelentek meg először a bejegyzésekben. Kedveltem ezt az ellentmondást: csak szöveggel mutatni fotókat, belinkelni művészeket.

Mégis illusztratívra váltottam nemrég. Talán kell ennyi megújulás. 350+ bejegyzés után, melyből közel 300 kép, és közel 260 fénykép témájú.

A képek beillesztése visszamenőleg is folyik. Nem kis feladat, ezért új bejegyzések ritkábban születnek egy ideig. Nem sietünk sehova, téma meg szerencsére van, évekre előre.

Hazai kontextusunk nagyjából változatlan, bár érintőlegesen rokon témájú blogok, weboldalak azért vannak már.

Archaltfotokonzerv. “Történeti és/vagy alternativ fototechnikák, fotokonzerválás és minden ami ezzel kapcsolatos: hírek, események, kiállítások, tanfolyamok, mittudomén.”
Fotó. “Fotósok a fotoz.blogter.hu-n, érdekes fotók, különféle pályázatok.” Vegyes felvágott László János légifotóstól.
fotókritika. “Értelmezések, kritikák fotográfiai témákról”, Cséka György esztétától. Mindössze 6 bejegyzés, a legutóbbi majdnem 3 hónapos.
Fotókultúra. Szilágyi Sándor fotótörténész dokumentumtára, melyre később alighanem visszatérünk.
FotoTV. “Fotós élet képben és hangban”. Videós kezdeményezés, vannak érdekes dolgok.
Nagylátószög. “Egy fotós blogja sokmindenről. Egyenlőre a fotótörténet dominál, mert szomorúan kellett tapasztalnom, hogy magyar nyelven alig lehet információt találni az interneten.” Az utolsó bejegyzés több mint 3 hónapos.
Záridő FotóGaléria. Az ArnolfiniBlog szekciója.

hajónapló (július 11)
Kész a korábbi fénykép témájú bejegyzések visszamenőleges illusztrálása.