A formátum zsarnokságától az alakzat varázsáig
Michael Reichmann nemrég rokonszenves módon emelt szót az egyes gyártók partikuláris technológiái diktálta, eleve kész fotóformátumok zsarnoksága ellen. Nincs zsarnokság készséges alattvalók nélkül. Ezen abszurditás elsődleges jelképének Reichmann is a Leica-formátumot tekinti, egy korábbi bejegyzésemhez hasonlóan. Írjuk le tehát még egyszer, hogy a konkrét kép ismerete nélkül előre megszabni és fetisizálni prezentációjának méretarányát: a fotográfiában ugyanakkora, csak sajnos jóval elterjedtebb stupidság, akármilyen forrásból jön, mint bármely más képalkotásban.
Érdekes tehát Reichmann ujjgyakorlata, “variációk egy témára”, azaz egy felvételre: vágjuk ki így, vágjuk ki úgy. Amikor azonban döntést kell hozni — márpedig kell — a változatok közül, ellaposodik a következtetése. Korlátolt szabály, hogy az a jó kép, melynek megnevezhető témája van, amit aztán már csak ki kell vágni. A pontosan körülvágott tárgyú fotóra jó példa a 12 asszony című felvétele, ahol a durva és hangos beavatkozás didaktikusan kontúrozza, primitíven szájbarágja és szabad teret nem engedve megfojtja a kompozíciót.
Szerintem igenis létezik az ideális forma keresése, elválaszthatatlanul magától a képtől és annak poétikájától, azaz tartalmi kérdésként. Négyszögben gondolkodva, az eredendő képarányt számomra a négyzet adja: 1=1 a kép identitásának a szimbóluma. Mesterre valló szépség lehet a tökéleteshez közelálló szabálytalan, a majdnem négyzet. És rendkívüli fenség foglalata lehet az 1:3 oldalarány.
Természetesen sokat segít, ha egy-egy ilyen választást egy-egy technikai adottság támogat vagy éppen inspirál. Az imént említett harmóniákat szolgálják sorra a 6×6 (pl. Rolleiflex, Hasselblad, Bronica), a 6×7 (pl. Mamiya, Pentax) és a 6×17 (pl. Fuji, Linhof) rollfilmes fényképezőgépek. A végeredmény szempontjából ugyan teljesen mindegy, hogy a végső oldalarány a priori vagy utólagos vágással jött létre, alkotás közben mégis az a legjobb, ha a keresőben és azzal lehetőleg teljes átfedésben születik meg a kép.
Olyan szabadon komoly méricskélés ez, amilyen fotografikus módon, egy “lassú villám” fényénél Esterházy felveszi a világ szerinte legszebb mértani alakzatát, hogy eljátsszon a gondolattal:
A villám fényénél a világ számomra legszebb, legvarázsosabb mértani alakzatát pillantottam meg, egy speciális téglalapot, vonalakkal, zölddel, igen, egy futballpályát. (Apropó téglalap: lehet-e egy futballpálya négyzet alakú? Sehol nem olvastam arról, hogy tiltva volna, viszont a megengedett méretek 50-100 yard x 100-130 yard… Lehet-e és van-e a világon 100 x 100 yardos focipálya? Ezt a problémát szeretném a világ közvéleménye elé tárni. A futball problémái a világ problémái.)
— Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére, Magvető, Budapest 2006, 26. o.
E fénynél megelevenedik egy alapvető fényképélmény, Andreas Gursky lélegzetelállítóan gyönyörű, csaknem három méter magas felvétele, mely 2003-ban a még budavári Ludwig Múzeum egy időszaki kiállításán (Emberi történetek: Fotómunkák és festmények az Essl Gyűjteményből) volt látható: EM Arena II.
Még két képe e sorozatból: EM, Arena, Amsterdam I és Arena III.
Andreas Gursky: EM Arena II (2000)