Szintről szintre: a ankaröküt dicsérete
A keresők ergonómiájától a képalkotásig.
A klasszikus prizmás keresőkhöz képest a legszarabb digitális LCD is jelentős előrelépés annyiban, hogy nem teret, hanem síkot, azaz képet láttat. Másik előnye, az azonnali visszajelzés mellett viszont alkalmatlan az élesség és — ami még súlyosabb hiány — a mélységélesség ellenőrzésére. (Előbbiről ugyanis gondoskodik az autofókusz.) Hiába van ott mindkétféle kereső a DSLR gépeken, ha a síkkép-látás éppen komponálás közben és nem az utólagos visszanézéskor igazán fontos. E kettősség miatt használóik a gép kompulzív es nevetséges forgatására pazarolják a képalkotásra fordítandó figyelem és idő jó részét. Exponál, gépet lelógat, nyomogat, gépet felfordít, lődöz, gépet megint lelógat…
A tükörakna azonban mindkét keresőfajta legértékesebb tulajdonságait egyesíti: síkképlátás, pontos élesség- és mélységélesség-kontroll. Ráadásul gyönyörű, nagy képet mutat, akkorát, amekkora a (többnyire roll-, ritkábban kis-) film kockája, vagyis jóval nagyobbat, mint bármilyen prizmás kereső vagy LCD (illetve elektronikus kereső, EVF). Kézifókusszal egyébként felszabadultabban lehet játszani a mélységélességgel, mert egy autofókuszos gépet összevissza kell mozgatni ahhoz, hogy más-más távra, pontra élesítsen. És ha én élesítettem saját kezűleg és nem az automatika, akkor nemcsak még jobban szórakozom azon a baromságon, hogy “de jó képet csinál a géped”, hanem több felelősséget vállalok a képért.
Fentiekhez képest a tükörakna persze nem biztosíthat azonnali visszajelzést a felvételről, de aki filmre fotózik, annak ez kevésbé fontos, mint az alkotás olyan lényeges belső mozzanatai, mint a türelem, az idő, a várakozás és a meglepetés. A lemondás ezek javára a totális irányításról. Digitális hátfallal azonban természetesen ez is megoldható: tükörakna + LCD, best of both worlds.
A tükörakna másik ergonómiai jegye, mely sok helyzetben — például függőlegesen felfelé fotózáskor — remek dolog, máskor viszont épp ellenkezőleg, az, hogy függőlegesen kell belenézni. Ilyenkor sincs gond: szépen lekapjuk, zsebre vágjuk, a helyére rakunk egy 45 vagy 90 fokos prizmás keresőt és örülünk, hogy itt minden meg van oldva. (Kisfilmes változatban ezt egyesítette a korábban említett Rolleiflex kuriózum: tükörakna + 90 fokos prizmás kereső, best of both old worlds.) Ez a rugalmasság elérhetetlen a DSLR gépekkel; igaz, rájuk rakhatunk egy Zigview digitális szögkeresőt, de ezzel részben visszatérnek az LCD/TFT gyengeségei.
A legérdekesebb azonban a harmadik sajátság: a tükörakna nem helyes, hanem oldalfordított képet mutat. Megszokásához jó idő kell, és bár aszongyák, hogy az agy előbb-utóbb folyékonyan megtanulja visszafordítani a látványt, nekem az az érzésem, hogy ez sosem szokható meg teljesen.
Mert talán nem is kell. A tükör bűvölete sem enyészik soha! És mivel feldolgozáskor egyébként is mindig megvan a szabadságom körbeforgatni vagy épp így, jobbra-balra vagy felülről-lefele kifordítani a képet (flip horizontal, flip vertical), nem utolsó lehetőség, hogy már komponálás közben mérlegre tehetem, mégpedig mindkét szemmel nézve, milyen lenne a látvány megfordítva. Milyen lenne tényleg tükröt tartani neki? Két szimultán irányból, a szem természetes és a tükörakna oldalhelytelen nézetéből jobban megérteni. És felismerni, hogy ha “szabad” szemmel mégsem színről színre, akkor a tükör(akna) által sem homályosan látunk. Inkább szintről szintre.
Sárosi Zoltán fotós így fogalmaz (Foto Mozaik 2003/12, 10-11. o.):
El kell dönteni, valaki kattintgatni akar vagy fotózni. Ha fotózni, a legegyszerűbb gépet vegye. Az a látvány, ami egy Rolleiflex tüköraknájába nézve megragad, számomra az az igazi fotográfia.
Talált.
Ha valaki csillogó objektívekkel, mint egy vadász lövöldözik, az mindig csak lövöldözni fog — kivételek azért vannak!
Szerencsére.
Fontosnak tartom a fix objektíveket, hogy ne csak zoomolj. A mai világban ez a megszokott, közel hozni mindent. A civilek is mindig ezt kérdezik, hogy mekkora objektíved van, ebben mérik a tudást.
Mármint a pénzkereseti és -költési tudást, ugyebár. Ahelyett, hogy közel mennél, majd újból távol, körbesétálnál, lépnél és erőfeszítenél, mert solvitur ambulando. És csak akkor vennéd elő a másik objektívet, meg a zoomot, ha valamit, amit belül látsz, nem lehet összehozni nélküle.
Azt gondolom, hogy vegyél egy Rolleit, fűzz be egy rollt, és csinálj tizenkét kockát. Mert ha tudod, hogy csak tizenkét kockád van, egészen másképp fogsz fényképezni.
Mintha egy másik világból jöttél volna, vagy oda tartanál.
2006 szeptember 3 - 12:07
Eléggé telitalálat ez a post úgy, ahogy van! :R