Nagyszerű mező
A Nagymező utca a hetekben kihagyhatatlan környék.
Elsősorban Turay Balázs Kínai lakoma sorozata kötelező a Mai Manó Házban. A papírral beragasztott ablak mint “mattüveg” aprómintás textúrájára ünnepélyesen rendezett fénymezőket vetít a sürgő-forgó konyhai atmoszféra: “a főzést sosem látni”. Különleges lakoma a szemnek.
(Megjelent a Fotóművészet 2006/1-2. számában, melyet már ezért érdemes beszerezni.)
Turay Balázs: Chinese Cuisine I.
Beijing, 2005
Ugyanitt látható Dezső Tamás Hotel sorozata, melynek egyik fő finomsága némely kép egészen enyhe megbillentése. Nyilván azért lehet ő az egyik legjelentősebb magyar fotóriporter ma, mert sokkal több van benne a riporternél. Ez az anyag egészen más szint, mint bármelyik, műfajában mégoly kiemelkedő riportázs.
Séta pár házzal odébb, és ott van az Ernst Múzeumban a Felhők Poloniusnak, Orosz István gyűjteményes kiállítása. Bár a reneszánsz experimentumok, valamint a Magritte és főleg Escher szoros nyomdokain járó virtuóz szü(pe)rrealizmus néha rutinos helybenjárásba torkollik, üdítő látásgyakorlat az egész, A bolondok hajója-labirintus pedig egy különleges memento mori-járás (kár a tökéletlen megvilágításért). A végtelenített illuzionisztikus tükörjátékból a legjobb darabok (Magritte-tól eredő) lebegése és — sajátos módon — egy lábjegyzet mutat kiutat, mely visszautal a tükrök által nem csorbítható erejű örökkévaló fényre. És egy további dimenzióra, mely a két-háromdimenzió romjain és réseiben terem:
ha a kétdimenziós kép egy háromdimenziósnak a torzított megjelenése, akkor háromdimenziós környezetünk minden egyes darabja egy negyedik dimenzióban létező tárgy anamorfikus képe lenne.
— Sárossy Péter-idézet a katalógusból (Orosz István: Felhők Poloniusnak, Ernst Múzeum, Bp. 2006, 41. o.)