Hockney: a fénykép a végét járja
Miként a filmet, a fotót is lehetőségeiben behatároltnak, berekedő műfajnak tekinti David Hockney egy beszélgetésben: “Die Fotografie is am Ende”.
Hockney: Láttam [Andreas Gursky] nagy kiállítását a Museum of Modern Art-ban. Nagyon érdekes. Talán ez a fotográfia végpontja.
Kérdés: A vége?
Hockney: Igen, azt hiszem, a fényképészet lassan haldoklik. Kitöltötte a maga idejét, és már régóta visszafordul a festészet felé, ahonnan származik. Heinrich Schwarz művészettörténésznek van egy nagyon okos könyve, Art and Photography: Forerunners and influences címmel. Ebben kimutatja, hogy a fényképészet nem egy új látásmód kezdete volt, hanem egy réginek a vége. A fotográfia nem volt más, mint a végső reneszánsz kép. A reneszánsz perspektíva-elméletének mechanikus megformálása. Szinte megszállottá tett ez a gondolat, a modernitás e tévedése. Nem a fényképészet fog túlélni, hanem a festészet. Ő az avantgarde.
Ezt később azzal indokolja, hogy “csak a festészet ragadja meg a valóság sokoldalúságát”. A történeti levezetéshez pedig saját könyvét is hozzáfűzi (Secret Knowledge – Titkos tudás, ford. Beck András, Officina ‘96 Kiadó, 2003), melyben bizonyítani véli azt, hogy már a reneszánsz és barokk festészet használt optikai segédeszközöket, azaz a proto-fotográfiai képalkotás felé haladt. Ugyanakkor Hockney egyszersmind tulajdon tapasztalatára utal: maga is rengeteg fotografikus művet készített az 1970-80-as években, s több kifejezetten fotóművészeti albumot adott közre.
David Hockney: Sun On The Pool (1982)
composite polaroid, 34 3/4 x 36 1/4 in.
De ezt már magam mögött hagytam. Egy kamera mindent viszonylagossá tesz. Azt hiszem, megértettem, mire képes a fényképészet — és mire nem. És ma, hála a digitális képfeldolgozás lehetőségeinek, a valószerűség és a valóság fogalmai elpárolognak ebben a közegben. [...] Nem bízhatunk többé a fényképben. [...] Húsz évig szenvedélyesen kísérleteztem lencsékkel és kamerákkal. Most már tudom, hogy nincs rá szükség. Azt hiszem, meg kell tanulnunk eloldódni tőle. A fotográfia egész jó dolog. De nem eléggé. Sok évtizeden át tanultunk úgy látni, mintha kamera lennénk. Amikor kamerával, digitális kamerával és kézifelvevővel nézünk a valóságra, akkor még csak kezdünk kameraként nézni. Csak képeket látunk, melyek úgy néznek ki, mint ezekről a fotókról ismert képek. [...] Azt hiszem, újra meg kell tanulnunk nézni, látni azt, amilyen a valóság. Meg kell tanulnunk legyűrni a szemünkbe rejtett tükörreflexest. [...] Higgye el, ez átkozottul nehéz.
Elmond egy szimbolikus eseményt: Bill Gates megvásárolt egy tízmillió darabos fényképarchívumot. Miután a teljes digitalizálás szándéka a szavakra szoruló osztályozás hatalmas feladatába, akadályába ütközött, kiemelt néhány darabot a gyűjteményből, majd eltemette az egészet egy sóbányában.
Úgy gondolom, a fénykép fellépését pontosan megjelölhetjük: 1840. Ez az utolsó nagy egyházi megbízás éve oltárkép festésére. Mégpedig Delacroix-nak Párizsban. [...] Szerintem pontosan ettől a pillanattól kezdve indult sorvadásnak az egyház és képeinek hatalma. A képek feletti társadalmi ellenőrzést innentől átvette az, amit egykor optikának, később fényképészetnek, ma pedig “médiának” neveznek.
A fenti első Hockney-idézetet emelte a maga nyitóoldalára Kai Mewes fotóművész.
Kai Mewes: la defense 437 (2006)