Moholy-Nagy tevékenységét elsődlegesen a fotogramhoz, a fotómontázshoz, a montázs és a rajz kombinálásához, valamint a fotóplasztikához kötik; de hogy a szín mint olyan a fotóiban és filmjeiben szerepet játszott volna egyáltalán, az csak fokozatosan derült ki. Tulajdonképpen ő a fekete-fehér-szürke színviszonylatokat is színesnek képzelte el. A Lichtrequisit dobozában színes villanykörték fénye világított a forgó szerkentyűre, és így színes fényjáték vetült a doboz oldalára. Később a dobozt már nem cipelte magával Amerikába. Attól kezdve használják úgy ezt a szerkezetet, hogy a fényjáték a falra vetül ki. Magyarán szólva kezdettől fogva színes fényben gondolkodott. És ezek alapján akart színes absztrakt filmet készíteni. Egyébként Moholynál már 1930-tól kezdődően tetten érhető a színben való gondolkodás, még a fotográfia vonatkozásában is.
— világít rá Moholy-Nagy immár albumban is hozzáférhető színes fotós munkásságának hátterére Passuth Krisztina.
Az érintett képekből online nézegethető néhány itt, itt + itt és esetleg ott.
Moholy-Nagy László: Cím nélkül (1936-1946)
Az utat többen követték. A fénypászmákkal valószínűleg mindenki eljátszik egyszer, mint például Lia Chavez. Floris Neusüss és Renate Heyne pedig színes fotogramokat készített Moholy-Nagy fénymodulátor szerkezetét használva.
A színes technika korabeli fejletlensége miatt persze Moholy-Nagy fekete-fehér fényképei, főleg a fotogramjai (gyönyörű albumban itt), sokkal nagyszerűbbek a színeseknél.
a Fotogramme 1922-1943 kötet borítója
A nemrég érintett fekete-fehérben versus színesben gondolkodásról Flussernek is van néhány érvényesnek tűnő megjegyzése.
Fekete és fehér nincs, de kellene lenniük, mert ha a világot fekete-fehérben láthatnánk, akkor logikusan elemezhető lenne. Egy ilyen világban minden vagy fekete lenne, vagy fehér, vagy a kettőnek valamilyen keveréke. Egy ilyen fekete-fehér világlátás hátránya lenne természetesen, hogy ez a keverék nem színes lenne, hanem szürke. A szürke az elmélet színe: ami azt mutatja, hogy egy elméleti analízisből nem tudjuk a világot újra szintetizálni. A fekete-fehér fotók ezt a körülményt mutatják: szürkék, teóriák képei.
[...]
a fénykép színei legalább annyira elméletiek, mint a fénykép fekete-fehérje. A lefényképezett mező zöldje például a “zöld” fogalmának a képe, úgy, ahogy az a kémia elméletében szerepel, és a fényképezőgép (illetve a beléhelyezett film) arra van programozva, hogy ezt a fogalmat képbe tegye át. Van ugyan egy nagyon közvetett, távoli kapcsolat a fényképzöld és a mező zöldje között, mert a kémiai zöld fogalma olyan képzeteken alapul, amelyeket a világból nyertek; de a fényképzöld és a mező-zöld közé komplex kódolások egész sora ékelődik be, egy olyan sorozat, amely komplexebb annál, amely a fekete-fehérben lefényképezett mező szürkéjét köti össze a mező-zölddel. Ebben az értelemben a fénykép zöld mezeje absztraktabb, mint a szürke. A színes fényképek az absztrakció magasabb szintjén állnak, mint a fekete-fehérek. A fekete-fehér fényképek konkrétabbak és ebben az értelemben igazabbak: világosabban mutatkozik meg bennük teoretikus eredetük; és fordítva: minél “valódibbak” a fénykép-színek, annál hazugabbak, annál inkább leplezik teoretikus eredetüket.
— Vilém Flusser: V. A fénykép, in: A fotográfia filozófiája (Für eine Philosophie der Fotografie (European Photography), 1983), ford. Veress Panka és Sebesi István, Tartóshullám — Belvedere — ELTE BTK, Budapest, 1990 (kiemelés tőlem)
Később — az egész tanulmányt átható, néhol mulatságosan pedáns kritikával — hozzáteszi:
nemcsak a fotóuniverzum állandó változása vált megszokottá, hanem a tarkasága is. Alig tudjuk elképzelni, hogy környezetünk színessége mennyire meglepő lenne nagyapáink szemében. A XIX. században a világ szürke volt: a falak, az újságok, a könyvek, ingek, szerszámok a fekete és a fehér között ingadoztak, amely szürkévé olvadt össze, mint a nyomtatott szöveg. Most minden az összes színárnyalatban harsog, de süket füleknek harsog. Hozzászoktunk a vizuális környezetszennyezéshez, és áthatol a szemünkön és tudatunkon anélkül, hogy észrevennénk. Szubliminális régiókba hatol be, hogy ott funkcionáljon és viselkedésünket programozza.
— VIII. A fotográfia univerzuma, uo.
