Új szín?

Az új szín: A fekete-fehér visszatérése című esszéjében (.pdf formátumban itt, 200 KB) egy befolyásos fotókritikus és kurátor, Charlotte Cotton részben a fekete-fehér — akár ironikus és hibrid — visszatérésétől reméli a fényképészet megújulását a megalomán színes képek egyeduralma közepette.

[a sztárfotóművészek] felemelkedése a művészeti gyakorlat középpontjába nem feltétlenül jelenti a fotográfia széles, egészében vett alkotóterepének elfogadását vagy megértését.

[...]

Ennek az évezrednek az elején úgy éreztem, nehezen tudom fenntartani a bizalmamat abban, hogy a fényképészet monokróm története továbbra is erős befolyást gyakorol majd látásmódunkra.

[...]

Mindaddig nem tudjuk teljesen és alkotóan felfedezni a digitális fotográfia különféle nyelveit, amíg a nagyméretű, digitálisan élesített és fényűzően kistafírozott C-nyomat csáberejének foglyai maradunk, mely egyre meggyőzőbben válik minden más nagyítás megítélésének a mércéjévé, miközben lassan elfelejtjük a teljesen analóg nagyítás örömét — miként legtöbbünk már nem emlékszik a bakelitlemezek sercegésére. A művészeti piacon, mely még mindig gyanúsan tekint a gazdaságosabb és valószínűleg a művész által készített tintasugaras nyomatra, csak lassan bukkanhatnak fel új fotográfiai színnyelvek.

A tökély iránti igény szerintem teljesen természetes, és ha ma épp a C-print képviseli ennek felső szintjét, akkor ez épp azért van, mert ez a technológia viszi tovább azt a kivitelt a digitális képalkotás korába, amit a színes dianagyítás etalonja (a Cibachrome / Ilfochrome) teremtett meg.

Továbbá, a tintasugaras nyomat valójában nem feltétlenül “gazdaságosabb”, mint egy C-print. Megfelelő nyersanyagokkal (pigmenttinta, kitűnő archív papír) simán drágább. És ha valaki nem engedheti meg magának a kiállításkész minőséget produkálni tudó, A2 méretben jelenleg kb. félmilliós nyomtatót, akkor ráadásul még “művész által készített” sem lesz az a nyomat.

Egyáltalán: elégséges kiindulópont-e egy esztétikai kritikához egyfajta technika, ezen belül egyfajta kivitel bírálata, alig törődve a képek tartalmával? Avagy, ha csak a túlzott mérettel van gond, nem lenne-e elég azt mondani: legyenek a képek kisebbek és mérettessenek meg így?

A fekete-fehér visszatérésének egyik mozgatója persze a nosztalgia lenne Cotton szerint.

Az egyik legfontosabb tényező itt az a vizuális felismerés, hogy a fényképészeti gyakorlat nyomat formában történő végzése és meghatározása egyre nosztalgikusabbá válik, és valószínűleg a nosztalgia esztétikáját igényli.

Megvilágításul azonban, talán az egyetlen James Wellinget leszámítva, egyáltalán nem meggyőző kvalitású példákat hoz. Kár, hogy így végül eléggé tartalmatlan marad a kritikai szembeszegülés szándéka.

Itt rejlik egy időszerű és központi probléma azoknak, akik a fotografikus gondolkodás jövőjével foglalkoznak. Ezek a projektek kulcsfontosságú javaslatok arra, mit vigyen át a fényképészet a XXI. századba, intő emlékeztetőként arra, hogy a fotográfia a választásról szól. Választásról módszerek és látásmódok között, melyeket nem kellene egy korszak divatos, piacképes termelési értékhatárai közé szorítani.

Mindamellett van egy érdekes észrevétele.

Japánban például a korai fotográfiát nem szorította béklyóba az a kisebbrendűségi komplexus a festészethez és a grafikához képest, amiben Nyugaton szenvedett.

Egyébként Kevin Moore művészettörténész válasza a cikkre sokkal jobban megfogja a fekete-fehér fénykép alapértékét. Azt, hogy szabad — s ennyiben rab — szemmel nem látható “új színe” éppen egyfajta formalizmusban rejlik.

A fekete-fehér fotográfia szépsége — a ránk tett hatásának értelmében — az, hogy előhívja a forma tudatát. Mivel nem fekete-fehérben látjuk a világot és egyre inkább elszokunk attól, hogy fekete-fehérben gondoljuk el [...], az egyszínű fénykép egyre inkább azzá válik, ami egykor volt: a grafikus gondolkodás gyakorlata, mely lapítva és két dimenzióba rendezetten látja az alakzatokat.

nem lehet hozzászólni