ex Ponto

Angus Boulton felkeresi, amit elhagytunk, mert elhagytuk magunkat, és lefényképezi. A 41 tornaterem sorozat egészen hihetetlen.

Angus Boulton: Wittstock III. 8.4.06
41 Gymnasia

Alapos bemutatás (.pdf, 3 MB) jelent meg a Tamásék (Czita Építésziroda) tervezte Pannonhalmi Apátsági Borászat épületegyütteséről az Il Laterizio című építészeti folyóirat 120. (2007. nov-dec) számában, mely borászatokról szól (’Cantine vinicole’). A 24. (5.) oldalon a fekete-fehér fényképek Tamás felvételei.

Még egy említés itt: ARCH Online.

A halál eszközei (itt is). Per Volquartz sorozata arról, milyen simulékonyan költözik belénk a pusztítás logikája, és mennyire keskeny a túlvilági fantasztikum határa. Művei még ott, riportfilm róla amott.

Per Volquartz: Missile #2
Instruments of death

Vö. Richard E. Loftis: In and Outs, mozgóképpé fűzve itt (.wmv, 6,8 MB).

Richard E. Loftis: Out Number 1
In and Outs

A képi világ, melyet Lambri elénk tár, leginkább olyan, mint amikor elmegyünk az utcán valaki mellett, aki akkora összpontosítással bámul fel az égbe, hogy nem állhatjuk meg, hogy magunk is felnézzünk abban a reményben, hogy megértjük, mit lát.

— olvasom Luisa Lambri fényképeiről, melyek legtöbbször nagyhírű építészek architektúráját ábrázolják szokatlan módon belülről és úgy, hogy a mellékelt tudás nélkül aligha ismernénk fel a helyszínt. Névtelenné tisztítja a nevezetest.

Luisa Lambri: Untitled (Barragán House #23) (2005)

[fényképei] inkább egyszerre mélyen személyesek és légiesek, semmint részvétlenek és konkrétak. Munkája továbbá olyan finomsággal és bensőségességgel átitatott, amely homlokegyenest ellentétes azzal a merő realizmussal, mellyel például Thomas Ruff vagy Candida Höfer műveiben találkozni.

— írják róla másutt (.pdf, 93 KB).

Lambrit már említettük egyszer. Lásd még itt, ott, amott, emitt, amottan és emitten meg ott, majd pedig ismét itt, ott, amott, emitt, amottan és emitten, no meg itt.

A kép kapcsán — Barragánról korábban:
2007 május 20 Visszavert szépség
2007 április 22 Innováció nem létezik

Elhallgatás, egybegyűjtés, sűrítés, egyediség. Getto Tamás nemcsak építész (és táncos és énekes), hanem díjnyertes fotós is.

A kommunikációval kapcsolatban éppen mostanság — mondhatnám ma — állt be óriási változás nálam az elmúlt évekhez képest. Kezdek szkeptikus lenni a beszéddel, a megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Újabban leginkább hallgatni szeretnék.

[...]

A kor nem kedvez a kinyilatkoztatásoknak. A világot szintézisben látni, és ennek szellemében cselekedni és beszélni — mostanában megoldhatatlan feladatnak látszik. Nem látom már olyan koherensnek a világot, amiből csak olyan könnyedén kibeszél az ember… Azt gondolom, hogy az életenergiákkal is másképp kell bánni: érdemes szétszórás helyett átcsoportosítani azokat, és az akkumulálódásra is nagy hangsúlyt kell fektetni.

[...]

Szrogh György [...] embléma-elmélete [...]szerint az a jó ház, amit egy 5×5 centiméteres emblémába le lehet rajzolni, lehetőleg két vonallal. Az embléma sűrítésre tanít. A sűrítés addig tart, amíg még ki tudja fejezni mondanivalóját. Ha a mondanivaló már nem ismerhető fel, akkor az emblémát eldobhatjuk, mert túlsűrűsödött.

[...]

Az egyediség az, ha az ember elég pontosan le tudja utánozni önmagát.

— Csontos Györgyi: Pont (Fellegajtó nyitogató): Beszélgetés Getto Tamás Ybl-díjas építésszel, Echo 2007/5-6.

Január 6-ig még nyitva tart az óbudai Vasarely Múzeumban a Példázat mint művészet című kiállítás, ismét a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület szervezésében.

válaszok az összetartozásra

[...]

A szeriálisban túllépni a szerialitáson
A szépséget keresni és felfedezni

— írja az egyik résztvevő, a plasztikus és transzparens képtárgyakat alkotó Klaus Staudt, és szépen kifejti ezt Vera Molnar (szül. Molnár Vera, 1924) ars poeticája (az Elképzelhetetlen képek c. szövegéből):

a sorozatok értelme az egymáshoz nagyon hasonló vizuális helyzetekből adódó képek megnézésének lehetősége volt. [...] A kérdés az, hogy az ábrák egymás mellett nézése révén találunk-e imitt-amott valami lényegi változást, valami sajátos vizuális szituációt, amit művészetnek nevezhetünk. Egész tevékenységem arra irányul, hogy ezt a jelenséget, a művészet “epifániájának” jelenségét megragadjam. A szeriális munka egyfajta vizuális dialógus a festő és a kép között. [...] A vizuális lehetőségeknek mindig csak egészen kis százalékát fogadom el. Munkásságomat feltételes jellegűnek tekintem.

Példa szerénységből egy olyan művésztől, aki remekművek sorát hozta létre (ld. például itt vagy ott).

A rend a művészetben nem elnyomást, hanem a kép megértésének, a képhez való általános hozzáférésnek kötelező előfeltételét jelenti.

— írja Heijo Hangen kapcsán K. Weschenfelder (Werverzeichnis der Seriographien von 1966-1993, Köln 1994). Végül pár sor az egyszerűség és a hosszantartó befogadás szoros kapcsolatáról a tárlat legfiatalabb (1975) művészétől, Dirk Rausch-tól:

Kevéssel sokat mutatni, ez művészi munkám szándéka. Arra törekszem, hogy más, azaz egyszerűbb képeket készítsek, mint amilyeneket a környezetünkben látni kényszerülünk. Hogy az egyes képeket a néző valóban be tudja fogadni, több időre van szüksége, mint amennyit a kortárs médiák általában engedélyeznek számára.

A csoportos kiállításon az említetteken kívül Hiromi Akiyama, John Carter, Jo Enzweiler, Hans Jörg Glattfelder, Ewerdt Hilgemann, Ben Muthofer, Yves Popet, Sigurd Rompza és Peter Weber művei láthatók.

Tegnapelőtt este vetítette a Duna TV A csend hangjai (pontosabban: A nagy csend; vajon miért kellett a Sounds of silence dalcímet beleferdíteni?) című filmet, mely a karthauzi rendi Grand Chartreuse kolostor életén keresztül egyedülállóan képes közvetíteni a szerzetesség spiritualitását.

A matematikai problematika titokzatossága, a tér megmagyarázhatatlansága, a végtelenség közelsége vagy távolisága; tér, mely az egyik oldalon kezdődik, és a másikon, mely ugyanakkor azonos az elsővel, megváltozott formában végződik; elhatároltság szilárd határ nélkül; sokrétűség, mely mégis egységet alkot; egyformaság, melyet egyetlen erőhangsúly jelenléte megváltoztat; egymás mellett fekvő színrészecskék vibrációja és átsugárzása; erőmező, mely csupa változóból áll; egymást metsző párhuzamosok és a végtelenség, mely mint jelen tér vissza önmagába; és emellett ismét a négyzet a maga teljes szilárdságában; az egyenes, melyet semmilyen viszonylagosság nem zavar meg és a görbe, melynek minden pontja egyenest alkot.

— Max Bill érdeklődésének gyönyörű esszenciája 1949-ből (idézi Mezei Ottó: Max Bill a Műcsarnokban, Művészet 1987/3, 14. o.)

Ugyanebben a folyóiratszámban egy beszélgetés előzi meg a tanulmányt, ahol ezt mondja Bill a művészképzésről, valamint a trendek mozgásáról:

A fiatal művészek képzését tulajdonképpen értelmetlenségnek tartom. Már több ízben kifejtettem, hogy azok a módszerek, melyekkel az ifjú művészeket manapság a főiskolán tanítják, tévesek. Ezek az emberek megtanulnak festeni, mert ezt ott meg lehet tanulni, aztán rászabadítják őket a társadalomra, mely ezután felelős az eltartásukért. Nekem az a véleményem, hogy először mindenkinek valami hasznos foglalkozást kellene elsajátítania. Ha azután elég erőseknek érzik magukat, akkor csinálnak majd jó dolgokat, függetlenül attól, hogy jártak-e művészeti iskolába vagy sem.

[...]

Egy dologgal tisztában kell lennünk. Mi az, ami ma aktuális, és mi az, ami ma eladható és kiállítható. Ez ugyanis messzemenően a műkereskedelem trükkje. A múzeumi és műkereskedelmi emberek maffiája hozza létre az ilyen új vad festészet sikerét.

— Sinkovits Péter: Végtelen spirál: Interjú Max Bill-lel, uo. 10. o.

Karácsonyváró minietűd a szerkesztőség kedvencétől.

Recept

Linzben a múlt héten száznyolcvanan haltak meg, akik megkapták a Linzben épp most terjedő influenzát, ám nem ettől az influenzától, hanem egy recept miatt, melyet egy, a napokban munkába állt patikus rosszul értelmezett. A patikusnak valószínűleg gondatlanságból elkövetett emberölésért kell felelnie a törvény előtt – mint az újság írja – még karácsony előtt.

– Thomas Bernhard: A túlélő följegyzése, ford. Erdélyi Z. János, Hatodik Síp Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, é. n. 37. o.

Újabb csoportos, geometrikus–konkrét művészeti kiállítás nyílik Júlia részvételével holnap du. négykor a belvárosban, a VAM Design egyik helyén (VAM Art&Design Galéria, V. ker., Váci u. 62-64). Nyitva január 30-ig. Egyéb részletek a meghívón:

nagyobb méretben

(ps. dec. 20. – A hely minimum bizarr. A kiállítást csak az találja meg, aki nagyon akarja, a szuterén boltból továbbindulva egy pincelabirintuson kell hátrakeveredni a végállomásig, egy lazán meszelt neonlámpás kazamatába. A képek mellett se nevek, se címek – ezt vajon hogy’ képzelik. Útközben legalábbis kétes értékű, hm, műalkotások és dizájn tárgyak nehezítik a lelkiállapotot. Őszintén szólva rejtély, mi folyik ezen az egész helyen. A VAM-főnök Vincze Miklóstól nem tudhattuk meg, mert a meghívótól eltérően nem jelent meg a megnyitón.)

Júlia webes portfolióján nemrég átakult a menü úgy, hogy világosabban elkülönüljenek az építészeti, formatervezési és művészeti munkák. Új dolgok is felkerültek, például a kerámialamella vagy az installációk. Folyt. köv.

A Pannonhalmi Bencés Gimnázium és Kollégium Tetőtéri Galériájában ma du. 17:30-kor újabb fotókiállítás nyílik a mienk után. Grencsó István: Már mindent láttunk valahol. A meghívóra (.pdf, 32 KB) ezt írta: „Fényképészkomikusnak tartom magam. Nem nyomulok a fotós szférában.” Amúgy nem “nyomul” a zenei szférában sem, lévén ő egyszerűen az egyik legjobb magyar jazz-zenész, szaxofonos.

Felépítése szempontjából a fénykép sajátsága az, hogy pontokból (szemcsékből avagy pixelekből) áll. A képalkotási módok közül ezért a mozaik tekinthető az elődjének, festészeti párhuzama pedig a pointillizmus. Egy méretes színes nyomat felbontásának közeli látványa Seurat ecsetkezelésére emlékeztet.

Attól függetlenül, hogy Seurat-ra ihletően hatott-e a fénykép, a színes fotó meglepően ritkán él eszközként a képfelbontás e szélsőségével. Inkább eltüntetni akarja a pontokat, mint kiemelni – például textúraként –, pedig ez a lehetőség különösen adott a digitális fotóban, ahol egyelőre kihasználatlanok művészileg a szép zaj lehetőségei.

A fekete-fehér fényképek szemcséssége ehhez képest régóta alkotó fogás a fotográfiában, és érdekes, hogy szintén Seurat rajzai, melyekből kiállítás nyílt a MoMÁ-ban, mennyire fényképszerűen hatnak ebben a vonatkozásban is. Például ezek: A Concert Européen-ben (1886-88 k.), Horgászó nő (1883 k.), Dajka (1884-85).

Georges Seurat: Horgászó nő (1883 k.)

Meglepő továbbá, hogy Seurat legjobb rajzain mennyire ragyogóan, bensőségesen és fotografikusan jelennek meg olyan fotográfiai alapelemek, mint a fény, a világítás vagy a mélység: Kőtörő, Le Raincy (1879-81 k.), Vasúti sínek (1881-82 k.), Courbevoie: Gyárak holdfénynél (1882-83 k.), Ülő nő napernyővel (1884-85), Eden koncert (1886-87 k.).

Georges Seurat: Courbevoie: Gyárak holdfénynél (1882-83 k.)

A kiállítás kísérőszövege nem utal a fotográfiai szempontra. Egy 4 képből animációba összefűzött együttes (SUBJECTS / The Café-Concert / 2) kommentárja csak effektusként észrevételezi és a fotó származtatott műfajához, a filmhez köti.

Egymás után nézve filmszerű a hatás (hogy egy olyan médiumot idézzünk, melyet még fel kellett találni); a váltott helyzetek változatos nézőpontokat kínálnak a távoliaktól a közelképekig;

csakhogy épp a fénykép volt az, ami Seurat korában már fel volt találva.

Ezenkívül egy rajz, a Kávéházi énekes (1887-88 k.) (CONSERVATION / Techniques / 4), noha kivételesen és áttételesen, technikailag is kapcsolódik a fényképészethez.

A Kávéházi énekes, Seurat munkásságában egyedülálló módon, Gillot papírra készült. A Gillot eljárás, melyet túlnyomórészt újságok és magazinok illusztrációjára használtak, kezdetben a nyomtatott vagy rajzolt képet egy cinklapra vitte át, melyet maratás után kinyomtattak. Ezt az átviteli módot az 1870-es évek közepére lényegében leváltotta egyfajta dombornyomásos fotográfiai eljárás.

Végül még egy fotográfiai jelleg: Seurat módszerének “gépiessége” (SUBJECTS, bevezető).

Festményeit “kutatóvásznaknak” (“toiles de recherches”) nevezte, és szembeszállva azokkal, akik költészetet láttak művében, Seurat leszögezte: “csak alkalmazom a módszeremet, ez minden.” Sok kortárs – mind művész, mind kritikus – egyetértett ezzel a hűvösen analitikus önjellemzéssel: Edgar Degas például “jegyző”-nek nevezte Seurat-t, míg Emile Verhaeren így írta le munkásságát: “inkább elméleti… mintsem egyszerűen szép”. Később Apollinaire ezt mondta rá: “a festészet mikrobiológusa”.

Vajon hova vezetett volna Seurat művészi útja?
31 évesen halt meg.

kiegészítés 2008 augusztus 9

az impresszionizmus fejlődése sok tekintetben hozzájárul a színes film problémájának a tisztázásához is. Nemcsak azáltal, hogy például a pointillisták megelőzték a színes fényképezés additív módszerét, mint Seurat, aki vörös és zöld pontoknak az egymás mellé helyezésével megfelelő távolságból nézve széles sárga síkot produkált, mint ahogy ezt az autokróm Lumière-fotolemez vagy a Dufaycolor film teszi, hanem főleg a színalakításra való egészségesebb beállítódással, amely nemcsak az új színérzést, hanem az új térbiztonság alapját is megteremtette.

— Moholy-Nagy László: A felszabadult színfényképezés felé, in: A festéktől a fényig, Kriterion, Bukarest 1979, 156-157. o.

Jen Morris: Night sorozata: természet éjjel, elvett fény, sötét a fényben; az illúziók nélküli natúrától a növényi létezés észrevétlen nagyszerűségéig. Itt is.

Jen Morris: Night (hollow) (2005)
Night

Hasonlóan szépek voltak Barbara Yoshida holdfénynél készült munkái is nemrég a Nessim Galériában. A tárlat érdekessége volt, hogy egyazon képek kétféle kivitelben, fotogravűrként és tintasugaras nyomatként (nagyképűen: giclée print, ami ez esetben ezt jelenti: Epson Ultrachrome pigmenttinta Epson Velvet Fine Art papíron) is láthatóak voltak. Utóbbit én szebbnek láttam, előbbi modorosságra hajlamos eredményt ad, mely csak bizonyos képeknek áll jól. Egy beszélgetésben Yoshida ezt mondja:

Japánban [...] némelyek szemében a sziklák és a kövek a föld csontjai. [...] Kapcsok múlt és jövő között. [...] az emberek új kapcsolatot igényelnek a mítosszal. Fel sem fogják, hogy hiányzik az életükből. Ha egyetlen kavicsot teszek erre a mérleghintára és ezzel segítek némi egyensúlyt visszahozni, már boldog leszek. [...] Szívvel kell követnem ezt az utat, noha tudom, hogy most az emberek már-már az antiszépséget keresik a tájban. [...] Mindannyian a halhatatlanságot kutatjuk. [...] A művészek magányt igényelnek ott, ahol a legtöbben félnek tőle. Társadalmunk nem értékeli a magányt, a gondolkodást, a meggondolást.

Barbara Yoshida: Ring of Brodgar Stone
— Moonlight, Orkney, Scotland
(2003/2004 photogravure, 2003/2007 pigment inkjet print)
Standing Stones

Az utóbbi idők legszebb metaforája.

Bárcsak több lenne belőlük – köszönet a rokonszenves őrülteknek. Például Leif Ingének, aki 9 Beet Stretch címmel lelassította Beethoven IX. szimfóniáját úgy, hogy 24 óráig tartson a lejátszása. Ingyen letölthető innen (19 db mp3 file, összesen 1,16 GB).