Frédéric Lebain a Librairies és a La Chocolaterie (ezt ld. itt vagy ott is) sorozatokkal tartóztat maradásra, melyeket érdekesen köt össze a borító, a burkolat, a lefedés mozzanata.
Műveit összesítve ld. még errefelé.
Frédéric Lebain: Librairies sorozatból
Frédéric Lebain: Movie camera (2006)
Freddie et la Chocolaterie
Jelenleg Kínában ellentmondásban látják a történelmet mint városi formát: Kína vívmányainak és civilizációs teljesítményeinek bizonyítékaként, de még gyakrabban a városi modernizáció kerékkötőjeként. Ironikus módon Kína mai gazdasági forradalma azt a fizikai történelemrombolást segíti, amit a Kulturális Forradalom idején hirdettek meg. Az eredményül kapott ürességből Kína új városainak alkatrészei a semmiből épülnek fel
— írja Történelem képek (History Images) című nagyszerű, mondhatni hősies sorozatához Sze Tsung Leong.
Sze Tsung Leong: Beizhuanzi II, Siming District, Xiamen (2004)
History Images
Többről van itt szó, mint partikuláris látleletről. Egy beszélgetésből:
reményem szerint tágabb témákat ábrázoltam — például a történelem lerombolását és teremtését; hogy mit jelent egy kultúrának így megsemmisítenie magát fizikailag és történelmileg —, melyek túlmutatnak az egyedi képen.
[...]
Kínában az a paradoxon, hogy míg bizonyos dolgok nagyon sebesen változnak, mások egyáltalán nem. Városainak külleme bár egészen eltérő lehet, a belső hatóerők, melyek e változások mögött vannak, tartósan fennállnak: a társadalom rendszabályozása, a hatalmi hierarchiák, az egyén viszonya a többséghez.
[...]
Történelem és korszerűsödés nem mond ellent egymásnak, de Kínában sajnos többnyire éppen így látják.
A “múlt végképp eltörlésében” tehát kísérteties ismétlés, kiradírozott folytonosság működik, a törlés végső törletlensége.
A közvélekedés ellenére, mely szerint napjaink kínai városai szakítást jelentenek a múlttal, ezek továbbra is megegyeznek három történelmi mintával, melyek meghatározták a városi változást Kínában: a város szövetének nagyarányú lerombolása és lecserélése a császárok vagy dinasztiák változásait meghirdetendő; a lakosok tömeges áttelepítése; és a magas szinten eltervezett városi alakzatok, melyeket a tekintély központosított és megkérdőjelezhetetlen formái tettek lehetővé.
— írja másutt Leong (The Traditions of Chinese Cities). Rövidre fogva A szépség tekintélye (The Authority of Beauty) című esszéjében:
A tekintélyuralmi hagyomány, mely lehetővé tette a kínai városokat egykor meghatározó egyforma felépítést és rendezett mintákat, ugyanaz a hagyomány, mely lehetővé teszi a lerombolásukat.
[...]
Értelmetlen kérdés, hogy ez az új valóság szép-e vagy sem. A jelentősebb kérdés az, vajon kihez tartozik ez a szépség.
Leong művei sok helyen láthatók még, például itt vagy ott (.pdf, 5 MB).
Matthias Schaller a Becher-féle megszállott tipológiafelvétel egyik jellegzetes képviselője. Enteriőrök rogyásig. Vajon hol dől be ez a képvilág? A — részben mindenképpen — elnéző mosoly azonban gyorsan elhűl a Controfacciata, Venezia/Italy sorozat dermesztő és kristályfényű szépsége láttán. Mélyen visszahúzódva, a ritkás levegő magaslatán.
Matthias Schaller: Palazzo Volpi (2005)
Controfacciata, Venezia/Italy (2004—)
A Studio Gursky pedig eine kleine kuriózum a fotós belterj iránt érdeklődőknek. (Andreas Gursky korábban említve itt.)
A mennybe akaródzik mindenkinek, de meghalni, azt senkinek. Reuben Cox sorozata, brrr. A mindent átható irónia ez egyszer bevilágít a saját sötétségébe, és valami illékony közeget talál ott, mely hátborzongató és gyönyörű.
Reuben Cox:
Everybody Wants to go to Heaven but Nobody Wants to Die
Mintha a történés szóban a tör rejlene, nem romboló-építően, inkább aktívan-passzívan itt. Virágosvázák és porcelánfigurák a leérkezésnek abban az állapotában, mely ezeknek a tárgyaknak a teljes életciklusában jelenvaló lehetőség, s amely sorsot Martin Klimas fényképei megérkezéssé változtatják.
(vö. Massive Attack: Special cases c. dal klipjének változata: üvegbábu főbelövése lassítva, sokszor.)
Martin Klimas fényképe
pozvakowski. Egy együttes Győrből, mely valami olyasmit csinál, ami sok éve nem történik Magyarországon a rock/jazzrock műfajában (sem): világszínvonalon zenél. Három albumukból kettő ingyen letölthető!
Frédéric Delangle: Ahmedabad – mars 2005
Elhagyott színpadokká válnak az éjszakai utcák Frédéric Delangle Ahmedabad – mars 2005 és Ahmedabad – avril 2006 sorozatain. (Ld. még itt vagy ott.) Ennek ugyanoda érkező ellenmozgásaként telik meg a Coït (2006) színtere:
Nan Goldintól Helen Von Unwerth-en vagy Larry Clark-on át Araki-ig sok fotográfus rendszeresen foglalkozik az intimitással és a nemi aktus megjelenítésével. Az eredmény gyakran nyers, és a tekintet sikamlós részletekbe ütközik. Frédéric Delangle úgy döntött, más szögből közelít a témához és inkább nem mutat meg semmit. Így sikerül konkretizálnia azt, ami a legnehezebben konkretizálható: két szerelmes érzelmi és lelki egyesülését. Szó sem lehet itt kukkolásról, pornográfiáról vagy provokációról. Frédéric Delangle a szerelmi találkozás varázslatát adja vissza.
(forrás)
Frédéric Delangle: Coït (2006)
“Elfáradtam én már, pihennem kell…” Meghalt Orszáczky Miklós (Jackie), a legnagyobb magyar jazzrock zenekar, a Syrius frontembere. A Syrius meglehetős ismeretlensége – és a velejáró legendaképződés – természetesen a korabeli kultúrpolitika bűne; ezen a területen az egyik legsúlyosabb. Most már azért elérhető néhány CD-n ez a zene.
Az egyik pesti Szabó Ervin könyvtárban az 1990-es évek elején még megvolt négy-öt kazettányi amatőrfelvétel, melyet természetesen átmásoltam. Érdemes lenne számítógépen feljavítani. Zseniális volt a Rákfogó is, melyben szintén játszott Orszáczky. Pályaképe itt olvasható.
A Syrius saját szerzeményei mellett persze másokét is rendszeresen játszotta, s nagyságára mi sem jellemzőbb, hogy a Beatles, Hendrix vagy King Crimson számokat jobban adta elő, mint a Beatles, Hendrix vagy a King Crimson maga. Ebben nagy szerepet játszott a világ egyik – kanadai fesztiváldíjjal is elismerten – legjobb fúvósa, Ráduly Mihály.
Mikor ezt írom, Orszáczky hivatalos weboldala még nem tud az elhunytáról.
Nem ő az első, aki már nem él a Syriusból: a dobos, Veszelinov András tavaly halt meg, Baronits Zsolt, az együttes vezetője pedig 1999-ben.
kiegészítés (febr. 7)
“Az egyetlen dolog, ami fontos a zenében, a szív. [...] Az egyszerűségek azok, amik a zenét előre mozdítják.” – egy poszthumusz a minap megjelent beszélgetésből Orszáczkyval.
kiegészítés (március 12)
Orszáczky április 4-i koncertjét emlékkoncertként fogják megtartani vendégei és zenekara.
A Barabás-gyűjtemény részeként Júlia egy tárgya (Mandula-tál, Japánban készült, 2005) is látható az Iparművészeti Múzeum Értékmentő szenvedély című kiállításán, mely “száz év után újra magyar magángyűjteményekből mutat be páratlan válogatást”.
Hogy páratlan, az túlzás, de érdekes. Nemcsak azt mutatja, mennyire bizonytalanul értelmezik az Iparművészeti szakemberei az “iparművészet” hatókörét, hanem reprezentatívan tükrözi azt is, mit gondolnak a gyűjtők a gyűjtésről és a művészetről. Hogyan jelenik meg ebben a kontextusban az általános tévedés: a régi és a drága összetévesztése a széppel, az értékes összekeverése az értékkel. Ami azért még így is található a csillogó katyvaszban.
Címnek azért pontosabb volna az, hogy Drágasághalmozó szenvedély.
A tárlat anyagának tükrében az értékmentés egészen csekély mértékben fordul a kortárs, és még kevésbé a fiatal kortárs iparművészet felé, mely gyűjtői érdeklődés és — nagyjából ugyanarról a körről beszélve — vállalkozó, iparos, terveztető felvevőpiac nélkül vagy a szakmáját, vagy az országot hagyja el, mely persze arcátlanul büszke lesz rá, ha a távolban aztán befut. Harmadik lehetőségként pedig ott van a poszthumusz dicsőség, elvégre, mint a műbefektetők jól tudják, csak a halott művész a jó, azaz “értékes” művész.
Tévériport a kiállításról itt (Kultúrház, 2008. január 23. m2, 19:00; 03:47-től), már aki elviseli Rózsa Pétert, aki soha még egyetlen mondatot nem hagyott végigmondani annak, akivel beszélget.
Júlia Keresztútja eközben a Barabás-villában (a névegyezés véletlen) látható. Részletes tudnivalók az ottani esemény meghívóján.
Homályos gyümölcsök Teresa Ollila portfoliójában. A gömb vagy a kör nemcsak az egység és teljesség, hanem a kapcsolat szimbóluma is — írja. “Ez a szimbólum az idő teljessége és az emberség fürkészése.”
Teresa Ollila: Red Apple
Organic
Ian Baguskas munkái közt Az amerikai táj keresése (Search For The American Landscape) sorozatok nyűgöznek le: finomság, mélység, melankólia valami furcsa, közegszerű szeretetben. Ld. még itt.
Garázsok: a szlovák Bronislav Kropilak portfoliójából ez a legszebb sorozat, centrális mélység és horizontális szín-fényrendszerek utópisztikus egységében. Szép a Hallok is. Művei itt is.
(És egy magyar vonatkozás: a Vonatok sorozatban egy MÁV szerelvényt is lekapott teljes hosszúságában.)
Bronislav Kropilak: Garages no.06 (2005)
Nincsenek nemzetközileg jegyzett [...] újítások, [...] nincsenek iskolák, a tradíciót elfelejtettük, a világ trendjeit nem követjük, vagy legfeljebb csak rosszul másoljuk, ahelyett, hogy magyarként újrateremtenénk azokat [...]. Ráadásul a szakma egy jó része súlyosan önhitt, nem látja gyengéinket, túlértékeli teljesítményünket, s ráadásul még a fogyasztók sem elég igényesek. [...] Magunknak kell tehát a problémáinkkal megbirkózni. Nekünk kell megteremteni a saját piacunkat, és megtanulni kiszolgálni azt.
A kortárs magyar fotóművészetre pontos párhuzamokkal illik Kovács Tibor bírálata a hazai gasztronómia állapotáról. Ez nem jelenti azt, hogy nem születnek nemzetközi összehasonlításban is maradandó értékek errefelé, ám azt igen, hogy elszigeteltek és szinte láthatatlanok. De csak szinte.
nem találunk képeket…
Nem találnak meg minket. Nem keressük őket. Pedig ott vannak galériákban, múzeumokban és gyűjtőknél, szakvásárokon és árveréseken, igényes belterek és jó ízlésű magánszemélyek falain. Az alkotók keze alatt és fejében. Végül pedig az interneten, mely fogyatékos élményt ad róluk, mégis egyedülállóan közvetíti a tényt, hogy keletkeznek, fellelhetők és elérhetők.
A naplójelleggel szemlézett fényképek készítőinek jelenlegi névsora.
Személyes, folyamatosan bővülő, alakuló, jórészt kortárs fotográfiai kánon.
