Tisztázódtak korábban beharangozott kiállításunk részletei, mely Belül: Fényképek a bicskei Eocén-program félbehagyott épületeiről címmel fog megnyílni február 13-án 18 órakor. Az alcímben említett városban, ahol a fotók készültek.
Móser Zoltán fog megnyitót mondani.
Az anyaghoz közös és külön-külön személyes bevezetőt fogunk mellékelni; az előbbiben ezt írjuk:
Nemsokára láthatóak lesznek Szilágyi Lenke és Kerekes Gábor korai fényképei a Vintage Galériában. Íme a meghívó a szükséges tudnivalókkal és egy-egy művel.
Egyébként a Kerekes-weboldal újdonság rovatában nemrég megjelent négy új gyönyörű felvétel egy bizonyos AIRCRAFT CEMETERY / 2006 című sorozatból.
(Kerekesről korábban: Vissza a Földről és Éretlen világ. Szilágyi kapcsán: Üldöztetések ideje.)
(Folytatás: vagy mégsem?)
Goetz Diergarten házikó- és kabinsorozat-tanulmányai a Becher-vonalból. Nem jelentéstelenek, a korlátai azonban a Klenz kapcsán említetthez hasonlóak. Egy ponton nem marad benne más, csak az emberi világ rendszertani szemlélete, mely állatként, kíméletlenül üveg mögé preparált lepkegyűjteményként nézi önmagát. Igaz, sokszor úgy tűnik, nem érdemel más tekintetet; mégis, miért dőljünk be?
Kant “érzelmi gyönyörűsége” hasonlatos ahhoz, amit Rembrandt [Nicolaes Ruts portréja] előtt átéltem. A látszólag megragadható tények illékonnyá válnak. A tudás ellentmond önmagának. Ennek az ellentmondásnak a tapasztalata mélyen és megmagyarázhatatlanul életmegerősítő. Az élet egy pillanatra túlemelkedik a normális tapasztaláson és végeredményben tartósan megváltozik.
Clifford Ross alapélménye a képpel kapcsolatban. Hullámzene című esszéje közeli betekintést ad abba, ahogyan a képről — mindkét értelemben — alkotott képei alakultak.
Clifford Ross: GRAIN VIII (2001)
Grain
Az anyaggal a korábbi évek során végzett munka során az volt az egyik legmeglepőbb és legfontosabb felfedezésem a fekete-fehér fotográfiáról, hogy eredeti célja ellenére, hogy leképezze a környező világot, természetes hajlama van az absztrakcióra. [...] Mi a különbség egy tiszta szürke ég és egy tiszta szürke bármi egyéb között? A válasz az volt, hogy egyáltalán semmi.
Akkor hát miért ne fotózzam magát a fényt a maga legtisztább formájában? Különbözne-e ez a tiszta kék ég fényképétől? A kérdésekre adandó válaszok azt ígérték, hogy egyszer s mindenkorra összeomlik a valóság és az elvontság közötti helyrehozhatatlan repedés fogalma.
Ezért elkezdte a nagyítóból kijövő fényt fotózni, “fény-képeket” hozva létre.
Ahogy előrehaladtam, a “fény-képeket” ["lightscapes"] “szemcseportréknak” kezdtem látni.
Végül, miután sokféle filmfajtára és más nagyformátumú kamerákkal lefotóztam a nagyítómból érkező fényt, a folytatásban különféle módokon hívtam elő a filmet, hogy felderítsem a szemcsézetének alakjában és szerkezetében bekövetkező változásokat. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy szobrász, aki őrületesen parányi méretben dolgozik.
Így született meg Ross Szemcse sorozata, a lényeg és a világtapasztalás meditatív vizsgálata.
Hogy ebben a korban mi a művész lehetősége vagy feladata, nehéz lenne megmondani. “A művész mint kém. A művész mint feljelentő. Valamennyien jelentésírók vagyunk. Lesd ki azt is, hallgasd le így is” — mondta Lengyel. [...] Kém, feljelentő, tehát bízik abban, hogy van, akinek jelenteni kell. Egy feljebblévő hatalom. Bennem nincs meg ez az apokaliptikus indulat, de fontosnak tartom és becsülöm. Valamint találkozik az én szkepszisemmel, ami ugyanúgy feltételezi a feljebbvalót.
[...]
A színész az a nyersanyag, az a hordozó, amin keresztül a néző lát — mögé lát, ahogy az ikon mögött az Istent látja.
— Megzörgetve: Mundruczó Kornél és Schilling Árpád beszélgetése.
Előzménye Schilling Vákuum című előbeszéde egy alapvetően extravertált és dia- vagy inkább polilogikus művészet eszmecserehiányáról. Egy túlkommunikált civilizációban, ugye. Többszörösen paradox.
A kritikus, még ha szeret is egy előadást, kellő alaposság (vágyom tisztelni a kivételt) vagy szakmai hozzáértés híján — e szomorú tényt a terjedelmi korlátok szűkösségére és/vagy az olvasói szokásokra való hivatkozás segít elfedni — csak személyes, elemi érzeményeit veti papírra.
Kontextusba nem helyez, alkotói pályákat nem vizsgál, stilárisan nem differenciál, a múlttal nem von párhuzamot, és nem is ütköztet, a jövőben várható folyamatokról se intuitív megérzése, se már létező irányzatok konkrét tapasztalása útján való előrejelzése nincsen, nem dokumentál, s csak ritkán szórakoztat. Az utóbbi időben tapasztalható kultúrpolitikai missziójuk következmények nélküli, vagyis hatástalan.
Színházesztéták tevékenységéről sajnos nem beszélhetünk, mert vagy nincsenek, vagy nem látszanak.
A rendezők, színészek (magad uram…) nem írnak tanulmányokat sem a színházi képzésről, sem létező vagy meghaladott trendekről, sem a színház jövőbeli szerepéről, sem szövegek elemzéséről, sem kortársaik előadásairól, sőt még saját műveikről sem.
Nem mindig volt ez így.
Most viszont nem csak a színház körül van ez így.
(Köszönet t-nek.)
Eastern Kentucky road trip: Mark Tucker legújabb útiképsora 2006 decemberéből. Mint mindig, a figyelemszóró képjellemzők — részletgazdagság, átható textúra — ezúttal is feloldódnak a látvány fókuszált egységében. Színvilága finoman mozog a kifestés és a fakulás tengelyén, ezért van benne valami monokróm: egy elhasznált, elszegényedett, könyörületet kérni szégyellő, de helyekkel még rendelkező nyomvilág atmoszférája ez.
Mark Tucker: Drive-in theatre 2
Eastern Kentucky road trip, December 2006
Ebben a kis írásában Tucker rokonszenvesen mesél ezekről a hirtelen utazásairól, amikor egyszerűen elhúz a profi fotós hétköznapokból egy fényképezőgéppel a csomagtartóban és egy marék zsével a zsebben; a hivatásos és a személyes képalkotás különös egymásmellettiségéről az életében; szakmai helyzete adta szabadságáról a galériás művészetipar világától; és néhány technikai fogásáról.
Korábbi gyönyörű road trip sorozatai: Salton Sea, Berlin stb., Miami, Chicago (kedvenc), San Miguel, Louisiana és Atlanta. Szép dolgok vannak a Personal sorozatban is.
Ráadásul Tucker egyike a kevés fotósnak, aki tud emberi arcot fényképezni.
Egy teli busz már éppen indulóban volt Manchesterből Stockportba, amikor a kalauznő megállapította, hogy eggyel több álló utas van rajta. Megkérdezte ezért:
— Ki volt az utolsó, aki felszállt a buszra?
Senki nem szólt egy szót sem. Miután kijelentette, hogy a busz addig nem indul el, míg a plusz utas le nem száll, a kalauznő elment és hozta a sofőrt, aki szintén megkérdezte:
— Nos hát, ki volt az utolsó, aki felszállt a buszra?
Ismét általános csend volt a válasz. Ezért mindketten elindultak, hogy keressenek egy felügyelőt. Az megkérdezte:
— Ki volt az utolsó, aki felszállt a buszra?
Senki nem szólt. Akkor bejelentette, hogy rendőrt hív. Míg a kalauznő, a sofőr és a felügyelő távol volt és rendőrt keresett, egy alacsony emberke jött oda a buszmegállóba és megkérdezte:
— Ez a stockporti busz?
Hallván, hogy ez, felszállt. Pár perc múlva amazok hárman visszatértek egy rendőr kíséretében. Ez megkérdezte:
— Mi itt a baj? Ki volt az utolsó, aki felszállt a buszra?
Az alacsony emberke azt mondta:
— Én.
A rendőr azt mondta:
— Rendben van, szálljon le.
A buszon levők valamennyien nevetésben törtek ki. A kalauznő, úgy gondolván, hogy rajta nevetnek, könnyekre fakadt és azt mondta, nem hajlandó megcsinálni a stockporti utat. A felügyelő erre odarendelt egy másik kalauznőt, hogy vegye át a helyét. Ez látva, hogy az alacsony emberke ott áll a buszmegállóban, megkérdezte:
— Maga mit csinál itt?
Ő azt felelte:
— Várom a stockporti buszt.
A kalauznő azt mondta:
— De hát ez a stockporti busz. Felszáll vagy nem?— John Cage: Indeterminancia, ford. Erős László Antal
Fekete négyzet: Tisztelet Malevicsnek. Csoportos reflexív kiállítás a hamburgi Műcsarnokban idén március 23-tól június 10-ig. Kihagyhatatlan. Íme a szórólap (PDF, 909 KB).
A felvezető szövegből:
A fekete négyzet olyatén felfogása, mint küszöb és átjárás egy másik, szellemi világba, ahol minden tárgyiasság feloldódik egy energiával és dinamikus ritmussal telített űr érzetében, szorosan összefügg az ikon hagyományos elgondolásával a következő világ látható megjelenéseként evilágban. A hívek mindenekelőtt úgy tekintenek az ortodox templom ikonfalára, mint az egyház földi tartománya és az ikonosztázon túli isteni királyság közötti küszöbre és határra. Ebben az értelemben Malevics is azt akarta, hogy ikonnak lássák a fehér háttéren elhelyezkedő fekete négyzetet, a szuprematista festményekkel borított falat pedig egyfajta ikonosztáznak. “S így fürkészve kémlelek misztikus fekete terébe, mely egy Szuprematista világ valamiféle új arcává válik, külső megjelenésévé és szellemévé. Olyasmit látok benne, amit az emberek Isten arcában láttak egykor.”
Olvasmány a témához: Tim Tregubov: Orthodox Iconography and Russian Avant-Garde Painting (PDF, 2,5 MB)
Hamburg általában és benne a Kunsthalle egyébként is remek hely, pár éve a Monet hagyatéka: Sorozat — rend és megszállottság című kiállítást láttuk ott. Hideg tengeri szelek, éles szemű és mélyen gondolkodó kiállításkurátorok, viszlát nemsokára.
Ez az autó azért gyönyörű.
De ez a betonkocka sem utolsó.
Válogatott finomságok és szépségek a bostoni Barbara Krakow Galleryből.
Ed Ruscha
Seton Smith (saját weboldala. Művei ezenkívül itt, ott, amott, emitt és amottan.)
Ed Ruscha: Gas Stations
Seton Smith: And another source (Diptych 484) (2002)
Nem fotós vonatkozások külön:
Peter Downsbrough
Bronlyn Jones
Donald Judd
Ellsworth Kelly
Sol LeWitt
Robert Mangold
Agnes Martin
Fred Sandback
Richard Serra
Kate Shepherd
Richard Tuttle
(Előzmény: Rolleiflex: vissza a közeljövőbe)
Év vége felé néhány további részlet tisztázódott a Photokinán bemutatott legújabb Rolleiflexről, a Hy6-ról.
A Leaf AFi néven is forgalmazni tervezett Hy6 a Jenoptik és a Franke & Heidecke közös fejlesztése. Mechanikájáról az egyébként 89 főt foglalkoztató Franke & Heidecke (azaz a Rollei), az elektronikáról és a fejlesztési költségek jelentős részéről a Jenoptik gondoskodott. Az ergonómiai kialakítás az Art Kontor nevű tervezőiroda munkája. (forrás)
A Leaf AFi markolata és akkumulátora a “hírek szerint” eltérő lesz, mert ehhez nyilván a Leaf (illetve anyacége, a Kodak) gyárt majd digitális hátfalat. (A Jenoptik és a Leaf közös sajtóközleménye a szerződésükről itt olvasható [PDF, 40 KB].)
Kiderült, hogy a Sinar átveszi a Rolleiflex középformátumú gépek terjesztését világszerte. (forrás 1 és 2)
Egy közlemény (angolul) szerint épp a Hy6-tal kapcsolatos ambíciókkal függ össze, hogy a Sinar többségi tulajdonát mégis megtartja a Jenoptik konszern, korábbi terve helyett, hogy eladja a Leicának.
Végül valami a szemnek és a kéznek.
Újabb képek láttak napvilágot a Hy6-ról, melyek állítólag közelebb állnak a tavasszal megjelenő modell végleges kinézetéhez.
Kisfilm: a készülék így néz majd ki kézben tartva, forgatva (.mov, 652 KB).
3D virtuális modell, video, képek és adatok pedig itt.
Remélem, meglátjuk testi valójában is a Hy6-ot. Bár Magyarország biztos, hogy nem lesz felvevőpiac erre a fényképezőgépre.