ex Ponto

Ezek a képek nem azért szépek, mert üresek, hanem mert kiürítették őket.

— mondja fotóiról Simon Norfolk.

Tájképek háborús terepeken, a fotóriporterek territóriumán. Eltérített felfogásban és a béke tartományaira is kiterjesztett értelemben. Fürkésző, komor, erőteljes és intelligens fotóművészet ez.

Simon Norfolk: Mária-templom,
Georgetown, Ascension-sziget ['Mennybeszállás'],
a háttérben Cross Hill, rajta amerikai radar
Ascension Island: The Panopticon (ECHELON for beginners)

A háborús logika, a katonai-indusztriális komplexum civilizációszervező ereje — a militáris sublime egyik forrása: a romfényképezés, mely a korai fotóriportokon (Brady, Fenton) keresztül a romantikus festészetre megy vissza — az az érdekes, amit nem lehet lefényképezni, miután nemsokára egyáltalán nem lehet háborút fényképezni — a fénykép mint a pusztítás eltüntetett nyomának a nyoma — a fegyverfejlesztést szolgáló supercomputer mint nem emberi önkép, hanem mint az isteni simulacruma. Munkájának mozgatóiról részletesen beszélget Norfolk a BLDGBLOG-on (előzmény ugyanott: Rooms of algebraic theology), rámutatva, hogy mindez még a fényképészet eszközeit sem hagyja érintetlenül:

Engem kurvára bosszant a modern művészetben az, hogy politikamentes — semmi mondandója nincs a világról.
[...]
Úgy értem, a fotóújságírásnak nem a témáiból lett elegem, hanem a kliséiből, a képtelenségéből arra, hogy bármi összetett dologról beszéljen.

[...]

Ezt az eszközt történetesen az 1940-es években találták fel — a fekete-fehér film, a Leica, a 35mm-es objektív az 1940-es évek elbeszélése. Tehát ha fotóújságírással próbálok foglalkozni, akkor egy Robert Capa feltalálta eszközt kell használnom? [...] Tudod, nem azért vagyok képes éjszakai felvételeket csinálni, mert Kodak úr ezt szerette volna, hanem mert olyan típusú filmet kellett kifejlesztenie, amely a Mosquito bombázóból kémfotókat tud rögzíteni a II. világháborúban. Ekkor zajlott le a film — a film szemcsézettség — egész fejlődése, mégpedig a légi hírszerzés kedvéért.

Simon Norfolk: The MareNostrum
A “mi tengerünk” nevű szuperszámítógép Barcelonában, a Katalán Műszaki Egyetemen, egy desecrált (vallási funkciója alól rituálisan feloldott) kápolnában működik.
I’m sorry Dave, I’m afraid I can’t do that

A képek értékén semmit sem csökkent Virilio egyértelmű hatása. Másik interjú vele itt hallgatható; bejegyzések róla még itt és ott. További rengeteg hivatkozás Norfolk önéletrajzában.

Simon Norfolk: Szabadtéri mozi lövésnyomokkal egy kultúrpalotából, Kabul Karte Char kerületében
Afghanistan: chronotopia

Kapcsolódó olvasmány: Dwight D. Eisenhower: Military-Industrial Complex Speech (1961):

Az amerikai tapasztalatban újdonság a hatalmas katonai felépítmény és az óriási fegyvergyártás összekapcsolódása. A teljes — gazdasági, politikai, sőt lelki — befolyás minden városban érezhető [...] a közpolitika maga is a tudományos-technológiai elit foglyává válhat.

Peter Otto a tér és a síkok viszonyával foglalkozik, a legapróbb részletektől az egészig terjedő figyelemmel. Művei még itt és ott.

Peter Otto: Räume I #06 (2006)

A fotozz.hu hivatásos képértékelője messze érdemén felül dicsért egy felvételt, nem kis részben egyszerűen azért, mert lyukkamerával készült fekete-fehér filmre. Jó példa az “archaikus” jelzővel felstilizált eljárások tünetszerű túlértékelésére.

Nemrég azonban született valami gyönyörű dolog ezen a téren. A BME építészkarának tavaszi alkotóhetén, mely a napfény címet kapta, Tamás Naplopók műhelymunkájának hallgatói lyukkamerával 34 fényképet készítettek a Napról és 33 felvételt annak pótlékairól, mesterséges fényforrásokról. A két sorozatról, összesen tehát 77 fotóról, melyek egymás mellett, de egymással szemben, egy-egy pauszra kivetítve, s e “vászon” áttetszőségének köszönhetően mindkét irányból nézhetően forogtak 7 másodperces időközökkel, az alábbi videókon lehet némi képet alkotni.

Nap
nagyobb méretben

Lámpa
nagyobb méretben

Az alkotók névsora: Janek Dóra, Kovács Ágnes, Nagy Anna Flóra, Szkardilisz Flóra, Papp Tímea, Fogarasi Anikó, Petre Izabella, Kristóf Noémi, Császár Anna Margit, Traub Dorottya, Sztevanovity Sandra, Gerzsó Szilárd.

A mű ebben a formájában nem indulhat a Mai Manó Ház reneszánsz évi Camera Obscura fotópályázatán, mert egyetemistáknak nem engedi a csoportos indulást — ha jól értjük a kiírást (vö. 1. és 2. pont). Ha jól, akkor no comment. És majd kíváncsian várjuk a medvét. Például, hogy a meghívásos kategória művészei (3. pont) megütik-e majd ezt a szintet.

Számomra a Szilícium-völgy egyszerre izzóan személyes és ikonikus hely, otthonom és idegen, különös táj. Az elmúlt négy év csúcs- és mélypontjai alatt készült fényképeim együttesen a terület történetének egy sajátos mozzanatát mesélik el. Részben elsuhanó pillanatot próbálnak megragadni, egy eltűnő földrajzot. De nem az elmúlt iránti visszavágyódásból születtek. Ellenkezőleg, egyszersmind a jövőre tekintenek, egy lehetséges táj felé.

— írja művészetéről Angela Buenning Filo.

Angela Buenning Filo: Parking Garage, Construction Site
San Mateo, March 2002
silicon valley: work

Andrej Tarkovszkij polaroid fényképe
kilátás a szobájából a mjasznoje-i házban

Gone in Sixty Seconds. Phil Patton érdekes cikke a Polaroid történetéről, mely pár hónapja hivatalosan véget ért. (Vagy mégsem egészen.)

A Polaroid egyszerre volt a digitális fényképészet előfutára és a “nemdigitális” utolsó bástyája — nem puszta képekre, hanem megbízhatóan fizikai tárgyakra szakosodott —, melynek közvetlensége és objektum mivolta szembeszegült az elektronikus kép könnyű sokszorosíthatóságával. [...] Egy Polaroid lényegében egyedi tárgy volt, mint egy olajfestmény vagy egy dagerrotípia. Olyan művészek műveltek vele újító fotográfiát, mint David Hockney és Chuck Close.

[...]

A pillanatkép négyzetességének volt egyfajta tisztes vonzereje, és a Polaroid hosszan kitartott mellette azután is, hogy más filmformátumok 35mm-esre és téglalapra váltottak. De hiszen inkább horizontálisan látjuk a világot, vetették ellene egyesek. Lehet, de hatékonyabban szervezünk négyzetben, a legalapvetőbb keretben.

Polaroid alkotásokról nálunk: nemrég Damon és Hockney, korábban Papp és Tikos, Means, Kerekes.

Ez alkalommal emeljük ki még Grant Hamilton szép minimáljait. Láthatók itt, ott vagy amott is.

Grant Hamilton: Purple White

És még inkább André Kertészt. Gyönyörű, érett művészete egy Polaroid géppel itt, ott, amott, emitt, emitten és amott. Albumban itt, erről ott. Filmriport ott.

André Kertész: Untitled (SX1153) May 4, 1981
(akárha egy Tarkovszkij-film kockája lenne)

Végül és legfőképp a filmrendező Andrej Tarkovszkijt, aki gyakran magánál tartott egy Polaroid fényképezőgépet. A belőlük megjelent posthumus albumot már említettük.

Andrej Tarkovszkij polaroid fényképe
csónakjáról a mjasznoje-i ház közelében,
ahol a Stalker és az Áldozathozatal első forgatókönyvei íródtak.

1985: Kertész meghal, és elkészül Tarkovszkij utolsó filmje, az Áldozathozatal.

honka-dori: átvenni a dallamot, folytatni a verset. A hagyomány e gyönyörű japán fogalmára hivatkozott Sugimoto egyik kísérőszövege (nem bízta a dolgot kritikusokra, művészettörténészekre) a salzburgi kiállításon, melyről ezzel be is számoltunk.

Aki lemaradt, megnézheti Berlinben július 4 és október 5, valamint Luzernben október 25 és 2009 január 25 között. Ki tudja, mikor jár legközelebb errefelé.

Xavier Damon felnagyított polaroidjai ezt kérdezik:

gondolj vissza a pillanatra, miután lehunyod a szemed a ragyogó nyári Nappal szemben, vagy amikor nyitott szemmel álmodáson kapod magad [...] meddig tart ez az ösztönös állapot, mielőtt visszahív az élet és a tárgyak visszanyerük azonosságukat?

Nézegethető még itt, ott és amott. — Vö. Stager.

Xavier Damon polaroid fényképe

Ryan Bush: Impromptu 77
Impromptus

Az Impromptus sorozat fényképei áramvezetékek és telefondrótok zenei szépségét ünneplik. [...] Az aszimmetrikus, peremre húzott kompozíciókat eredetileg Harry Callahan ihlette, némely ritmus pedig Piet Mondrian inspirációja.

— írja Ryan Bush.

Harry Callahan: Detroit 1947

Callahan nézegethető még itt, ott vagy amott.

Képeit mintha istenek érintették volna.

– írja Barbara Lapcek Katherine Westerhout fényképeiről, melyek itt, ott vagy amott is nézegethetők.

az anyagi világ átlelkesül, és a hely érzete, megfagyva az időben, mintha mindenhol és mindenkori lenne. Az elhagyott épületek üres tereiben a lélek látványával találkozom, egy sötét és nyugodt hellyel, mely az én legmélyebb tartományait tükrözi. Visszhang súlyozza az emberi távollétet; nem egészen megfejthető üzenetet hordoz a fény. Titokzatos hely ez, lehetőségekkel teli, s minél tovább maradunk, annál érezhetőbb egy ismerős jelenlét ölelése.

– tanúskodik maga a művész. Nincs mit hozzátenni.

Katherine Westerhout: Kings Park Building 93-III (2004)
NY Mental Hospitals (2004)

Miként a filmet, a fotót is lehetőségeiben behatároltnak, berekedő műfajnak tekinti David Hockney egy beszélgetésben: “Die Fotografie is am Ende”.

Hockney: Láttam [Andreas Gursky] nagy kiállítását a Museum of Modern Art-ban. Nagyon érdekes. Talán ez a fotográfia végpontja.

Kérdés: A vége?

Hockney: Igen, azt hiszem, a fényképészet lassan haldoklik. Kitöltötte a maga idejét, és már régóta visszafordul a festészet felé, ahonnan származik. Heinrich Schwarz művészettörténésznek van egy nagyon okos könyve, Art and Photography: Forerunners and influences címmel. Ebben kimutatja, hogy a fényképészet nem egy új látásmód kezdete volt, hanem egy réginek a vége. A fotográfia nem volt más, mint a végső reneszánsz kép. A reneszánsz perspektíva-elméletének mechanikus megformálása. Szinte megszállottá tett ez a gondolat, a modernitás e tévedése. Nem a fényképészet fog túlélni, hanem a festészet. Ő az avantgarde.

Ezt később azzal indokolja, hogy “csak a festészet ragadja meg a valóság sokoldalúságát”. A történeti levezetéshez pedig saját könyvét is hozzáfűzi (Secret Knowledge – Titkos tudás, ford. Beck András, Officina ‘96 Kiadó, 2003), melyben bizonyítani véli azt, hogy már a reneszánsz és barokk festészet használt optikai segédeszközöket, azaz a proto-fotográfiai képalkotás felé haladt. Ugyanakkor Hockney egyszersmind tulajdon tapasztalatára utal: maga is rengeteg fotografikus művet készített az 1970-80-as években, s több kifejezetten fotóművészeti albumot adott közre.

David Hockney: Sun On The Pool (1982)
composite polaroid, 34 3/4 x 36 1/4 in.

De ezt már magam mögött hagytam. Egy kamera mindent viszonylagossá tesz. Azt hiszem, megértettem, mire képes a fényképészet — és mire nem. És ma, hála a digitális képfeldolgozás lehetőségeinek, a valószerűség és a valóság fogalmai elpárolognak ebben a közegben. [...] Nem bízhatunk többé a fényképben. [...] Húsz évig szenvedélyesen kísérleteztem lencsékkel és kamerákkal. Most már tudom, hogy nincs rá szükség. Azt hiszem, meg kell tanulnunk eloldódni tőle. A fotográfia egész jó dolog. De nem eléggé. Sok évtizeden át tanultunk úgy látni, mintha kamera lennénk. Amikor kamerával, digitális kamerával és kézifelvevővel nézünk a valóságra, akkor még csak kezdünk kameraként nézni. Csak képeket látunk, melyek úgy néznek ki, mint ezekről a fotókról ismert képek. [...] Azt hiszem, újra meg kell tanulnunk nézni, látni azt, amilyen a valóság. Meg kell tanulnunk legyűrni a szemünkbe rejtett tükörreflexest. [...] Higgye el, ez átkozottul nehéz.

Elmond egy szimbolikus eseményt: Bill Gates megvásárolt egy tízmillió darabos fényképarchívumot. Miután a teljes digitalizálás szándéka a szavakra szoruló osztályozás hatalmas feladatába, akadályába ütközött, kiemelt néhány darabot a gyűjteményből, majd eltemette az egészet egy sóbányában.

Úgy gondolom, a fénykép fellépését pontosan megjelölhetjük: 1840. Ez az utolsó nagy egyházi megbízás éve oltárkép festésére. Mégpedig Delacroix-nak Párizsban. [...] Szerintem pontosan ettől a pillanattól kezdve indult sorvadásnak az egyház és képeinek hatalma. A képek feletti társadalmi ellenőrzést innentől átvette az, amit egykor optikának, később fényképészetnek, ma pedig “médiának” neveznek.

A fenti első Hockney-idézetet emelte a maga nyitóoldalára Kai Mewes fotóművész.

Kai Mewes: la defense 437 (2006)

Transzparens panorámák? Elsuhanás közbeni lucidum intervallumok. Bart Benschop fényképei, ld. még itt.

Bart Benschop: Head & shaft (2003)

“A csend a művészet forrása és célja” (Claudel). Enikő kiállítása vasárnap nyílik meg Dobogókőn, ahol csaknem három hónapon át látható. Részletes tudnivalók a meghívón. Műsoron új, monokróm, tisztán a festék textúrájával képzett festmények (ízelítő az illusztráción) és ceruzarajzokat feldolgozó giclée printek.

a teljes meghívó nagyobb méretben

Minden szoba megvilágítva. Vakító derengés hatalmi enteriőrök mennyezetein, mely egyszerre emlékeztet egy földöntúli energia sugárzására és a csillárégő utolsó felvillanására, mielőtt kiég. Meng Jin fotóművészete. Hordozóanyag: rizspapír. Nézegethető itt, ott, amott, emitt és amottan. Szoba kilátással (Room with a View, 2002) sorozata is nagyon szép: ott kifele nézett a szoba alapegységéből, a természetes fény irányába, annak akadálya felé, hogy visszaforduljon.

Meng Jin: Meeting Room 3
Every Room Is Illuminated (2006-2007)

Frank van der Salm fényképei, mint Martijn Verhoeven írja, nem urbánus vagy építészeti fotók. Van bennük egyfajta elfogadás és igenlés a civilizáció már-már organikus “újranövése” (ld. Babits: Esti kérdés) iránt, miközben a kép bármi effajta állítástól vagy érveléstől szabadon önmaga marad. Fülsiketítő csendben.

A fényképészet már nem szolgáltat bizonyítékot arra, hogy valami tényleg megtörtént, egyedül arra, hogy láttunk valamit — F. v. d. Salm

Frank van der Salm: Entrance (2006)

Látható még itt ill. ott, amott, amottan és emitt.

“miért a lámpák“?

Scott Peterman nagyvárosi látképei és tájai egyformán figyelemreméltóak, de ami igazán dermesztő, az a jéghorgász-kunyhókról készült sorozata: Shack. Nyers célszerűség és nyers szobrászat.

Scott Peterman: Fryes Leap (2002)
Shack

Eső, köd és hó elemei között fényképezve, amikor szűrt a fény és szűk a színskála, [a kunyhók] titokzatossá és transzcendenssé válnak, ahogyan előlépnek a légkörből és akaratlan szépségük szemlélésére hívnak.

— Charles A. Hartman Fine Art galéria

Peterman fényképei eltérnek konceptuális elődjeiktől: a szépséggel foglalkoznak [...]. A Naples, szürke-fehér rácsszerkezet havas és jeges környezetben, egy fagyos Sol LeWitt szoborra emlékeztet. Hasonlóképp a hófehér talajon álló hófehér épület, Trickey Lake, Kazimir Malevics Fehér fehérenjére emlékeztet. A Kent’s Landing-en a fára terített ultramarinkék ponyva Yves Klein-t idézi. Dry Mills, az egyetlen “expresszionista” jégkunyhó, megtöri a minimalista kódot [...]

— Melissa Kuntz: Scott Peterman at Daniel Silverstein – New York, Art in America, Jan 2003

Művei láthatók még itt, ott, amott, emitt, amott, emitten és amottan, továbbá itt meg ott.