ex Ponto

Elemek érzékeny, megadó mintái a szépség sűrű közegében. Byung-Hun Min dél-koreai fotográfus művei itt, ott, amott vagy emitt.

Byung-Hun Min: WV013 (1996)
Weeds

Egy hónappal ezelőtt, augusztus végén elkészült és helyére került a veszprémi Életöröm Idősek Otthonának homlokzatát díszítő kerámiakompozíció, Júlia legújabb munkája. A murália címe, Terem — főnévi jelentései, mint “terem” és “az én terem” mellett — az alkotás mottójára utal:

Az Úr házában vannak elültetve,
Istenünk csarnokában virágoznak.
Még öregkorukban is gyümölcsöt teremnek,
tele vannak humorral és élettel.

— Zsoltárok könyve 92,14-15

Képsorok: az elemek felhelyezésének folyamata és a kész állapot.

Részletek a műleírásból:

A teljességet jelző kör, az érés idejét kísérő meleg, telített, őszi színek, valamint az egyén és a közösség arányai egy olyan kompozíció elgondolásához vezettek, amelyet az életet továbbadó termések és gyümölcsök együttese (fürt) inspirált.

[...]

Nem erőltet direkt üzenetet, nem ábrázol tárgyat, élőlényt, nem szuggerál meghatározott hangulatot. A kompozíció elemeit láthatatlan szálak, erővonalak kapcsolják össze. Együttest alkotnak, mégis önállóak maradnak. Távolságuk és arányaik lassan, de könnyedén mozgó, szabadon lebegő, de nem teljesen súlytalan rendszert alkotnak. A finoman dinamikus egyensúly sajátos szabályai elég nyitottak maradnak ahhoz, hogy ki-ki a maga módján találja játékosnak vagy jelképesnek a kompozíciót.

Az épületet a Czita Építésziroda tervezte.

Egy idős úriember, bizonyos Prof. Ing. Neumann meglátogatta a jelenleg is tartó gmundeni Keramik Symposium helyszínét. Körülnézett, majd azzal tért vissza, hogy haikut írt minden résztvevő keramikusművész készülőben levő munkáiról. Júlia műveiről ezt a két kis verset hozta:

Gehäuse mit vielen
Quadraten als Wohnort
voll Ur-Transzendenz.

azaz körülbelül:

Foglalat számtalan
négyzettel: mint lakhely,
őstranszcendens-hon.

Illetve:

Im transzendent mystisch
quadratischer Metrik
das Sinnende wohnt.

vagyis nagyjából:

Transzcendens, misztikus
négyzetmértékben él
az elmélkedő.

A tegnapi vasárnapi liturgia egyik olvasmánya.

Mert ahol irigység és önzés honol, ott zűrzavar van és mindenféle hitványság. A felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató. Az igazság gyümölcsét békében vetik el azoknak, akik békét teremtenek.

Honnan vannak háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnét, hogy bűnös vágyak csatáznak tagjaitokban? Kívántok valamit, és nincs meg. Öltök és irigykedtek, de nem tudjátok elérni. Harcoltok és háborúskodtok, de nem a tiétek, mert nem kéritek. Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek, azért, hogy bűnös vágyaitokban elpazaroljátok.

— Jakab 3,16-4,3

Megkérdezték Teréz anyát, jelent-e valamit neki a híressége, jelent-e valamit neki, hogy kérdezik, fényképezik, filmezik. Teréz anya [...] úgy válaszolt, hogy ez egy áldozat. Kis csönd következett. [...] Mondta, minden róla készített kép megment egy lelket. Ma például annyi kép készül róla itt, hogy üres marad a purgatórium.

— Nádas Péter: Egyetlen embert, egyetlen emberig, Pannonhalmi Szemle 1996 IV/3, 3. o.

A fotóriporterként induló, majd íróként is fényképközelben maradt Nádas példája a fotóra az ikontól átörökített spirituális hatást és az arc — kortárs filozófiában is kifejtett — életátalakító erejét szemlélteti. Ugyanazt a vonatkozást, amit Barthes — nyíltan vállalt korlátai mögül — egyszerre tart fetisisztikusnak és transzcendensnek.

Itt nagyon erős a noéma, mert akit látok, az [...] volt [...]; nem történeti tanúbizonyságot adva tanúsítja, hanem [...] a feltámadt-Krisztust-megérinteni-akaró-Szent-Tamás-tanúbizonyságával.

[...]

a Fotográfiának van némi köze a feltámadáshoz. Nem ugyanazt mondhatjuk-e el róla, amit a bizánciak Krisztus Szemfedőjéről, amely ma a torinói katedrálisban látható: hogy akheiropoiétosz hatja át, a rajta levő kép nem emberi kéz műve.

[...]

Csak akkor tudom a rituálénak megfelelően elhelyezni [... ti. a fotót...], ha nem nézem (vagy kerülöm, hogy ő nézzen), s így szándékosan kitérek elviselhetetlen teljessége elől, és azzal, hogy nem is figyelek rá, a fétisek egy egészen más osztályába utalom, az ikonok közé, amelyeket a görög templomokban csókolgatnak az emberek jéghideg üveglapon keresztül úgy, hogy nem is látják őket.

[...]

minden fotó [...] személy szerint szól mindegyikünkhöz, mentes mindenfajta általánosítástól (de transzcendenciától nem). [...] A középkor vége felé a hívők egy része a kollektív olvasás vagy ima helyett az egyéni, halk meditatív olvasást, imát választotta (devotio moderna). Azt hiszem, ez illik a spectatió-hoz.

— Roland Barthes: Világoskamra: Jegyzetek a fotográfiáról, ford. Ferch Magda, Európa, Bp. 2000, 83., 86., 94-95., 101. o.

S a Teréz anya-példa szempontjából ez éppen azért érdekes, mert Barthes pont az ikonszerű arcképet és tekintetet tartja a fotó leglényegének. A frontális arcképet és azt a tekintetet, mely egyenesen ránéz szemlélőjére, de nem szembenéz vele, hanem egyszerre tekint szemlélője mélységeibe és önmagába, hogy a szemlélő is egyszerre nézzen a kép mögé és önmagába.

az arckifejezés az a nagyon határozott dolog, amely a testtől a lélekhez vezet, az animulá-hoz [...]. Az arckifejezés a testtel járó fénylő árnyék [...]. A Fotográfia [...] képes — bár egyre kevésbé, mert a frontális beállítást ma már rendszerint archaikusnak ítélik — egyenesen a szemembe nézni [...]. Mégis ez a botrányosnak tűnő mozzanat hozza létre az arckifejezés legritkább minőségét. Íme, a paradoxon: hogy lehet [...]? Úgy, hogy a tekintetet valami belső dolog köti le, a látást megtakarítja.

— uo. 111-113., 115-117. o.

James Welling túlnyomórészt absztrakt, sokféle alternatív technikával, köztük kiemelten a fotogrammal operáló munkássága: itt, ott, amott és amottan és itt meg ott. És egy rövid pályakép.

Az a nehézségem sok mai munkával, hogy ritkán veszik tekintetbe a fotográfia anyagszerűségét másképp, mint a legfelületesebb és leglátványosabb szinten. Túlságosan az optikára alapoznak. A lencse és a kamera csak egy kis része a fotográfiának. Nem hiszek a kamerákban és nem hiszek a lencsékben. Talán képtelenség azt állítani, hogy lehetnek fényképek, melyek nem kötődnek lencsékhez, de ugyanilyan nevetséges a kamerához láncolni a fotográfiát.

— mondja Welling.

James Welling: #21 (1999)

A Welling képein néha feltűnő moiré jelenségét itthon Kőrösi Viktória dolgozta fel egy gyönyörű színes fotósorozatban interferenciák címmel, mely első pillantásra lenyűgözött. Három darabját nap mint nap láthatom a falunkon.

Kőrösi Viktória: Interferenciák sorozatból

További Sarok-szerű szépségek William Scott Mexico sorozatából:
Fractured Light (2000), Dark Hallway (2000), Political Poster (1994), Neglected Bulletin Board (1994), Stigmata (2000), Progression (2000):

William Scott: Progression (2000)
Mexico

Gyönyörű a Sideline (California sorozat) is.

Művei ezenkívül itt és ott.

Megkerülhetetlen szín-, látás-, színlátás-tanulmányok, egyszersmind sokkal többek.

Motion and memory: Larry Chait fotóin nem egyszerűen szemben áll, hanem kiegészíti egymást, helyet és szerepet cserél az illanó és a maradandó. (Néhány darab itt is.) Az eredeti foglalkozása szerint kémikus kutató Chait súlyos szembetegségen ment át.

Larry Chait: Motion and memory / 04 (2005)

Érdekes összevetni Rob Carter, a Rob and Nick Carter művészpáros egyik tagjának hasonló fogantatású Utazó csendéleteivel (ld. itt is), melyek szintén gyönyörűek.

Rob Carter: Westonbirt Arboretum III
Gloucestershire, England (2006)

Új helyszínre talált a Mester és tanítványai kiállítás, mely Budapesten kurtán-furcsán bezárt: november 15-ig Győrben láthatók Fajó János és fiatal követőinek festményei és plasztikái. Biztató, hogy egyes képekre már most van vásárlói érdeklődés.

MTA Regionális Kutatások Központja, Liszt Ferenc u. 10.
Közel a központi Széchenyi térhez.
Nyitva munkanapokon 9-16 óra között.

A kiállítók névsora és egyéb részletek a meghívón olvashatók:

meghívó nagyobb méretben

Alig ismert felvételek egy bizonyos Anatoly T.-től Tarkovszkijról a Stalker 1 2 3 4 5 és a Solaris forgatása 1 2 3 4 közben.

Gueorgui Pinkhassov Magnum-fotós 55 felvételből álló archívuma Tarkovszkijról elsősorban a Stalker forgatásán és családi körben. Plusz egy portré Tarkovszkij apjáról.

Megjelent a kortárs magyar üvegművészet reprezentatív, kétnyelvű szemléje: A magyar üvegművészet: alkotók, adatok (Hungarian glass art: Artists, facts) 1945-2005, Képző- és Iparművészeti Lektorátus, Bp. 2006. Szerkesztette Keszthelyi Ferencné és Wehner Tibor, és Varga Vera áttekintő tanulmánya vezeti be.

A kötetben Júlia is szerepel (271-272. o.).

Szép darab a könyv, jó minőségű, első átlapozásra minden rendben van vele. Rengeteg adat minden alkotóról. Talán túlságosan is erre billent a szerkesztés mérlege, miközben fejenként csak 1 db fotó látható 1 db műről. Hiába tehát az igényes kiállítás, ha a látványos témához képest oly kevés a kép. Ha apróbetűbe sűrítették volna a töméntelen biográfiai meg bibliográfiai adatot, legalább kétszer annyi, legalább fejenként 2 repro, 2 mű szerepelhetne, ami nagyobb célközönségnek tenné vonzóvá a kötetet, míg az adattár-jelleg belterjesebb irányba fordítja. Ettől persze alapkönyv, jó, hogy megjelent.

Mint előrejeleztem, megvan a house I sorozat revíziója és bővítése is a house IV után.
Itt látható.

A két széria ugyanott készült. Két egymás mellett álló vasbetonvázban, melyek az 1970-es évek eocénprogramjának bebukásakor úgy maradtak. A helyszín Bicske, ezért először az itteni művházban lesznek kiállítva a képek. Nem mind, hanem 10 kiválasztott, másik 10 testvéries társaságában, melyeket ugyanott, velem együtt alkotott egy hozzám rendkívül közel álló személy. Tehát duett, jövő év első felében. Részletek később. Ez lesz az első kiállításom.

A helyszínhez személyes viszony köt. E méltóságteljes és félelmetes kolosszusok kezdettől fogva vonzottak fényképezés nélkül is, sokszor jártam bennük, sokat jelentettek. Ezt a hálát fejezi ki az egyetlen nem belső, hanem kivételesen külső felvétel, Tisztelet a Háznak, mely tulajdonképpen nem tartozik a sorozathoz. Ezért kap szót egyáltalán a hely. A többi ház és a legtöbb képem helyszíne velük születetten névtelen, miként az itteni bejegyzésekben is olyan fotográfiákat szemlézgetek másoktól, amelyek, kissé pongyolán mondva, transzcendens módon viszonyulnak a helyhez és az időhöz, és amelyeknek az adatait firtatni tapintatlanság és értelmetlenség.

Itt azonban megjegyzendő, hogy az épületek környéke nemrég óta hasznosításra került, lakópark lesz belőle. Bár nekem nem világos, hogy az ipari jellegű vasbetontömegekből is lakóházakat csinálnak vagy belőlük lesz a Bicske Pláza. Tulajdonképpen mindegy.

Anne MacDonald: Selyem — itt is —; Ruha; Annunciáció.

Anne MacDonald: Cloth (Red lycra) (2004)
Cloth

Dan Ferro: subtext; string; salvage. Itt is; “az idő és a mindennapos emberi folyamatok létrehozta szövet mélységét látni engedő elvont pillanatok” – írja.

Dan Ferro: Triangle (2002/2004)
subtext

Howard Bond fekete-fehér rozsdái.

Howard Bond: Nixon Auto Parts #20 (1986)

Bernhard-jegyzetelés folytatva.

Mi késztetheti az embereket arra, akik fényképeztetik magukat, hogy a fényképen mindig boldognak akarjanak látszani, vagy legalábbis ne olyan boldogtalannak, amilyenek?, gondolom. [...] Belemenekülnek a fényképezésbe, önszántukból összezsugorodnak a képen, mely teljes meghamisítással boldognak és szépnek, vagy legalábbis kevésbé csúfnak és kevésbé boldogtalannak mutatja őket, mint amilyenek. Vágy- és ideálképüket akarják a fényképtől, s minden eszközt igénybe vesznek, még a legőrjítőbb torzítást is, csak létrejöjjön a fotón ez a vágy- és ideálkép. Észre sem veszik, milyen szörnyen, milyen félelmetesen lejáratják magukat minden esetben. Egy szép ember a képen mindig a legcsúfabb, a legboldogabb mindig a legboldogtalanabb.

[...]

Két világban élünk, mondtam Gambettinek, a valódiban, amely szomorú és aljas és végső soron halálos, meg a fényképezettben, amely keresztül-kasul hazug, de az emberiség nagy részének kívánatos és ideális. Ha elvesszük manapság az emberektől a fényképészetet, ha letépjük falaikról a fényképeiket, mondtam Gambettinek, és megsemmisítjük, egyszer s mindenkorra elvettünk tőlük többé-kevésbé mindent. Logikusan azt mondhatjuk, hogy az emberiség manapság semmi máshoz nem ragaszkodik, semmi másba nem kapaszkodik, és végül is semmi mástól nem függ, csakis a fényképészettől.

— Thomas Bernhard: Kioltás: Bomlásregény, ford. Hajós Gabriella, Kalligram, Pozsony 2005, 86-87. o.

Anna Shteynshleyger szibériai felvételeivel “visszautasít minden spielbergi késztetést arra, hogy korábbi borzalmak újraélésével gyógyítson.”

Anna Shteynshleyger: Perm (Bush) (2001)

Luisa Lambri modern enteriőr-diptichonja. (Későbbi, bővebb bejegyzésünk Lambriról itt.)

Luisa Lambri: Untitled (Haus am Horn c and d) (2001)

Shane Huffman fénytanulmánya. Ld. még itt.

Shane Huffman: #4205 (isolated) (2004)

Maiko Haruki varázslatos erdője. Ld. még itt.

Maiko Haruki: Untitled (2003)

David Goldes fémhálós Cézanne-reflexiója. (Ld. még itt.)

David Goldes: Mesh Objects (after Cezanne #5) (2005)

Henrik Kam elhagyatott munkahelye. Ld. még itt.

Henrik Kam: Rod Bar / The Lion’s Den
Bayfront

Carter Mull ékszerként csillogó hulladékai. Ld. még itt vagy ott.

Carter Mull: Maxwell’s Demon (Loss) (2005)