Az arckép mint áldozat: a látás megtakarítása
Megkérdezték Teréz anyát, jelent-e valamit neki a híressége, jelent-e valamit neki, hogy kérdezik, fényképezik, filmezik. Teréz anya [...] úgy válaszolt, hogy ez egy áldozat. Kis csönd következett. [...] Mondta, minden róla készített kép megment egy lelket. Ma például annyi kép készül róla itt, hogy üres marad a purgatórium.
— Nádas Péter: Egyetlen embert, egyetlen emberig, Pannonhalmi Szemle 1996 IV/3, 3. o.
A fotóriporterként induló, majd íróként is fényképközelben maradt Nádas példája a fotóra az ikontól átörökített spirituális hatást és az arc — kortárs filozófiában is kifejtett — életátalakító erejét szemlélteti. Ugyanazt a vonatkozást, amit Barthes — nyíltan vállalt korlátai mögül — egyszerre tart fetisisztikusnak és transzcendensnek.
Itt nagyon erős a noéma, mert akit látok, az [...] volt [...]; nem történeti tanúbizonyságot adva tanúsítja, hanem [...] a feltámadt-Krisztust-megérinteni-akaró-Szent-Tamás-tanúbizonyságával.
[...]
a Fotográfiának van némi köze a feltámadáshoz. Nem ugyanazt mondhatjuk-e el róla, amit a bizánciak Krisztus Szemfedőjéről, amely ma a torinói katedrálisban látható: hogy akheiropoiétosz hatja át, a rajta levő kép nem emberi kéz műve.
[...]
Csak akkor tudom a rituálénak megfelelően elhelyezni [... ti. a fotót...], ha nem nézem (vagy kerülöm, hogy ő nézzen), s így szándékosan kitérek elviselhetetlen teljessége elől, és azzal, hogy nem is figyelek rá, a fétisek egy egészen más osztályába utalom, az ikonok közé, amelyeket a görög templomokban csókolgatnak az emberek jéghideg üveglapon keresztül úgy, hogy nem is látják őket.
[...]
minden fotó [...] személy szerint szól mindegyikünkhöz, mentes mindenfajta általánosítástól (de transzcendenciától nem). [...] A középkor vége felé a hívők egy része a kollektív olvasás vagy ima helyett az egyéni, halk meditatív olvasást, imát választotta (devotio moderna). Azt hiszem, ez illik a spectatió-hoz.
— Roland Barthes: Világoskamra: Jegyzetek a fotográfiáról, ford. Ferch Magda, Európa, Bp. 2000, 83., 86., 94-95., 101. o.
S a Teréz anya-példa szempontjából ez éppen azért érdekes, mert Barthes pont az ikonszerű arcképet és tekintetet tartja a fotó leglényegének. A frontális arcképet és azt a tekintetet, mely egyenesen ránéz szemlélőjére, de nem szembenéz vele, hanem egyszerre tekint szemlélője mélységeibe és önmagába, hogy a szemlélő is egyszerre nézzen a kép mögé és önmagába.
az arckifejezés az a nagyon határozott dolog, amely a testtől a lélekhez vezet, az animulá-hoz [...]. Az arckifejezés a testtel járó fénylő árnyék [...]. A Fotográfia [...] képes — bár egyre kevésbé, mert a frontális beállítást ma már rendszerint archaikusnak ítélik — egyenesen a szemembe nézni [...]. Mégis ez a botrányosnak tűnő mozzanat hozza létre az arckifejezés legritkább minőségét. Íme, a paradoxon: hogy lehet [...]? Úgy, hogy a tekintetet valami belső dolog köti le, a látást megtakarítja.
— uo. 111-113., 115-117. o.