Így építünk mi
2006 május 31 SzerdaA horvátországi házbontásban a következmények nélküliség hazai civilizációjának sikertelen exportja volt a legszórakoztatóbb.
“Magyaro[r]szágon ez úgy megy, hogy a jegyző kijön, megbüntet, majd megadja az engedélyt” — jelentette ki a tengerparttól alig tizenöt méterre fekvő ház tulajdonosa. [...] “Nem értem, miért nem lehetett máshogy megoldani, Magyarországon kijött volna a jegyzőnéni és kiszabott volna valami bírságot” — összegzi a magyar és a horvát építészeti hatóságok közti különbséget.
Vízparti építkezésben különösen jók vagyunk, szentigaz. Bizonyíték rá az ingatlanszektor által a “világ legjobb kulturális épületének” minősített művészetek palotája, mely igazán kaphatta volna megosztva a díjat a mellette ragyogó nemzeti színházzal (a kisbetűs írásmód magyarázatát ld. itt). Igaz, hogy egyik a másiknak a farát nézi, de akkor is. Mindkettő előrángat egy-egy korstílust, melyekben erősek vagyunk, a szennyház az eklektikát, a műpalota a sztalin-barokkot, és feldíszíti a maga kurzusához illő posztizével: a szennyház az organikussal, a műpalota meg valamiféle médiaépítészettel. Várni kellett a népi—urbánus különbékére, de megérte. A legek terén szintén szoros a kapcsolat; a szennyház előtt hullámsírban fürdő nemzetiszínházinstalláció a legtragikomikusabb pátoszgiccs, a műpalota esti fényorgiája a legsilányabb parasztvakítás széles e vidéken. Ilyesmire nem osztanak díjat?
Műpalotánk egyébként olyan magyar világnagyságok nyomdokába lép, mint a “Mammut Centre” (2003) vagy a WestEnd City Center (2001). Jó társaság.
Feltételezésem szerint az említett stilisztikai bravúr mellett a következő érdemek játszhattak közre a kitüntetésben:
— a megalománia, “a méret a lényeg” szellemében a szomszéd épületekre tromfolás régesrégi arroganciája;
— az arányérzéket hírből sem ismerő tömeg- és formaalkotás eredménye: egy monumentálisan elszabott szarkofág;
— drága és minőségi, drágának és/vagy minőséginek látszó, valamint látványosan silány anyagok fesztelen társítása;
— a színtani ismeretek, netán elgondolások teljes hiánya;
— a klasszikusnak és trendinek vélt stíluselemek és utalások korlátolt, első pillanattól kezdve válóperes kényszerházassága;
— nyomasztóan kiismerhetetlen, rosszul információszervezett és a zűrzavaros anyaghasználat miatt fokozottan kaotikus belső tér;
— iszonyatos belmagasságok, idomtalanul ki-betüremkedő tömegek, öncélúan használt ferde síkok, hirtelen beszűkülő és nyomasztóan alacsony, sötét folyosók és lépcsőházak, sehova sem vezető, bizonytalanságot keltő holtterek gondatlan aritmiája;
— a “mindegy, hogy milyen, az a lényeg, hogy kié” elv sokadik pazar illusztrációja;
— a téveteg tájolással és sok négyzetkilométeres távlat tönkretételével az Intercontinentalt is felülmúló, hosszú távon ható vizuális környezetszennyezés és urbanisztikai tályog.
Nemsokára azt álmodom majd, hogy két jegyzőnéni vagyok. Kimegyünk a Lágymányosi-híd pesti tövéhez és kiadjuk a bontási parancsot az ott éktelenkedő borzalmakra. Aztán lesétálunk az alig tizenöt méterre csobogó Dunához búvárkodni. Csípi a szemünket, sós, vagy mi?, de lelátunk a fenekéig.
