A tegnap nyomaitól a nyom ünnepéig
Laura Letinsky: Untitled #22 (2007)
To Say it Isn’t So
A korábban, ekkor és akkor már említett Laura Letinsky új csendélet-sorozattal jelentkezik Azt mondani, hogy nem így van (To Say It Isn’t So) címmel (itt is).
Azzal, hogy elsősorban fehér és semleges színű tárgyakat válogat és ragyogó természetes fénnyel fehéríti őket, Letinsky felfedezi a fehér árnyalatainak széles tartományát, miközben próbatétel elé állítja érzékelési képességünket. A szín mellőzése körök, kúpok, derékszögek és vonalak egyszerűsített mértanára vezeti vissza ezeket az ismerős, azonosítható árucikkeket. Rézsútos látószögével és formákra tett hangsúlyával Letinsky megnöveli a feszültséget a térfogatban létező háromdimenziós tárgyak és a fénykép vonalak és alakzatok vezérelte, lapos képsíkja között.
Az időbeliség Letinsky egész munkásságában szerepet játszik. Korábban az elszivárgott események érzetét vagy egy bizonyos pillanat kibontakozását idézte fel. Azt mondani, hogy nem így van sorozatához olyan tárgyakat válogat, amelyeknek rendeltetése a gyors használat és eldobás; képeinek csendes nyugalmában azonban eredeti céljuknak ellenszegülő időtlenséget adományoz nekik.
— írja a galéria közleménye (.pdf, 420 KB).
Korábban csinált intim képeket (Venus Inferred) is Letinsky, de nem azzal az üres szándékkal, amely mostanában jellemzi ezt a trendet.
Igazából az érdekel, hogyan kerül át ez a dolog ebből a megszentelt környezetből ebbe a világi környezetbe, és a felvilágosodás után hogyan vált az egyéni szerelem azzá, ami korábban a vallás volt.
A pótlék és a maradvány logikájára fordított figyelem folytán az emberalakok lassan, de biztosan kihátrálnak (Valahol, valahol Somewhere, somewhere) a képből. Így kerül elő a fotó mint gyász témája a Morning and Melancholia (lefordíthatatlan szójáték Freud egyik értekezésének címére: Gyász/Reggel és melankólia) sorozatban:
Laura Letinsky: Untitled #10 (1999)
Morning and Melancholia
Kielégít, és mégsem kielégítő. Ismétlési kényszert kelt. Christian Metz beszél a nem egészen kielégítő fotó fogalmáról, hogy miként gerjeszt egy olyan fetisiszta választ, amely még több fényképet sürget, és a felvétel készítésének vágyáról. Mégis, amit leképezünk, csak fotográfiailag lehetséges. Valójában nem valós; egyfajta mítosz.
A maradékból következik az újdonság kérdése.
Sosem, még művészi indulásom idején sem éreztem azt, hogy lehetséges valami újat mondani. Ehelyett mindig az érdekelt, hogy megpróbáljak azzal foglalkozni, ami már itt van. Mondhatnám, ha van esélye bármi újnak, akkor ez az “adottak” használatában rejlik. A dolgok változnak, új dolgok hangzanak el, a kultúra és az anyagok módosulni kezdenek, de ugyanakkor sok minden a felmelegítésről szól, újra belépésről egyfajta párbeszédbe. [...] Szóval nem érzem köteléknek ezt a “minden-utáni” pillanatot; sőt egyenesen felcsigázza az érdeklődésemet.
Ez az érdeklődés gyönyörűen kiteljesedett az étkezőasztal szimbólumában, a következő Nem emlékeztem, hogy elfelejtettem (I Did Not Remember I Had Forgotten) szériában, melynek címe Szt. Ágostontól való.
2001-ben Guggenheim-ösztöndíjat kaptam és újra Európába mentem fotózni. Ezúttal Rómába akartam menni, mert Róma olyannyira “maradék” – oly kevés a kortárs művészet. Nos, sok régi festményt néztem – amit mindig is csináltam –, de történetesen háztömbnyire laktam egy templomtól, ahol volt két lenyűgöző Caravaggio, egy Velázquez és még egy sor vallásos festmény, s én nemsokára minden nap bejártam ide. Véletlenül rádöbbentem – huhh! –, hogy az Utolsó Vacsora egy étkezési jelenet, mégpedig elbeszélés a maradékokról. Az étel az asztalon olyan volt, mint egy mellékszereplő, a főszereplők segédstábja. Eltöprengtem, mi történne, ha kiszedném a főalakokat és ott állnék azzal, ami hátramaradt: az asztal és a légkör. Aztán elkezdtem így szerkeszteni néhány új fotót, azon gondolkodva, hogy a vallásos festményeken az asztal és az étel hogyan játssza le ezt a bibliai és mitológiai ábrázolást a karakterek nélkül. Tapintható távollétet akartam létrehozni, valami hiányérzetet – mint amikor vége a darabnak és a függöny nemcsak leereszkedett, hanem már újra kinyílt, és most takarítják a színházat. A fényről szintén másképp kezdtem gondolkodni, mert sok vallásos festményen gyakran két különböző fényforrás van: egy hideg és egy meleg, avagy aranyló sugárzás.
Laura Letinsky: Untitled #72 (2003)
I Did Not Remember I Had Forgotten
S persze ha már itt tart, Letinsky általában is utánagondol a fotográfia festészeti előzményeinek, például:
A XVII. századi észak-európai festészet teremtette meg a fényképészet előfeltételeit, amennyiben egyfajta egyszemű látást igényelt. Egyenlő figyelmet kívánt mindenre, és a fotó pontosan ezt teszi. Így a fényképészet nem annyira újításként, hanem annak megvalósításaként érkezett el, ahogyan látunk [...].
Forrás egy gazdag beszélgetés, mely itt vagy ott (.pdf, 2,3 MB) olvasható.
Laura Letinsky fényképeit sokfelé lehet nézegetni, például itt, ott, amott, emitt, amottan, emitten, no meg itt; továbbá.
Egy párbeszéd felvétele pedig itt (.wmv, kb. 32 perc, 78,7 MB).