Tegnapelőtt este vetítette a Duna TV A csend hangjai (pontosabban: A nagy csend; vajon miért kellett a Sounds of silence dalcímet beleferdíteni?) című filmet, mely a karthauzi rendi Grand Chartreuse kolostor életén keresztül egyedülállóan képes közvetíteni a szerzetesség spiritualitását.
A matematikai problematika titokzatossága, a tér megmagyarázhatatlansága, a végtelenség közelsége vagy távolisága; tér, mely az egyik oldalon kezdődik, és a másikon, mely ugyanakkor azonos az elsővel, megváltozott formában végződik; elhatároltság szilárd határ nélkül; sokrétűség, mely mégis egységet alkot; egyformaság, melyet egyetlen erőhangsúly jelenléte megváltoztat; egymás mellett fekvő színrészecskék vibrációja és átsugárzása; erőmező, mely csupa változóból áll; egymást metsző párhuzamosok és a végtelenség, mely mint jelen tér vissza önmagába; és emellett ismét a négyzet a maga teljes szilárdságában; az egyenes, melyet semmilyen viszonylagosság nem zavar meg és a görbe, melynek minden pontja egyenest alkot.
— Max Bill érdeklődésének gyönyörű esszenciája 1949-ből (idézi Mezei Ottó: Max Bill a Műcsarnokban, Művészet 1987/3, 14. o.)
Ugyanebben a folyóiratszámban egy beszélgetés előzi meg a tanulmányt, ahol ezt mondja Bill a művészképzésről, valamint a trendek mozgásáról:
A fiatal művészek képzését tulajdonképpen értelmetlenségnek tartom. Már több ízben kifejtettem, hogy azok a módszerek, melyekkel az ifjú művészeket manapság a főiskolán tanítják, tévesek. Ezek az emberek megtanulnak festeni, mert ezt ott meg lehet tanulni, aztán rászabadítják őket a társadalomra, mely ezután felelős az eltartásukért. Nekem az a véleményem, hogy először mindenkinek valami hasznos foglalkozást kellene elsajátítania. Ha azután elég erőseknek érzik magukat, akkor csinálnak majd jó dolgokat, függetlenül attól, hogy jártak-e művészeti iskolába vagy sem.
[...]
Egy dologgal tisztában kell lennünk. Mi az, ami ma aktuális, és mi az, ami ma eladható és kiállítható. Ez ugyanis messzemenően a műkereskedelem trükkje. A múzeumi és műkereskedelmi emberek maffiája hozza létre az ilyen új vad festészet sikerét.
— Sinkovits Péter: Végtelen spirál: Interjú Max Bill-lel, uo. 10. o.
Karácsonyváró minietűd a szerkesztőség kedvencétől.
Recept
Linzben a múlt héten száznyolcvanan haltak meg, akik megkapták a Linzben épp most terjedő influenzát, ám nem ettől az influenzától, hanem egy recept miatt, melyet egy, a napokban munkába állt patikus rosszul értelmezett. A patikusnak valószínűleg gondatlanságból elkövetett emberölésért kell felelnie a törvény előtt – mint az újság írja – még karácsony előtt.
– Thomas Bernhard: A túlélő följegyzése, ford. Erdélyi Z. János, Hatodik Síp Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, é. n. 37. o.
Újabb csoportos, geometrikus–konkrét művészeti kiállítás nyílik Júlia részvételével holnap du. négykor a belvárosban, a VAM Design egyik helyén (VAM Art&Design Galéria, V. ker., Váci u. 62-64). Nyitva január 30-ig. Egyéb részletek a meghívón:
(ps. dec. 20. – A hely minimum bizarr. A kiállítást csak az találja meg, aki nagyon akarja, a szuterén boltból továbbindulva egy pincelabirintuson kell hátrakeveredni a végállomásig, egy lazán meszelt neonlámpás kazamatába. A képek mellett se nevek, se címek – ezt vajon hogy’ képzelik. Útközben legalábbis kétes értékű, hm, műalkotások és dizájn tárgyak nehezítik a lelkiállapotot. Őszintén szólva rejtély, mi folyik ezen az egész helyen. A VAM-főnök Vincze Miklóstól nem tudhattuk meg, mert a meghívótól eltérően nem jelent meg a megnyitón.)
Júlia webes portfolióján nemrég átakult a menü úgy, hogy világosabban elkülönüljenek az építészeti, formatervezési és művészeti munkák. Új dolgok is felkerültek, például a kerámialamella vagy az installációk. Folyt. köv.
A Pannonhalmi Bencés Gimnázium és Kollégium Tetőtéri Galériájában ma du. 17:30-kor újabb fotókiállítás nyílik a mienk után. Grencsó István: Már mindent láttunk valahol. A meghívóra (.pdf, 32 KB) ezt írta: „Fényképészkomikusnak tartom magam. Nem nyomulok a fotós szférában.” Amúgy nem “nyomul” a zenei szférában sem, lévén ő egyszerűen az egyik legjobb magyar jazz-zenész, szaxofonos.
Felépítése szempontjából a fénykép sajátsága az, hogy pontokból (szemcsékből avagy pixelekből) áll. A képalkotási módok közül ezért a mozaik tekinthető az elődjének, festészeti párhuzama pedig a pointillizmus. Egy méretes színes nyomat felbontásának közeli látványa Seurat ecsetkezelésére emlékeztet.
Attól függetlenül, hogy Seurat-ra ihletően hatott-e a fénykép, a színes fotó meglepően ritkán él eszközként a képfelbontás e szélsőségével. Inkább eltüntetni akarja a pontokat, mint kiemelni – például textúraként –, pedig ez a lehetőség különösen adott a digitális fotóban, ahol egyelőre kihasználatlanok művészileg a szép zaj lehetőségei.
A fekete-fehér fényképek szemcséssége ehhez képest régóta alkotó fogás a fotográfiában, és érdekes, hogy szintén Seurat rajzai, melyekből kiállítás nyílt a MoMÁ-ban, mennyire fényképszerűen hatnak ebben a vonatkozásban is. Például ezek: A Concert Européen-ben (1886-88 k.), Horgászó nő (1883 k.), Dajka (1884-85).
Georges Seurat: Horgászó nő (1883 k.)
Meglepő továbbá, hogy Seurat legjobb rajzain mennyire ragyogóan, bensőségesen és fotografikusan jelennek meg olyan fotográfiai alapelemek, mint a fény, a világítás vagy a mélység: Kőtörő, Le Raincy (1879-81 k.), Vasúti sínek (1881-82 k.), Courbevoie: Gyárak holdfénynél (1882-83 k.), Ülő nő napernyővel (1884-85), Eden koncert (1886-87 k.).
Georges Seurat: Courbevoie: Gyárak holdfénynél (1882-83 k.)
A kiállítás kísérőszövege nem utal a fotográfiai szempontra. Egy 4 képből animációba összefűzött együttes (SUBJECTS / The Café-Concert / 2) kommentárja csak effektusként észrevételezi és a fotó származtatott műfajához, a filmhez köti.
Egymás után nézve filmszerű a hatás (hogy egy olyan médiumot idézzünk, melyet még fel kellett találni); a váltott helyzetek változatos nézőpontokat kínálnak a távoliaktól a közelképekig;
csakhogy épp a fénykép volt az, ami Seurat korában már fel volt találva.
Ezenkívül egy rajz, a Kávéházi énekes (1887-88 k.) (CONSERVATION / Techniques / 4), noha kivételesen és áttételesen, technikailag is kapcsolódik a fényképészethez.
A Kávéházi énekes, Seurat munkásságában egyedülálló módon, Gillot papírra készült. A Gillot eljárás, melyet túlnyomórészt újságok és magazinok illusztrációjára használtak, kezdetben a nyomtatott vagy rajzolt képet egy cinklapra vitte át, melyet maratás után kinyomtattak. Ezt az átviteli módot az 1870-es évek közepére lényegében leváltotta egyfajta dombornyomásos fotográfiai eljárás.
Végül még egy fotográfiai jelleg: Seurat módszerének “gépiessége” (SUBJECTS, bevezető).
Festményeit “kutatóvásznaknak” (“toiles de recherches”) nevezte, és szembeszállva azokkal, akik költészetet láttak művében, Seurat leszögezte: “csak alkalmazom a módszeremet, ez minden.” Sok kortárs – mind művész, mind kritikus – egyetértett ezzel a hűvösen analitikus önjellemzéssel: Edgar Degas például “jegyző”-nek nevezte Seurat-t, míg Emile Verhaeren így írta le munkásságát: “inkább elméleti… mintsem egyszerűen szép”. Később Apollinaire ezt mondta rá: “a festészet mikrobiológusa”.
Vajon hova vezetett volna Seurat művészi útja?
31 évesen halt meg.
kiegészítés 2008 augusztus 9
az impresszionizmus fejlődése sok tekintetben hozzájárul a színes film problémájának a tisztázásához is. Nemcsak azáltal, hogy például a pointillisták megelőzték a színes fényképezés additív módszerét, mint Seurat, aki vörös és zöld pontoknak az egymás mellé helyezésével megfelelő távolságból nézve széles sárga síkot produkált, mint ahogy ezt az autokróm Lumière-fotolemez vagy a Dufaycolor film teszi, hanem főleg a színalakításra való egészségesebb beállítódással, amely nemcsak az új színérzést, hanem az új térbiztonság alapját is megteremtette.
— Moholy-Nagy László: A felszabadult színfényképezés felé, in: A festéktől a fényig, Kriterion, Bukarest 1979, 156-157. o.
Ma a népesség lebutítására elkötelezett multinacionális tömörülések birtokolják a média nagy részét.
Nem egy hazai jobboldali (vagy amerikai baloldali) érvmenetből idézek, hanem Philip Jones Griffiths fotóriportert, a Magnum tagját.
Az igazságot feltárni próbáló fotóriportereknek a hírességekről szóló pletykaoldalakkal kell helyért küzdeniük. Miközben az emberek belefulladnak a képek áradatába, minél többet látnak, annál kevesebbet értenek.
A képek e túltermelése a digitális fényképezés eredménye, de szerencsére nem a háborús övezetekbe küldött fotósok a vétkesek. Sokkal kevesebb felvételt – csak a legjobbakat – küldenek, mint a régi időkben, amikor táskányi filmet hozott a posta a lapszerkesztőknek.
A digitális fényképezés aláásta a fotográfia tekintélyét. A XX. század a kamera korszaka volt, amikor szinte minden fontos dolgot rögzítettek, és igaznak tartottak azért, mert le volt fényképezve. Manapság Photoshoppal jóformán bárki csinálhat egy fotót a füves dombon, kezében füstölgő fegyverrel álló Lady Bird Johnsonról, melyről nehezen bizonyítható, hogy hamisítvány. Ezért használok még mindig filmet. A negatívot megvizsgálva minden vita rendezhető.
A “digitális” fotográfia legújabb kütyüjével, a digitális keretekkel szemben legyűrhetetlen undort érzek. Egy fénykép nem kép addig, amíg papírra nem kerül. John Paul Caponigro frappánsan összefoglalja ennek egyszerű okait.
Ám sokunknak még mindig kívánatosak a nagyítások – és azt hiszem, mindig azok lesznek. A megfogható nagyítások sok mindent adnak, amit semmilyen más bemutatási mód nem. Egy nagyításon sajátos anyagokkal társultan tapasztalod meg a képet, melyek gazdagítják a kifejezést. A nyomatot adott méretben látod, ami kihat arra, hogyan nézed, és sok esetben befolyásolja a kép üzenetét. A nagyítások árammentesen hordozhatók; egy pillanat alatt elővehetők és átadhatók akárkinek anélkül, hogy egyéb kisegítő eszközökre vagy járulékos átvitelre lenne szükség. A nagyítások oly módokon helyezhetők el, amelyek tartósabbá teszik egy kép jelenlétét, befolyásolva, sőt alakítva a környezetet, melyet belaknak; a hosszantartó szemléléssel ez további mélységet ad látványuknak. A nagyítások gyűjthetők. Míg a nyomatkészítés nagy múltra visszatekintő hagyománya jelenleg gyorsan változik (akkora sebességgel, hogy joggal mondhatnánk: mély paradigmaváltáson megy keresztül), nagyon is velünk van ma, és lesz a belátható jövőben.
A digitális termeléssel új szintre jutott képmánia szívében egyfajta képiszony lakik, mely paradox módon a rombolással rokon fejlemény.