Claudia Angelmaier annak tekinti a reprodukciót, ami, majd egy kicsit rendezget rajta. És épp ezzel választja le a szóról a re- előtagot. Nézegethető még itt, ott vagy amott.
Claudia Angelmaier: Fichte (2004)
Tim Davis Állandó kiállítás sorozatához (ld. még itt vagy ott) nagyon hasonlót láttunk Puranentől. Egy másik sorozata kapcsán írja:
Átlapozhatod bármely fotográfus összegyűlt képeit és találhatsz pillanatokat, amikor a fény, mely leír, maga válik a leírás tárgyává; pillanatokat, amikor a fényképész meglátta vagy ami még jobb, megértette — a fényt.
Tim Davis: The Ecstasy of St. Francis
Permanent Collection
Stephen Shore-ral beszélgetve pedig ezt mondja:
A fotográfusok olyanok, mint a fundamentalisták. Tevékenységük szívében oly sok a bizonytalanság, hogy hajlamosak eltúlozni döntéseik bizonyosságát.
Olaf Otto Becker tájképei: odaadó kapcsolat a fenségessel. Nem történik semmi, legfeljebb történt; a teremtés kontemplációja válik eseménnyé. Látható még itt, ott, amott és emitt.
Olaf Otto Becker: Hochland Stausee
Island 1999
Unter dem Licht des Nordens
Hibák a Mátrixban. Hin Chua Mikrokozmosz című sorozata.
Videón itt.
Hin Chua: Microcosm (2006–) sorozatból
Nemrég elhunyt John Szarkowski [ejtsd: sarkovszki], a modern fotóművészet történetének egy fontos kánonképző alakja. (Korábbi említésünk róla itt.)
John Szarkowski (1925–2007)
Részletek a The Times pályaképéből:
Bár sokszor elismétlik, túlzás lenne azt állítani, hogy az 1960-as évek elejére még mindig nem számított művészetnek a fotográfia. Szarkowski két elődje a MoMÁban, Beaumont Newhall és Edward Steichen olyan úttörő és népszerű kiállításokkal alapozták meg helyzetét, mint a The Family of Man (1955).
Miközben egyesek, mint Picasso, ragaszkodtak azon meggyőződésükhöz, hogy mivel bárki készíthet képet, az eredmény nem lehet művészet és nem lehet méltó a figyelemre, közelebb áll az igazsághoz az, hogy ami továbbra is hátráltatta a fotográfia pozícióját, az a történet hiánya volt és ennek folytán távolléte a művészeti világ fő mozgatójától, a piactól.
New Yorkban az első fényképekre szakosodott galéria, a Lee Witkin [.pdf, 74 KB] csak 1969-ben nyílt meg, a fotográfusoknak pedig inkább az újságírás, semmint a művészet jelentette az egyetlen járható pályát. A tárgyról szóló kritikai irodalom hasonlóan gyér volt. Mindennek megváltoztatásában segített Szarkowski, mégpedig nagyrészt teljesen magára utaltan.
Bizonyára szerencséje volt, hogy MoMA-beli időszaka egybeesett a művészeti ízlés demokratizálódásával; nemcsak azért, mert ez a fényképészet erősségére hajtotta a vizet, hanem azért is, mert találkozott személyes meggyőződésével. Szarkowski szemében a művészetnek nem kellett tudatosan művészien megjelennie (például fekete-fehérben), és nem kellett komoly témával vagy magasröptű céllal rendelkeznie. A közhely ugyanolyan érvényes volt.
[...]
az esetleges pillanatkép éppoly érdekessé válhatott, mint egy hivatásos munkája.
[...]
Elméleteivel nem mindenki értett egyet, bármilyen magabiztosan adta elő őket. 1978-ban például a fényképész álláspontját visszaadó tükrökre és a világot felfedező ablakokra [John Szarkowski (ed. and essay by): Mirrors and Windows: American Photography Since 1960, Museum of Modern Art, New York, 1978] osztotta a képeket. Ám némelyek úgy látták, hogy sok fénykép mindkettőre képes. Mindazonáltal az effajta vitából fakadó ösztönzés és a hozzá szükséges nyelv létrehozása újszerű volt és kulcsszerepet játszott a fotográfia felemelkedésében arra a polcra, amelyen a művészeti világban ma van.
[...]
Szarkowski kánont alkotott.
Mégpedig sokszor ismeretlen fotósok középpontba emelésével, akik azután rendre bevonultak a fényképészet történetének legelőkelőbb fejezeteibe.
Ugyanilyen érdekes, hogy Szarkowski maga is fotósként indult. Két épületfotográfiai könyv (The Idea of Louis Sullivan, 1956; The Face of Minnesota, 1958) s az utóbbi nagy sikere után a sivatag fényképezésébe kezdett a kanadai határnál, és innen hívta el váratlanul Steichen 1962-ben kurátornak a MoMÁba.
Miután mintegy 30 év múltán visszavonult innen, újra kivonult a tájba és folytatta a fotózást. Ízelítő a fényképeiből itt vagy ott: van köztük szépség, például ez, az vagy amaz.
John Szarkowski: Winesap from Barn (1997)
Beszélgetés (video, 15 perc) Szarkowskival és egyik felfedezettjével, Tod Papageorge-dzsal.
Tegnap este én is éltem a lehetőséggel, hogy életemben először és valószínűleg utoljára koncerten lássam-halljam a Rolling Stones-t, és persze nem bántam meg. A nagy öregek arcának mélységes kiéltségről tanúskodó barázdái és hamisítatlan kölyökszerűsége közötti ellentét éppoly bizarr volt, mint a kissé nyomasztó irodaház-díszlet és a zene karaktere közötti.
Szintén a Quarton olvasom, Keith Jarrett mennyire kiakadt a játéka közben fotózóktól. Igaza van. Milyen az, amikor a színpad felé gúvadva nem Jaggert és társait látja az ember, hanem fáradhatatlanul a levegőbe tartott digikamerák és fotósmobilok aprón, de annál idegesítőbben vibráló képernyőinek tömegét. A nyakba vett csápolólányok persze még többet takarnak, de ez része a koncerthangulatnak, míg az előbbi pótcselekvés egyáltalán nem. (Mint mindenki, én is fényképeztem már koncerten, de nem a magasba, hanem csak a szememhez emelt géppel.)
Jarrett őszi budapesti koncertjén ez remélhetőleg éppúgy nem lesz probléma, miként az ugyanott nemrég elhangzott Laurie Anderson-esten sem volt az.
Emlékszem egy nagyon kínos jelenetre. Meghalt Ernst Bloch, aki a szomszédunkban lakott. Azonnal átmentem, hogy beszéljek a feleségével. Az asszony csak azt kérdezte: “Hol van ő most?” A halott még ott feküdt. Abban a pillanatban semmilyen jó válasz nem jutott eszembe. De megtanultam, hogy ez a Hol? kérdés azért fontos a “hátramaradottak” számára, mert válasz híján nem tudják fenntartani a közösséget “szeretteikkel”, ahogyan Carola Bloch is emlegette az ő Ernstjét.
— számol be Moltmann rendkívüli hitelességgel. Kevéssel korábban azonban már adott egy szép közelítést erre a hollétre. Igaz, az élők vonatkozásában.
“Lelkünk” mindig ott van, ahol egészen azonosulunk valamivel, szenvedélyesen érdeklődünk valami iránt, a szeretet erejére támaszkodva nem fukarkodunk az életünkkel, hanem önmagunkon túllépve szolgálatba állítjuk azt. Amíg érdeklődünk, jelen vagyunk. Ha azonban ily módon kilépünk magunkból, akkor képesek leszünk mind a boldogságra, mind a szenvedésre.
De mire ez az érdeklődés?
A kedvelt életben lelt öröm indít minket arra, hogy az élet teljessége iránt érdeklődjünk, és ezt a teljes életet nevezzük “örök élet”-nek.
És ennek végiggondolása visszavezet és kapcsolatot létesít azzal a hellyel, ahol a halott van:
a szenvedélyes szerelemben és az életkedvben benne van annak az elevenségnek az előíze, amely eredeti, és olyan erős, mint a halál.
— Jürgen Moltmann: Minden végben kezdet rejtezik: Kis reménytan, ford. Gromon András, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2005, 189-190., 182., 269, 271. o. (kiemelés tőlem)
Dr. Juhász Miklós emlékére.
Taiji Matsue fényképei közül a fekete-fehérek, mégpedig a tájképek a legszebbek. Megannyi sivatagmetafora, még ha nem is sivatag szerepel rajtuk; és még inkább, ha város. Művei még itt/itt, ott és amott.
Taiji Matsue: SAHARA 1997 #32
Sokszor úgy tűnik, mintha a sivatag lenne a leghitelesebb tájkép; hogy általában a táj ténylegesen a sivatag metaforája, és nem megfordítva.
Taiji Matsue: CHI 0254 (2002)
A test lámpája a szem.
Ha tehát szemed ép, egész tested fényes.
De ha szemed vétkes, egész tested sötét.
Ha tehát a fény, mely benned van, elsötétül,
mennyire nagy a sötétség!
— Máté 6,22-23 (és Gaba apropóján)
A NUBaryt eljárással párhuzamosan tintasugaras — s különösen fekete-fehér — fotónyomtatáshoz is megjelentek “valódi fotóbarit” réteggel ellátott HARMAN tintasugaras barit fotópapírok, az Ilfordot fenntartó és forgalmazó HARMAN technology fejlesztésében. Eddig matt és matt melegtónusú kivitelben kapható, melyeket rövidesen egy fényes változat egészít ki.
Néhány teszt itt letölthető.
Magyar híradás itt.
A HARMAN név Alfred Hugh Harmanra utal, aki 1879-ben alapította az eredeti ILFORD céget.
— csak hogy a névzavar világos legyen.
kiegészítés (július 21):
A Hahnemühle is bejelentett egy ugyanilyen baritált papírt FineArt Baryta 325 néven. Úgy látszik, ez most trend lesz.
(július 30:)
Újraindult az Ilford.com.
(szept. 17:)
Richard Lohmann tartalmas elemzése a Harman papírokról.
Fotó kategóriában bejutottam a Marianne Brandt pályázat kiállítására és katalógusába. A verseny rokonszenvesen hangzó témája, miként 2001-ben és 2004-ben is, A funkcionális költészete volt. Helyszíne pedig Chemnitz, a névadó Bauhaus-os művésznő szülővárosa, melyet a volt NDK-s munkásosztály uralma alatt Karl-Marx-Stadt-nak hívtak.
Ezzel az öt fényképből álló sorozattal pályáztam.
nagyobb méretben
A nyertesekre és a különdíjazottakra majd a szeptember 30-i díjkiosztón derül fény; ekkor nyílik meg a kiállítás is a Szász Ipari Múzeumban.
Miként a Népszabadság, az Építészfórum és a Népszava cikkeiből közhírré lett, egy külföldi cég megpróbálja lenyúlni Losonczi Áron komoly nemzetközi sikert aratott találmányát, az áttetsző betont, a LiTraCont. Idézet a Népszabadság cikkéből:
A közelmúltban [...] egy európai központú multinacionális vállalat elindította “saját” üvegbetongyártását és -forgalmazását. A cég az áttetsző betont — minden jel szerint — a Losonczi Áron által kidolgozott eljárással készíti.
[...]
A cégnek egyébként a kilencvenes évek eleje óta Magyarországon is van leányvállalata, amely itthon is az egyik legnagyobb a piacon. (A társaság nevét Losonczi Áron kérésére nem jelöltük meg.) Már a megbeszélések elején igen kedvező ajánlatokat tettek, s a későbbiekben is nagyon jól haladtak a tárgyalások, olyannyira, hogy a társaság képviselőjének Losonczi a csongrádi üzemét és a Litracon előállítási eljárását is megmutatta. Az egyeztetések csaknem nyolc hónapig tartottak, s lényegében minden el is készült, már az aláírás előtt voltak, amikor a vállalat közölte: belső átszervezések miatt minden új, így az üvegbetonprojektet is leállítja.
Az igazi hideg zuhany azonban tavaly novemberben jött: Losonczihoz eljutott a hír, hogy a vele nyolc hónapig tárgyalásokat folytató multinacionális vállalat az üvegbetonnal megjelent a világpiacon, ráadásul a cég honlapján az az ember feszít technológiai igazgatóként a termék mellett, akinek megmutatta az üzemet és az eljárást. Mindezek tetejébe Losonczi szabadalomvédelmi eljárását is megtámadták.
Tudtommal eddig nem derült ki, melyik vállalatról van szó. A Holcim azonban máris gyanúba jött mint az egyik legismertebb és legnagyobb cement- és betongyár, és közleményt kellett kiadniuk, hogy tisztázni próbálják magukat.
Nos, egy kis internetes körülnézés után az idézett személyleírás a Heidelberg Cement nevű cégre illik, mely több leányvállalattal (Duna-Dráva Cement Kft., TBG Hungária, Dunai Kavicsüzemek) jelen van Magyarországon is. A Heidelberg Cement nagyon büszke a náluk Luccon néven gyártott átlátszó betonra, miként a sajtóközleményeikből (például ebből, abból és amabból), a prezentációjukból (.pdf, 1,3 MB, 23. o.) és főképp az általuk létrehozott önálló Luccon.de (vagy itt) webol
Digitális file-ból fekete-fehér nagyítás előállítására eddig két eljárás adódott. Egyrészt a színes (pl. Lambda vagy LightJet) lézerlevilágítás alkalmazása szürkeárnyalatban, de ugyanazon a színes papíron. Másrészt a tintasugaras nyomat, amit nagyképűen giclée printnek is neveznek.
Két hamburgi fotólabor nemrég megoldotta, hogy baritált papírra, azaz a minőségi fekete-fehér nagyítás hagyományos alapanyagára is levilágítható legyen a — természetesen fekete-fehér — képállomány. A Leolab ([2009 május:] Foto Company Altona) és a Grauwert NUBaryt nevű szolgáltatása persze nem túl olcsó, de az említett módszerektől valószínűleg minőségileg különböző eredményt ad. Részletesebb tájékoztató itt (.pdf, 3,4 MB). (forrás)
Más. Ebben a hónapban állítólag kijönnek az első Rolleiflex Hy6 / Sinar Hy6 / Leaf Afi gépek. A Sinar már nagyon készül: a Sinar Hy6/Sinarback eMotion 75LV (33 mpixel) digitális középformátumú csomag $32,500, a Sinar Hy6/Sinarback eMotion 54LV (22 mpixel) pedig $30,500 javasolt listaáron kerül forgalomba Amerikában a hónap közepétől. A ruszkiknál hátfal nélkül is rendelhető már a Rolleiflex Hy6 váz.
Eközben Reichmann rájött, hogy a film mégsem halott.
