ex Ponto

A következő revízió: Rendszeres seb.

Egy revízió az említett sorozatban: Lassú határ, előtte-utána állapotokkal együtt.

Nincs rosszabb, mint egy éles nagyítás egy ködös elgondolásról.

— Ansel Adams

Képalkotók és… -rombolók, hajrá.

Tegyük mellé: Mike Johnston remek paródiája az internetes fotófórumokon, amilyen például a Digital Photography Review, eltömegesedett képvéleményező szokásokról.

Kerekes Gáborról írja Szilágyi Sándor:

Úgy tekint a körülötte lévő világra, mintha onnan föntről nézné. Nem azért, mintha istennek képzelné magát. A lényegest szeretné elválasztani a lényegtelentől, hogy időtlen műveket hozhasson létre. Ezért nem fényképez embereket — mert csak zavarnák a látásban. Túlságosan esetleges minden ember. Parányi. Esendő. Kozmikusan kietlen így ez a világ. Engem Pilinszky költészetére emlékeztet, és egy nagyszerű művész-zenész, Laurie Anderson zenei világára. Vajon megérjük-e, hogy Kerekes egyszer majd emberi arcokon, portrékon keresztül beszél a világról, a világgal? Én mindenesetre örülnék neki, mert úgy értékelném: a világ végre-valahára megérett rá, hogy Kerekes Gábor megbocsásson neki.

Nekem nem hiányzik az erőltetett happy end. Nyugtalanító elvárás, hogy fotózzon már embert is. Abban pedig nem hiszek, hogy az emberábrázolás mellőzése kietlen űrt hagy, melyet be kellene tölteni; s abban sem, hogy különösebben hízelegni kéne a világnak. Igaz, hogy ritka az értékes portré, mint a fehér holló, annak ellenére, mennyire tolakvóan privilegizált műfaj a fotográfiában. Ám Bak Imrének se mondjuk, például, hogy hát mily szépek a meditatív kompozíciók, de fessen már embert is. A lényeges elválasztása a lényegtelentől miért nem elég? Talán éppen mert túlságosan is sok?

Mai házi feladat kész: Magas határ. Új darab egy revízió alatt álló sorozathoz.

A filmesről a digitális fotótechnikára zajló átmenet veszteséglistáján nem minden egyformán fotogén. Az igen, hogy a Canon lassan leáll az analóg gépek gyártásával. Az kevésbé, hogy Hiroshi Sugimoto azért hagyja abba a fotóművészetet, mert már nem jut hozzá az ezüstzselatin eljárás nyersanyagaihoz. Ugyanakkor arra is van példa, hogy épp az internet segíti egy-egy analóg technika túlélését. S miközben a kizárólag a profitmaximumot tekintő cégek (Kodak) szűkítik vagy drágítják a filmkínálatukat, kisebb specialisták (pl. Rollei) még ma is fejlesztenek újakat.

Vigyázó szemeinket elsősorban a szívünknek kedves középformátumra vetjük. Megannyi nyitott kérdés.

Az Imaconnal összeolvadt és egy japán holding vezérelte Hasselblad csillagászati árfekvése vajon abból fakad, hogy nem akarja, vagy nem is tudja elterjedtebbé tenni a termékeit? A H2-sorozat a jövő útja vagy a kihalásé?

A Mamiya eladta a fényképezőgép-üzletágát (PDF, 42,6 KB) egy ismeretlen nevű cégnek: a hírt azzal próbálják enyhíteni (május 12; május 16), hogy az új Mamiya Digital Imaging továbbviszi a középformátumú digitálisok fejlesztését.

Miután nemrég — megható anakronizmusként — megjelent a klasszikus ikerlencsés Rolleiflex teleobjektíves kiadása, úgy hírlik, a 6×6-os gépeik sorsa átkerül az anyacégtől egy bizonyos Franke & Heidecke nevű társasághoz. Ennek weboldala egyelőre nem árul el semmit, de a Rollei site-járól bizony már lekerült ez a remekbe szabott készülékosztály.*

A 30 megapixelen felül teljesítő — csakis közép- és nagyformátumhoz használható — digitális hátfalak adta részletgazdagság szemmel láthatóan elérte s valószínűleg felülmúlja a rollfilmekét; előbbieknek a magas ár, utóbbiaknak az idő múlása szab határt. Közös nevezőjük, a középformátumú géptest egyelőre köztünk marad. A patroncsere azonban nem veszteségmentes, mert a filmek — remélem, csigalassú — kihalásával olyan tónus- és színkarakterisztikák tűnnek el, amelyek alapvetően meghatározták a fotografikus képlátást mind alkotói, mind befogadói oldalon, azaz nyelvet teremtettek. Folytonosságukat leginkább talán olyan felvételi profilok kifejlesztése biztosítaná, amelyek közvetlenül a kamerán vagy a hátfalon tennék választhatóvá olyan digitális negatívok készítését, amelyek ki-ki kedvenc klasszikus Ilford, Kodak, Fuji stb. filmfajtáinak a vizuális nyelvjárását beszélik. Enélkül vagy végleg elvész a “Velvia-hangulat” és a többi sajátos fotográfiai íz, vagy az előállításukhoz szükségessé váló utómunka idő- és szakértelem-igénye nullázza le azt a nyereséget, amit a digitális eljárás sebessége és költséghatékonysága eredményez.

* Kiegészítés: mint a Club Rollei User első hírlevéből (PDF, 1,2 MB) kiderül, az új nevű cég a Rollei közvetlen utódának tekinthető, és a Sinarral szerződött új professzionális középformátumú digitálisok fejlesztésére.

Brooks Jensen, a Lenswork nagyon rokonszenves szerkesztője beszélget Michael Kennával a folyóiratában megjelent Calais csipke sorozat (.pdf, 15,8 MB, ld. 55-83. o.) kapcsán. Néhány részlet.

Arról, hogy Kenna jellegzetesen könyvekké rendeződő sorozatokban gondolkodik:

Fotográfusként azt hiszem, ez az egész egy folytonos út. Vándorlás [wander] közben találok valamit, és ezek csodálatos [wonderful] felfedezések. A fotográfia szépséges, elegáns folyamat. Nem elsődleges célom, hogy megalkossam a tökéletes remekművet, melyet bárki a heverő fölé rakhat.

Egyik mesterére emlékezve arról, hogy a “manipuláció” a filmes eljárásban éppúgy alapvető, mint a digitálisban, ezért a fogalom gyakorlatilag értelmetlen:

Teljes technikai tudással rendelkezett, de éppen a nagyítás elfogadott normáinak tökéletes semmibevételével nyitotta fel a szememet. Abszolút nyersanyagként használta a negatívot, és azt csinált vele, amit akart. Nem volt hajlandó azt hinni, hogy csak azért, mert adott egy negatív, a nagyításnak is úgy kell kinéznie.

De a legszebb, amit a Calais megszűnő csipkeverő üzemeiben fotózott tárgyakhoz fűződő viszonyáról mond.

Nem azt néztem, hogy csak dokumentáljak egy bizarr tárgyat. Azt próbáltam elmondani, hogy szó szerint évszázadokig használták ezeket a tárgyakat. Öregek, megviseltek, elhasználtak, koszosak — mégis tele vannak jellemmel, tele történetekkel. Bárcsak beléjük bújhatnék, de nem tudok.

Gyönyörű vallomás, és az eredmény nem kevésbé. Nézegethető még itt, ott vagy amott.

Michael Kenna: Study 8. (1997)
Calais Lace Factories (1993-2001)

Mark Citret törekvése: “meglátni és értékelni a tökéletesen látványosat a teljesen közönségesben”. Ilyen képek mindenütt jelen vannak, csak éppen…

El vannak rejtve és álcázva a környező — városi, vidéki, vad vagy megművelt — tájban. A lényeg: megtalálni ezeket a képeket. Ami annál nehezebb, minthogy mindvégig ott vannak az orrunk előtt.

Egyik felvételén érdekes viszontlátni Tarkovszkij Nosztalgiájának itáliai helyszínét. A legszebb azonban az Üres szoba: bár Citret weboldala — bizonyos üresjáratokkal hígítva — sok szép fotót bemutat az idézett ars poetica szellemében, ezért az egyért odaadnám az összes többit.

Mark Citret: Empty Room, San Francisco (1992)
Construction / Deconstruction — Costside Plant (1990-1994)

Jill Corson Átlátszó város sorozata, a talált szépség kaleidoszkópja: kapcsolat és elszigeteltség, névtelenség és ismertség. Felvételein

különböző anyagok, gondolatok és hitek egyetlen egységben léteznek, sűrűsödnek és jelennek meg.

Jill Corson: Crosswalk – Cross-section (2000)
See Through City

Aztán: Brandon Lattu folyóparti kirakatai és éjjel világító reklámokból készült montázsai.

Brandon Lattu: Miracle Mile looking west, north side pedestrian view
(1999-2000)

Valamint: Robert Pallesen Fő utca sorozata: mooncruise vol. 2 / issue V2.01 vagy itt. Fotónaplója pedig ott.

Robert Pallesen: Main Street sorozatból

Meghatározások, javaslatok. Nemcsak képalkotóknak.

a bonyolult kanonikus formák mindig is próbakövet jelentettek minden művészeti ágban, amelyen a jelentéktelenek elbuktak, az igazi tehetségek viszont csiszolódtak. [...] Az a művész, aki elveti a tökéletes formát, tudat alatt valójában mégiscsak formák véletlenszerű és tökéletlen töredékei és darabjai után kapkod, hogy ezekre az öntudatlan reminiszcenciákra próbálja aztán ráhúzni az “alkotás” fogalmát. Holott az igazi művész nem eredetit akar alkotni bármi áron, hanem a szépet, az objektív szépet, azaz a dolgok művészileg megtestesített igazságát keresi, s egyáltalán nem foglalkoztatja olyan kicsinyes hiúsági kérdés, hogy elsőként vagy századikként beszél-e az igazságról. [...] A kánon elfogadása az emberiséggel való kapcsolat érzése és annak a tudata, hogy az emberiség élete nem volt hiábavaló és igazság nélküli [...].

Az elfogadásként vállalt választás paradox természetességgel kapcsolódik ahhoz az ősi aszketikus képességhez, amit különbségtételnek hívnak. A látszatellentmondások kiszűrésében éppúgy ez dolgozik, mint a finom eltérések terében.

Ha összevetjük az ugyanazon témát ugyanazon felfogásban ábrázoló régi ikonokat, jól láthatjuk, mily kevéssé korlátozza az ikonfestőt még a legszigorúbban betartott egyházi norma is: aligha találni két ikont, amelyek egymással teljesen azonosak, az első látásra felfedezhető hasonlóság csak még inkább fölerősíti megközelítéseik tökéletes egyediségét.

S ez tanít meg nézni, mi több, egyszerűen eltekinteni.

Az aszkéta — a nappali hívságok közepette — lelke mélyéről a csillagos mennybolt szépségét látja.

— Pavel Florenszkij: Az ikonosztáz, ford. Kiss Ilona, Typotex, Bp. 2005, 67-69., 72., 77. o.

A földhözragadttól az elszálltig.

Bevásárlócédula-gyűjtemény
Már több mint 1000 fent van. Kedvencem e műfajból a sajnos elhalálozott Koszmúzeum (archív változat) volt, de ez se rossz. Főleg, ha beváltják a fenyegetést és könyv lesz belőle. Melyik áruházlánc látja meg itt elsőnek a vírusmarketing-lehetőséget?

Felhőimádók Társasága
Végre egy értelmes hobbyközösség azoknak, akik “szeretnek egy nyári napon a parkban fekve alakzatokat keresni a gomolyfelhőkben”. (Stieglitz biztosan belépett volna.) Persze jókora képtárral: tünemények tonnaszám, itt is jóval túl az első ezren.

utóirat 2009 június 4
Utoljára 1951-ben jegyeztek be hivatalosan felhőtípust. Most azon ügyködik a Felhőimádók Társasága és a Royal Meteorological Society, hogy regisztráltassák az Asperatus fantázianevű képződményt a genfi World Meteorological Organisation-nel.
(kösz t-nek)

“Asperatus” felhő, Illinois, USA

Kerekes Gábor saját bevezetője Roswell fölött című sorozatához, mely ritka szép példát mutat a digitális és analóg fotóeljárások összjátékára.

Kerekes Gábor: Four
Over Roswell-2 (2005)

A kiindulópont egy internetes térképprogram.

A maximális felbontás 1 méter/pixel. [... A]rra voltam kíváncsi, vajon [az ufonauták] milyennek láthatták e helyszínt űrmagasságból. Megadtam a koordinátákat. A képernyőt lassan négyzethálós rendszerben kitöltötte a teljes kép. Szerencsém volt, nem a város közepébe találtam, hanem a lakott településektől olyan 600-800 méterre.

Ekkor érkezik a struktúra meglepetése.

Különös és izgalmas látvány fogadott. Vonalak, körök, négyzetek absztrakt jelrendszere. Talán üzenet, talán információ.

Amire az idegenek otthonossága a válasz.

Ekkor úgy döntöttem, hogy ha én ufonauta lennék, akkor itt landolnék.

S ez egy mániákusan hűséges módszert inspirál, ahol a fotográfia közel jön, vacakol, pancsol és messzire megy; egyszóval hazaérkezik.

A látvány rendkívül változatos konfigurációt kínált. Egy-egy részletet kimetszve a kis felbontás miatt pixelekkel kiegészítve, majd kinyomtatva, hagyományos polaroid eljárással lefényképezve, ezüstbromid papírra nagyítva elkészült e kollekció. Digitálisból — analóg!

A sorozat második része (2005) talán még szebb, letisztultabb, mint az első (2002).

Miért szép majdnem minden, nyolcvan-száz éves városfotó? Például mert nincsenek rajtuk autók. Ha a kereskedelem uralma helyett a szépészeté döntene arról, hogy ha már muszáj, akkor mi maradhat az utcákon e praktikus és kártékony dobozok közül, jó pár patinás névtől búcsút kellene venni.

1. Eltűnne a látómezőből minden idomtalan Alfa Romeo, Chrysler, Citroen, Dacia, Daewoo (Chevrolet), Fiat, Ford, Honda, Hyundai, Kia, Lexus, Mitsubishi, Opel, Peugeot, Renault, Seat, Skoda, Smart, Subaru, Suzuki, Toyota* és Volvo. Hogy sose tudtak vagy csak elfelejtettek autót tervezni, nem témája a jelen szemlének.

* A Celica megmenthette volna, de úgy tűnik, nemrég kivonták a forgalmazásból.

2. Az 1-es, a 6-os, az M6, az M3, az M3 Cabrio és persze a Mini megmentené a süllyesztőtől a BMW-t, az Ypsilon a Lanciát, az MX-5 a Mazdát, a CLS a Mercedest, a 350Z a Nissant, a Beetle, a Phaeton és a Touareg pedig a Volkswagent.

3. Majdnem minden Jaguar túlélné a nagytakarítást, az S-Type azonban gyorsan feledésbe merülne.

4. Sajnos mindössze két márkának maradhatna talpon valamennyi modellje. A fenti szomorú feketelistát nézve csak remélhetjük, hogy legalább az Audi és a Saab továbbra is csupa olyan gépet tervez, amelyek méltóak arra, hogy beléjük bújjon egy lélekkel rendelkező élőlény.

(A merítés a Magyarországon kapható személyautók jelenlegi választékára vonatkozik. Kihagytam a csak terepjárókat, csak sportkocsikat és csak luxusautókat gyártó márkákat.)

Az autómentes életképek békebeli hangulatához képest az autózásban mindig van valami agresszivitás, harciasság. Nyilvánvaló, hogy a városi vezetés normál állapota nem a kellemes és célirányos közlekedés, hanem a verseny. Ezért számít a pilóták szemében a legértékesebb Forma-1 futamgyőzelemnek az, amelyik nem épített pályán, hanem egy város utcáin zajlik: Monte Carlo. A hétköznapi küzdelemben azonban kevésbé a célba jutáson van a főhangsúly, mint inkább azon a mindenki mindenki elleni háborún, amelynek őszinte változata a vidámparki dodgem. Az egymást dühödten kerülgető járművek látványa pontosan erre a minden korosztálynak élvezetes szórakozásra emlékeztet, ahol le lehet játszani minden indulatot, amit az autóbeli tér cellává zsugorodása vált ki és az, hogy mindenki más csak akadály.

Egy japán ürge fogott egy fotót a Mona Lisáról, melynek alapján rekonstruálta a boldogtalan utóéletű hölgy fizikumát, főleg a hangszálait, és előállította a beszédhangját (meg persze Leonardóét is, ha már). A demo felvételen így szól Gioconda:

A nevem Mona Lisa. Valódi azonosságomat titok fedi. Egyesek szerint magdalai Mária, Giacondo felesége, Isabela d’Este vagy Leonardo da Vinci anyja vagyok. Ismét mások azt mondják, hogy maga Leonardo lennék. Amiben mindenki egyetért, az az, hogy én vagyok a világ legimádottabb asszonya, a titokteli mosolyú.

Fűszerek:
1. Tudósunk törvényszéki szakértőként dolgozik, úgyhogy Japánba utazva ne kövessünk el bűnt, mert a kezei közé kerülve bármi megtörténhet.
2. Tudósunk pár éve Ig Nobel-díjat kapott a kutya—ember fordítógép elkészítéséért.
3. Az egész a davincsikód című film kinti bemutatóját megelőző reklámkampány része.

Néhány feldolgozás alatt álló fotó nem végleges, de nagyjából irányadó változata. Mind a négy B kezdőbetűs helységekben készült, de amúgy egyelőre nem függenek össze.

nagyobb méretben