ex Ponto

Már megint idézek.

A kritikai szellem sajátos liberális toleranciára tett szert, amelynek társadalmi-kulturális eszménye — szabad individuumok szabad és mérhető küzdelme egymással, a párbeszéd és a vita összemosása — egy egydimenziós, ósdi, vadkapitalista modellnek felel meg, amely finomabb eszközökkel, mint a régi hatalom, valójában letiltja a visszakérdezést, saját alternatívája szellemi meghaladásának a lehetőségét. Ha az ízlés kérdései voltaképpen “világnézeti” csaták, ha a vita valójában a “kié a hatalom, ki a haladóbb?” és a “ki az erősebb?” körül zajlik, akkor egy önmagát átvilágítani nem képes, sőt ezt bonyolultan letiltó piac struktúrája mutatkozik meg [...]. Nem arról van-e szó, hogy valami rég elfojtott visszatér (Freud), amely felszínre kerülésével nem kiegészíti, arányosítja és egyensúlyossá teszi a repressziót, mely hosszú időn át elfojtotta, hanem maga is represszív módon viselkedik? [...] Vajon a piac nem a legrafináltabb irányítás-e [...]? Nem a támadhatatlan hamisítások kora ez, meg egy újfajta hallgatásé, ami így reagál a világosság kisajátítására?

[...]

A liberális intolerancia mint kritika ennek a szubjektumnak a gyülekezeti extrapolációja.

[...]

Ez a birtoklás nyilvánvalóan a kimondás ellenében működik. A megvalósítás mint igazságkritérium nem egyszerűen szakszerűséghez, hanem a profizmus pragmatikus mítoszához vezet, amelyben igaz az, ami megcsinálható, kivitelezhető stb.

— Balassa Péter: Szabadban, Liget Műhely Alapítvány, Bp. 1993, 27-37. o.

Nem azért hozom elő Balassa Péter sorait, mert nemrég díjat alapítottak a nevére s emlékére (erről ugyanis nem tudtam), hanem mert imént idézett esszéjének tűéles címe járt a fejemben: Egyetlen eszménk a kritika?

Tanár Úr, igen, sajnos még mindig.

Még a VHS idején, egy közös filmnézésen felhívták a figyelmünket egy érdekes fordulatra a Stalkerben, a videó ótvar minősége miatt azonban nem lehetett jól megvizsgálni. Nemrég végre rendesen kikockázhattam DVD-n és lekövettem a jelenetet egy képsorban (.pdf, 580 KB).

Andrej Tarkovszkij: Stalker
vágás/fordulat után

Nyilvánvaló, hogy van egy trükk az 5-6. kocka között, ahol egy pillanat alatt egészen másképp folytatódik egy mozdulat. Vajon szándékos-e egyáltalán? Kétséges, hogy Tarkovszkij figyelme elsiklott volna egy ilyen hiba felett vágáskor. Ráadásul olyan filmről van szó, amelyet kétszer kellett leforgatni, miután az első anyag az előhívásban megsemmisült. Ezért kétszeres figyelem, újragondolás és munka eredménye. A megsemmisülés és ismétlés tragikus happening gyanánt íródott be a műbe; a katasztrófa közegébe helyezett meditáció maga is katasztrófa áldozatául esett. A Zónából kihozott tárgy csak másodszorra maradt életképes “odakint”.

Körkörös kameramozgás rejti az így szinte észrevehetetlen, bizonyos érzékelésmóddal nem hozzáférhető lehetetlent, azt, hogy a Tudós egyazon pillanatban egyszerre kétfelé fordul és kétfelé dobja a bombáját. A jelenetben még több körmozgás folyik a Tudós forgolódó téblábolása, a bomba ismételt szétcsavargatása, a gömb alakú üvegeket keringetve örvénylő pocsolya képében. Egészében véve ugyanígy, szűkülő körökben (ld. eltévedés, föld alatti körfolyosó stb.) közelítik meg az utazók a Szobát, mely körül az egész film forog.

Lassítással nézni a filmet: belső tempójának a sugallata. Sok hasonló felfedezést kínál, miközben egyfajta lassított felvételre nevel. Ami egészen más, mint a sietve ledarált kommerszfilmekben szórakozásként űzött hibavadászat. Mert azok tényleg hibák, és az tényleg hiba.

Érdekes cikk foglalta össze nemrég, hogyan lényegültek át bűnjelekké az 1956-os forradalom alatt készült riportfotók, melyeknek szereplőit a kommunista megtorlók igyekeztek felkutatni, “s a vádemeléshez sokszor elegendő volt, ha valaki csupán nézelődőként jelen volt a téren.” (HVG, 2006/6. 81. o.)

Tíz évvel később Hajas Tibor Antonioni Nagyítása kapcsán már azt a közhelyet s egyszersmind világállapotot elemzi, melyben a fotográfiai kép egyre kevésbé az — egyre mesterségesebbé váló — valóságnak, mint inkább a fotográfiai klisék és műfajok “összességéről való képnek” felel meg. Miközben “nem emlékgyártás folyik, hanem az élet átalakítása emlékké”, a fotó többé nem lenyomat, tanúság és üzenethordozó, hanem immár mindig reklámfotó, mely áruként “patronálja a valóságot”.

Ezt felfüggesztve olyan lenne világunk, mint egy elsötétült város. Gyönyörű hasonlat. Ekkor “titkos történetté, hallucinációvá” válna a kép, mely “minőségileg különböző”, személyes feladatként jelenhetne meg.

— Hajas Tibor: A zsákutcába jutott képzelet, in: Szövegek, Enciklopédia Kiadó, 2005, 232-234. o.

Egy olyan társadalom pedig, amely nemcsak a hatalomba, hanem a bölcsességbe is szerelmes, ugyanúgy, ahogy laboratóriumokat tart fenn, ahol tudományos kutatás folyik, miért ne támogatná ezeket a lelki laboratóriumokat, ahol egyes emberek “Isten kutatásának” szentelik magukat? Végül is mindnyájan elismerjük, hogy nevetséges dolog Isten létezéséről vitatkozni. Ellenben figyelemmel meg kellene hallgatni azokat, akik tapasztalatból ismerik Őt, és akikről látjuk, hogy a hit és a hit által szerzett tökéletes ismeret nemhogy lealacsonyítaná, inkább felmagasztalja emberségüket.

Szükségünk van lelki emberekre, akik lelkiatyáinkká válhatnak. Nagyon sokáig maradtunk árván.

— Olivier Clément: Kérdések az emberről, ford. Baán István, Bizantinológiai Intézet Alapítvány, Bp. 2004, 105-106. o.

Egy szempont az egyházfinanszírozás azon elképzeléséhez, mely legfeljebb szolgáltatás alapon támogatott civil szervezetté vagy — a szektamodell mintájára — prosperáló üzleti vállalkozássá degradálná, illetve — elővéve a kádárista gyakorlatot — a magánélet gettójába és a templomfalak mögé száműzné a történelminek nevezett vallási közösségeket.

Légifényképésznek, esetleg építésznek tekinti-e magát David Maisel [nem, illetve igen], mi teszi a földet tájjá [az azt megszentségtelenítő esemény], miért nem fotózza a romlatlan természetet [mert önelégült és elpuhult dolog, hiányzik belőle a tanítás], hogyan kapcsolódhat az állókép a mozgóhoz [a "kép fenyegetettségénél" fogva], mi a közös a ciklusaiban [a hamu, és főként a por mint a látás határa], befejezettnek tekinti-e a sorozatait [nem] — ilyesmikről esik sok fontos és inspiratív szó ebben a gazdag beszélgetésben, melyet a BLDGBLOG szerzője, Geoff Manaugh készített nemrég Maisellel. Műveit ld. még itt.

David Maisel: Lake Project 1
The Lake Project

“Szeretek helyet cserélni.” Jó mondat a Kávé és cigarettából.

Kiüresedett zárt terek megnyílnak, telített, örök fényekké változnak Apollonia Morrill “helyszín-specifikus fotográfiájában”. Művei még itt vagy ott.

Apollonia Morrill: St. Philomena Church, Kalawao, HI (2004)
KALAUPAPA Moloka’i, HI

Hófehér matt porcelán reliefekből készült keresztutat állított ki Pannonhalmán Néma Júlia. Sem nem figurális, sem nem absztrakt: Varga Mátyás OSB intuitív megnyitó gondolatai itt olvashatók (.pdf, 48 KB).

Május 5-ig látható. (Később remélhetőleg máshol is.)

meghívó nagyobb méretben

“Sine loco et anno”, azaz “Hely és év nélkül” címmel látható Konok Tamás retrospektív kiállítása az Ernst Múzeumban. A latin cím egy lehalkított és kristálytiszta vizuális nyelv ékesszólásának pontos metaforája: éppoly jól kivehető benne az indulatok önkorlátozásának tacitusi elve, “sine ira et studio”, mint a “cím nélkül” típusú művészlustaságnak adott elegáns fricska. (Persze Konoknak is vannak “Cím nélkül” képei.)

Meglepően emberi áron (kétezervalahányért) kapható hozzá szép katalógus, melyben valamivel több mű látható, mint a falakon. Ez persze nem ment fel a kötelező megjelenés alól. Nyitva: 2006. április 12 — május 3.

Egy apollóni alkatnak az egyszerűségre, tisztaságra, a rendre, a diszciplínára épül a művészete, szemben a dionüszoszi kaotikus szemlélettel. Ez nálam automatikusan, vagyis ösztönösen alakult.

— világít rá Konok arra, hogy a közvélekedéssel szemben ez a fajta alkotás ugyanolyan ösztönös, akár szenvedélyes lehet, mint az úgybecézett “önkifejezés” — csak éppen más hőfokon, más színben izzik. Mégpedig kitartóan és elmélyülten, “a megtalált dolgok végsőkig való kiművelése” jegyében. S mit mond főszereplőjéről, a vonalról:

A harmadik korszak meghatározója a vonal: nagyon jelentős szerepe van, mivel matéria nélküli, csak gyorsulása, iránya és összekötő vagy összetartó ereje jellemzi. A vonal a vizualitás legelvontabb kifejezési eszköze, a valóságban nem létezik, csak emberi fikció, pontosabban absztrakció. [...] Próbálok egyfajta szisztémát, vékonytestű harmóniát létrehozni [...]. Szerény, de biztos program, [... a]z életben a kis dolgok adnak boldogságot, harmóniát.

(Interjú idézetek: MAKtár 2006/5. 12-13. o.)

kiegészítés 2009. május 15
Egy televíziós beszélgetés Konok Tamással (45 perc) — megdöbbentően színvonaltalan riporterrel.

Albers-féle szuprematista kompozíció mozgásban, Flash kiadásban. “Sztereoszkopikus” izé nélkül is gyönyörű.

Nem elsősorban a választott alakzat, hanem a színek iránti hódolat vezette Albers-t, melyeket nem valamely rendszer alapján, hanem “automatikusan” válogatott össze.

Van egy angol építész. John Pawson.

Mióta felfedezte Le Thoronet ciszterci kolostorát, minden évben elmegy — tulajdonképpen elzarándokol — oda. Megértem, mert én is jártam ott. Lucien Hervé-nek az apátságról készített fotóalbumához, Az igazság építészetéhez írott utószavában elmondja, hogy szerinte a létező legszebb épület ez. Őt kérték meg a csehországi Novy Dvur ciszter szerzetesei, hogy tervezzen új templomot a rendházukhoz, holott — mint egy interjúban elmondja — van építész a rendtagok között.

Ugyanitt említi, hogy ez a feladat minden építész álma.

Nagyon nem mindegy, melyiküké valósul meg. Mert ha a lélek a test temploma, akkor a templom a lélek teste.

attól még, hogy szeretem kisminkelni magam, meg szakadt ruhákban járok, még lehetek hívő.

— beszélgetés Rúzsa Magdolnával.

Csináltass a genetikai állományodból elvont grafikát. Hülyének is megéri, már 400 dolcsitól!

Szörnyszülött a szerves élet reprezentációját és a művészetet érintő tudatlanságok kényszerházasságából. Még friss, még véres.