ex Ponto

Elhagyatott helyek két változatban, ahova érdemes belépni. Jeffrey Stockbridge és Alejandra Laviada.

Jeffrey Stockbridge: 5th Floor Hallway (2006)
Divine Lorraine Hotel

Alejandra Laviada: Hotel Bamer sorozatból

A minap történt.
Megáll a villamos. Egy csapat szurtos kislurkó ricsajoz az ajtóban. Mikor felszállnék, rám rivall az egyik:
— Ide ne!!
Persze nem törődöm velük, benyomulok. Egy ipse azonban kifakad és rájuk hördül:
— Mi az, hogy ide ne? Miért ne szállhatna fel más is?
Mire ők:
— Mert sokan vagyunk!
Mire amaz:
— Sokan vagyunk? Akkor szálljatok le ti!
Mire a kölykök:
— Hát mán miért szállnánk mi le?
Mire az ipse:
— Mert sokan vagyunk!

Különös, mennyire gyengére sikerült az idei Európai Építészeti Fotó Díj (Europäischer Architekturfotografiepreis) élmezőnye. Silány anyag? Béna zsűri? Az mindenesetre egyenesen bizarr, hogy a kiemeltek közé jutott egy absztrakt sorozat a berlini Holocaust-emlékműről egy olyan pályázaton, amelynek az volt a címe, hogy Kedvenc helyeim.

A kétévente kiadott díj archívumát nézegetve csak két erősebb év ugrik elő. 2001-ben

Bruno Delamain, (saját website itt),
Stefan Kiess (róla korábbi bejegyzésem itt),
Michael Harding,
Julian Rosefeldt,
Andy Brunner,
Matthias Matzak, (saját website itt),
Antje Hanebeck (ld. még itt és itt) és
Judith Buss (ld. még itt),

1997-ben pedig

Petra Böttcher és
Wolfgang Dürr (saját weboldala)

hozott figyelemre méltót.

Michael Harding fényképe

Julian Rosefeldt fotója

Wolfgang Dürr fényképe

De persze a többi évből is összejön pár szépség, például

Stefan Freund (saját weboldala itt),
Christiane Matthäi,
Andreas Gefeller (róla korábbi bejegyzésem itt),
Krystian Kokot (weboldala),
Thomas Wiegand,
Aitor Ortiz (róla korábbi bejegyzésem itt) vagy
Judith Buss

műveiből.

Krystian Kokot fényképe

Judith Buss fényképe

A párizsi Px3 Fotográfiai Díj idei nyertesei közül

Emma Livingston (saját weboldala, ld. még itt, ott, amott és emitt),
David Bowman (saját weboldala itt, blogja: Aqua City)
és Ilona Wellmann (aki egyébként magyar; saját weboldala; ld. még itt)

fényképei a legszebbek — tájfotó valamennyi. Katalógus itt (.pdf, 16,7 MB).

David Bowman
Florida Keys Series / end of land

A csak diákoknak és hallgatóknak meghirdetett Epson fotóművészeti díj tavalyi élmezőnye viszont üdítően magas színvonalat mutat. Különösen a katalógus (.pdf, 5,2 MB) 18-65. oldalán látható, csoportként díjazott osztály munkáin látszik, milyen jól formálják a látásmódjukat az Universität Duisburg-Essen művészeti és tervezési karán.

Azután. Érdekes lenne tudni, miért nem indulhatnak magyarok a szintén csak hallgatóknak kiírt Adobe Design Achievement Awards mezőnyében (itt persze a “digitális” fotográfia csak egy a több kategória közül), míg a régióból a csehek és a horvátok igen.

Végül: a HVG.hu Golden Blog webnapló-versenyének középdöntőjében sajnos nincs felfedeznivaló a fotóblog kategória kilenc jelöltje között.

Len Gittleman csodaszép színes fotogramjai.

És egy különös lista: színes eljárásokkal dolgozó fotográfusok (.pdf, 35 KB).

Len Gittleman: Untitled Photogram (1980)

Twilight. Yann Mingard sorozata.

Yann Mingard: Twilight sorozatból

Zachary Zavislak: White Wine and tomatoes (2001)

Törékenység, klasszicizmus, lakoma, egyensúly, elegancia, ajándék, maradék, veszteség. Ezek a kulcsszavak jutnak eszembe, ha meg kellene magyaráznom, miért szeretem a csendélet fotográfiai megjelenését Zachary Zavislaknál (weboldala itt), Laura Letinskynél (itt meg ott vagy amott is), Douglas W. Mellornál vagy David Bate Eltolt emlékek (2004) sorozatában.

kiegészítés: Letinskyről bővebb bejegyzésünk itt olvasható.

David Bate: A Political Error (2004)
Bungled Memories (2004)

„Az igazság egyszerre követel meg egy végtelen időt és egy olyat, amelyet megpecsételhet, vagyis egy bevégzett időt.”

Az augusztus 24-26-án megrendezésre kerülő Arcus Temporum IV. Pannonhalmi Művészeti Fesztivál mottója idén Lévinastól vétetett.

Eredeti elképzelésünkhöz hűen célunk továbbra is az, hogy olyan alkotókat és művészeket hívjunk meg monostorunkba, akik bár a kortárs kultúra élvonalába tartoznak, mégis kevéssé ismertek Magyarországon.

Idén is szeretnénk kifeszíteni azokat az „időíveket”, amelyek létrehozzák a „régi” és az „új” párbeszédét; és szeretnénk azt is, ha a fesztivál közönségében a zenei, színházi és képzőművészeti alkotások olyan egymást értelmező élménnyé állnának össze, amelynek sajátos közegét és atmoszféráját egy bencés monostor adja.

[...]

Idei programunk sok ponton és sokféle módon kapcsolódik az ’idő’ fogalmához és élményéhez.

— írja köszöntőjében a rendezvény igazgatója, Varga Mátyás OSB.

Részletes program, műsorismertetők, fotók és a korábbi évek archívuma az új honlapon. Letölthető dokumentumban itt (.pdf, 237 KB). Online jegyrendelés ugyanitt mától lehetséges, és rövidesen szálláshely-ajánlatot is közread a website.

A művészettel való találkozás sorsformáló erejével szinte lehetetlen szembesülni az erre kialakított helyeken, a koncerttermekben vagy a színházakban; Pannonhalma számomra az egyetlen hely, ahol ez az erő a maga természete szerint, szabadon végzi áldásos munkáját: sorsokat formál [...] – itt, a végtelenül provinciálisnak tűnő fővárostól 130 kilométerre [...].

— írta a HVG a tavalyi fesztiválról.

A főapátság pincészete emellett idén először jazzkoncert-sorozatot szervez Pannonhalmi Jazz Terasz címmel. Műsora letölthető innen (.pdf, 37 KB). A borászat remekmívű építészetével bővebben itt lehet megismerkedni.

Végül, ha már Pannonhalma, megemlítem, hogy a bencés rend John Pawson angol építészt kérte fel az apátsági gótikus bazilika régóta esedékes rekonstrukciójának megtervezésére. Tudomásom szerint már lezajlottak az első prezentációk, s most valahol a műemlékes egyeztetésnél tart a folyamat.

Kiegészítés (augusztus 6):
A Fidelio kedvcsináló cikke az Arcus Temporumhoz.

Rövid jegyzet arról a három előadásról, amelyeket tavasszal kiválasztottam.

Beke László a fénykép képzőművészeti alkalmazásáról vetített körképet. A tágan vett konceptuális megközelítések szemléje sokkal inkább érdekes, mint értékes műveket hozott; nagyon kevés emlékezetes alkotást. Kicsit hiányoltam Birkás múzeumi fotóit, melyek fél éve éppen szem előtt voltak a Ludwig retrospektívjén, bár ezekről szintén úgy éreztem ott, hogy félbemaradt munkák. Az előadás végül arra futott ki, hogy a mai fiatalok mennyire nem tudnak képet olvasni. Kár volt ezért a felületes sopánkodásért.

Tímár Péter előadásáról kissé elkéstem, mégis csak azt mondhatom, kiábrándító volt. Itt már nagyüzemben folyt a sopánkodás (és sajnos az önfényezés is), miközben a címben témának jelölt fotóesztétáról, -kritikusról, kiadványszerkesztőről nem sok érdemleges szó esett. A “kurátor” nevű jelenségről például csak annyi, hogy egy névtelenség mögé rejtőző, felelősségre nem vonható szervező és pénzosztó ítészréteg. Ez természetesen nem igaz. A fejlett világban megnevezett és nyilvánosság elé citált — mellesleg hazai mércével nézve olykor elképzelhetetlenül felkészült — szakemberek nevéhez fűződik minden jelentős kiállítás, és eseményenként a számuk nem a tucat, hanem éppen az egyetlen felé tendál, ami még jobban kiemeli felelősségüket. A modern fotóművészet alakulását is jelentősen befolyásolták az olyan kurátor szerepű figurák, mint például John Szarkowski, aki majdnem harminc évig a MoMA fotóművészeti igazgatója volt (bővebben ld. például Douglas Crimp: The Museum’s Old / The Library’s New Subject [.doc, 140 KB] című tanulmányát). Holott a kurátorjelenség történeti és jelen helyzete igazán érdekelt volna. A Fotóművészet főszerkesztőjeként pedig mondhatott volna többet is Tímár, mint hogy hát persze sokkal több a jó fotó, mint amennyit publikálhatnak, így egyszerűen az kerül be, ami bekerül, mert épp nagyon megtetszik, illetve igyekeznek tematikus kapcsolatokat képezni egy-egy számon belül.

Kerekes Gábor gyakorlatilag A fotó mint műtárgy című írását ismertette, ami élőben, személyes történetekkel részletezve szemléletes képet adott egyfajta fotóművészi karrierépítésről. Mint jellemzően kisméretű képek alkotója, egyrészt a műkereskedők, a galériások és a kritikusok múlékony divatképzésének és üzletének tartja a megalomán méretű fotónagyítások trendjét, mely alól azonban ő sem tudja egészen kivonni magát. Másrészt egy olyan művészi ambíció feléledéséről beszél, mely a klasszikus táblakép- és főleg falfestészet méretarányaira és persze rangjára tör. Jeff Wall, e trend egyik jelenlegi sztárművésze pontosan így fogalmazta meg nemrég (.pdf-ben itt, 192 KB) a programját.

Azt pedig a minőségérzék hiányának tulajdonította Kerekes, hogy nemrég az első jelentős magyar fotóaukción minden meghirdetett mű elkelt (ld. itt vagy ott).

Carl Chiarenza fényképeit minduntalan absztraktnak nevezik. Szerintem minden, csak nem az. Nézegethető itt, ott és amott. Albumai emitt.

Carl Chiarenza: Menotomy, 56 (1980)

Számomra a fotográfia a fény alkotó felhasználása, pont.

— mondja Karl Martin Holzhäuser.

Csak az érdekel, ami valami újat hoz ebbe a világba.

— teszi hozzá másutt. “Fényfestészetének” jellemzői: lemondás a fotós képalkotás két alapvonásáról (külvilág leképezése kamera segítségével); előre kitervelt program, ennek pontos megjegyzése (mert az eljárás jellege miatt a sötétben semmilyen vizuális eszközt nem alkalmazhat az emlékezet) és kézi kivitelezés; racionalitás és metafizikai állandó.

Karl Martin Holzhäuser: 180.21.2003 (2003 / 2004)
Lichtmalerei

Művei nézegethetők még itt, ott és amott.

Így van ez a várossal [...], az egész nagyszerű és rendezett, de ha máshonnan nézzük, láthatjuk, hogy az egészet egy kemény, mindent szorosan a markában tartó rendszer alapozza meg. Az egyik oldal tehát a gyönyörű kinézet, a másik pedig, ami ezt fenntartja, nem attól szép, hogy szabad, nem attól, hogy sokan együtt hozzák létre, hanem attól, hogy a rendszer mindent kontrollál. Az ilyen kettősségek mindig lenyűgöznek.

— beszélget Laurie Anderson, aki tegnap és ma este koncertezett a műpalotában, és aki hatvan éves.

[A NASA-ban f]antasztikus volt, mert olyan emberek voltak, akikkel egyébként nem találkozik egy művész, robotikusok, nanotechnológusok, asztrofizikusok. Mind másként látták a világot, de sok szempontból hasonlóan, mint a művészek. A művésznek van egy ötlete, csinál belőle valamit, aztán felmerül a kérdés: elkészült? Mikor készült el? Mit jelent az, hogy készen van? Ezeket a kérdéseket állandóan fel kell tenni, és a tudósok nagyon hasonlóan dolgoznak. Meglepődtem, amikor azt mondták például, hogy éppen újra vizsgálják Einstein egyes tételeit, mert az egyenletek nem elég szépek. [...] A nyugati gondolkodás szimmetriára törekszik, az egyik oldal legyen olyan, mint a másik. De ha ilyesmit mutatsz egy japánnak, azt mondja, hogy ez unalmas, idióta, miért ugyanolyan a két fele, így nincs benne semmi energia.

[...]

Mostanság egyre jobban tűnik el a határ a tömegkultúra, az avantgárd meg a magas művészet között. Az a kultúra, amit korábban a művészet határozott meg, egyre inkább a média kultúrájává válik. Ráadásul nagyon sokan végeznek a művészeti egyetemeken, túl sok a művész, akik aztán a médiában helyezkednek el, így a művészeti gondolkodás egyre jobban bejut a reklámokba, egyre több reklám van, ami valódi műalkotás. Ez nagyon érdekes, szerintem a média ma sokkal jobban néz ki, mint korábban, mert egyre többen vannak benne, akik megtanultak művészként gondolkodni.

Új zenei anyagáról pedig:

A nagy multimédia-felhajtásnak nem látom értelmét. [...] Az volt a kihívás, hogy jó szöveget és jó zenét írjak. Na, az nehéz.

De most megint sikerült neki. Rajzai, melyeket az előtérben lehetett látni, egyáltalán nem. A szövegük legalább jó volt, amúgy LA módra.

Az egyik új dal, Art of Conversation, koncertfelvétele letölthető innen (.mov, 12,7 MB).

Holnaptól augusztus 20-ig láthatók LA médiaművei és videói a Jövő Háza Pixel Galériájában.

Egyébként pedig: legyen x = x.

Gyönyörű Éden utáni tájképek Hans Hansennél.

Hans Hansen: Carbon boom cycle #37, Wyoming (2005)

Továbbított üzenet. Herendi Péter fotókiállítása még 29-éig látható a Nessim Galériában. Különösen szépek a “félképek” és a Szekvenciák többsége. A negatív-pozitív kép közötti zóna és a szerkesztés-felbontás átmenete.

Herendi Péter: Félképek – Folyosók (1993)

Míg régebben a kép egyúttal képmás volt, vagy az emberről, illetve az ember istenképmás mivoltáról, mindenesetre egy minta követése [...], addig most a bemutatás helyére a látvány megcsinálása [...] lép [...], nem szubtilis esztétikai, művészeti kérdésekről van szó, nem a finomság, hanem az élet a tét.

Balassa Péter A fényírástudók felelőssége című (itt is olvasható) gondolatindítójának szigora kedvenc Bernhard-részleteinkére emlékeztet. Bár az előadás filmkészítők előtt hangzott el 1990-ben, a “kamera filozófusaiban” nyugodtan felismerhetjük a fotográfusokat is.

A kamera filozófusai nem azt mutatják be, ami s ahogy van, hanem megváltoztatják az elsőtől az utolsó pillanatig — ez viszont nem más, mint a hatalom végtelenített felelőssége vagy felelőtlensége.

[...]

A képzeletnek mint a realitás megerőszakolásának győzelméről beszélek, legyen az nagyszerű dokumentarizmus vagy remek fikció: mindegy, s ez párhuzamos azzal a világfolyamattal, hogy a napnyugati civilizáció a kivetítés, az énes projekció mellett döntött, valamikor régen, és lemondott annak bemutatásáról, hogy hogyan vannak a dolgok önmagukban, valójában, mielőtt mértéken felül feldúltuk volna képzeletünkkel a Földet. Ez utóbbi ui. rendkívül ritkán, egyre ritkábban, a videó által átstilizált filmművészetben különösen ritkán jelenik meg. [szövegváltozat: Van Gogh parasztcipője ez, egy fűcsomó hosszan és gazdagon, egy pillantás elnyújtott realitása.] A diskurzus a világgal mint látvány egyre inkább a látvány önelvű harcáról szól [szövegváltozat: a nézővel,] önmagával, a többi látvánnyal szemben, s legjobb esetben a kitörésről ebből a diskurzusból. (A hatalommal, a politikával, [szövegváltozat: a kultúrcsőszködéssel] folytatott reformer diskurzus pátoszát már rég elvesztette. S ez jó. [szövegváltozat: a tiszta vizualitásét, ha van, még nem nyerte meg]). A képzelet, beleértve a dokumentarista képzelet megfékezéséről és ezzel szemben a meditatív bemutatás mellett beszélek. Ez utóbbi nem valami módszer vagy vizuális technika, hanem a Wohltemperiertes Klavier, a Mozart-kamarazene, Antonioni Nagyítása, A dolgok állása, a Tarkovszkij-kép bemutató jellege, meditatív felelőssége ez [...].

Ami pedig tulajdon régiónkat illeti, különösen éles Balassának az a figyelmeztetése, mely a képi közeg felelőtlenségét a világ megváltoztatásának marxista imperativusával hozza kapcsolatba.

ez sajnos ugyanaz a fejlemény, amiről ma szemérmesen nem beszélünk, de amit a 11. Feuerbach-tézis mond ki nyersen Marxnál, igen, őnála, hogy “A filozófusok eddig különbözőképpen magyarázták a valóságot. A feladat az, hogy megváltoztassák.”

[...]

A média [...] [s]okszor olyat ígér — minden kép ígéret —, ami nincs, s ezáltal megvalósítására szólít fel (ez a pornó és a horror nagy titka is).

Úgy tűnik, a zárókérdés mindmáig nyitott. Ennek természetesen pozitív olvasata is lehetséges.

vajon nem a képi takarékoskodásban és bizonyos mérvű aszketizmusban, a képi fogyasztás visszafogásában volna a vizuális kultúra — ami kétségkívül felváltja a szó kultúráját, amelyben a fényírástudók felelőssége küzd majd az analfabétákért —, nos a vizualitás szemléletileg szegényebb megújulásának a lehetősége?

(kiemelések és változat-jelölések tőlem — ex P.)

Fang Er (ld. még itt vagy ott) aprólékos repülő konstrukciói Jaroslav Rössler szerkesztésmódjára mennek vissza, de emlékeztetnek Jan Dibbets munkáira vagy Ralf Peters dobozaira is.

Fang Er: Zoo Insects #2 (2006)

Megőrzött folyékonyság, tintanyomok WU Shao Ying fényképein, magukba isszák a tekintetet.

Wu Shao Ying fényképe