ex Ponto

„Az igazság egyszerre követel meg egy végtelen időt és egy olyat, amelyet megpecsételhet, vagyis egy bevégzett időt.”

Az augusztus 24-26-án megrendezésre kerülő Arcus Temporum IV. Pannonhalmi Művészeti Fesztivál mottója idén Lévinastól vétetett.

Eredeti elképzelésünkhöz hűen célunk továbbra is az, hogy olyan alkotókat és művészeket hívjunk meg monostorunkba, akik bár a kortárs kultúra élvonalába tartoznak, mégis kevéssé ismertek Magyarországon.

Idén is szeretnénk kifeszíteni azokat az „időíveket”, amelyek létrehozzák a „régi” és az „új” párbeszédét; és szeretnénk azt is, ha a fesztivál közönségében a zenei, színházi és képzőművészeti alkotások olyan egymást értelmező élménnyé állnának össze, amelynek sajátos közegét és atmoszféráját egy bencés monostor adja.

[...]

Idei programunk sok ponton és sokféle módon kapcsolódik az ’idő’ fogalmához és élményéhez.

— írja köszöntőjében a rendezvény igazgatója, Varga Mátyás OSB.

Részletes program, műsorismertetők, fotók és a korábbi évek archívuma az új honlapon. Letölthető dokumentumban itt (.pdf, 237 KB). Online jegyrendelés ugyanitt mától lehetséges, és rövidesen szálláshely-ajánlatot is közread a website.

A művészettel való találkozás sorsformáló erejével szinte lehetetlen szembesülni az erre kialakított helyeken, a koncerttermekben vagy a színházakban; Pannonhalma számomra az egyetlen hely, ahol ez az erő a maga természete szerint, szabadon végzi áldásos munkáját: sorsokat formál [...] – itt, a végtelenül provinciálisnak tűnő fővárostól 130 kilométerre [...].

— írta a HVG a tavalyi fesztiválról.

A főapátság pincészete emellett idén először jazzkoncert-sorozatot szervez Pannonhalmi Jazz Terasz címmel. Műsora letölthető innen (.pdf, 37 KB). A borászat remekmívű építészetével bővebben itt lehet megismerkedni.

Végül, ha már Pannonhalma, megemlítem, hogy a bencés rend John Pawson angol építészt kérte fel az apátsági gótikus bazilika régóta esedékes rekonstrukciójának megtervezésére. Tudomásom szerint már lezajlottak az első prezentációk, s most valahol a műemlékes egyeztetésnél tart a folyamat.

Kiegészítés (augusztus 6):
A Fidelio kedvcsináló cikke az Arcus Temporumhoz.

A kultúrából egy ideje többé-kevésbé száműzött vallás most ornamentikaként és a legnagyobb leleplezések esélyeseként kerül vissza a kulturális érdeklődésbe. A megélt hit azonban vagy kuriózumnak számít, vagy elveszti szalonképességét. [...] Az egyházban (és az egyház által) pedig egyre ritkábban szólal meg az fajta misztikus hang, amely rá tudna mutatni az Isten teremtette világ szépségére és arra a fontos élményre, hogy bármennyire is ott van mindenütt a rossz, a jó mégiscsak erősebb. Egyház és művészet útjai — néhány kivételtől eltekintve — szinte végérvényesen elválnak. [...] Jelentős művészek az utóbbi évszázadban szinte alig dolgoznak egyházi megrendelésre, az egyházművészet művelői pedig csak nagyon ritkán jelentős művészek.

[...]

A hívők tárgyi kultúrájában nagyon nagy szerepe van a giccsnek. [...] A század végére azonban mintha Nyugaton a vallásos emberek többsége elveszítette volna misztikus érzékenységét: az egyházat sokan legszívesebben úgy fogják fel, mint szervezetet, pártot; s ennek folytán a szervezeti mivolt minden fórumon sokkal erőteljesebben hangsúlyozódik, mint a lelki karakter. Az utóbbi években nemcsak a művészetek iránti érdeklődés csökkent, hanem úgy tűnik, mintha a kreatív teológiai gondolkozás is sok ponton zsákutcába jutott volna. Többnyire a hívek maguk sem állnak meditatív viszonyban sem hitükkel, sem pedig az őket körülvevő világgal. A modern művészet lényegében azonban még nem tehette meg, hogy lemondjon erről a meditatív viszonyról, hiszen sem a műalkotás létrehozásának, sem pedig a mű befogadásának folyamata nem gyorsítható egy határon túl.

Régóta ideje volt, hogy Varga Mátyás OSB Az eltérés öröm(hír)e: Gondolatok művészet és hit viszonyáról című alapvető esszéjéből idézzek. (Itt is megtalálható.)

Kiemelések mindvégig tőlem.

Még egy fontos passzus, melyből értékes tanulságok vonhatók le kedvenc témánkra, a fényképre és mai helyzetére nézve is:

Paradox helyzet, hogy éppen az utóbbi évtizedekben, amikor a művészet még a korábbinál is kisebb szerepet kap az emberek többségének életében, divattá vált, hogy a világ nagyvárosaiban hatalmas múzeumokat építenek a modern művészeteknek. Azt hihetnénk, hogy ezek a légkondicionált beton- és üvegpaloták a tisztelet és elismerés kifejeződései, ugyanakkor, ha jobban megnézzük, látjuk, hogy gettók vagy talán még inkább: rezervátumok, ahol a látogató nyugodtan tanulmányozhatja egy különös, az ő életére, mindennapjaira nézve teljességgel közömbös tevékenység és életforma produktumait. A művészet (ugyanúgy, ahogy a szecesszióban a vallásos hit) most a legnagyobb leleplezés esélyese. Ez valószínűleg már végső állomása egy önpusztító folyamatnak. Mert abban a pillanatban, amikor a nyugati művészetre az újramondás, az ismétlés emberi feladatával szemben az állandó újatmondás nem emberi tiszte hárult, már elkezdődött e művészet titáni vállalkozása, amely jó ideje mintha a pillanatnyi túlélés érdekében készséggel asszisztálna önnön felszámolásához is. Napjainkra pedig már-már megkerülhetetlen alapelvévé nem a sokféleség feletti öröm, nem az ellentéteket is befogadni képes ‘misztikus’ beszéd vált, hanem egyfajta mindent átható irónia, amely miközben lázasan és elkeseredetten küzd mindenfajta metafizikus “igazság” ellen, elveszítette képességét arra, hogy kreativitását a tanítvánnyá válás alázatra tanító és szabadságot adó folyamatában találja meg.

A bakonybéli bencés monostor könyvesboltjában vettem észre, hogy pár éve létezik egy kitűnő folyóirat, a Katekhón.

Egyik számában Gáspár Csaba László egy fénymítosz kapcsán a mítosz létmódját értelmezi remekbe szabott esszéjében. A fény és a sötét ellentétét egyre kevésbé ismerő jelenkor állandó szürkeségével szellemesen jellemez egy világállapotot.

A mi tapasztalati horizontunk [...] állandó szórt fényben mutatja a világot, mert az éjszaka sem egészen éjszaka, és a homály sem egészen homály, hiszen tudunk mesterségesen világítani.

[...]

A mi világunk az alattomos szkepszis homályos kiemelkedések, lényegi, orientáló tapasztalatok nélküli világa. Vagy, ami ugyanaz, az egymásra torlódott kultúrák és egymásba hatoló kulturális minták hihetetlen sokrétűsége oly sok és különböző tapasztalatot kínál orientációként, hogy egyik sem válik kitüntetetté, mert lerontják egymás hatását. Következőleg éppen azt a feladatot nem látják el, amire valók: nem nyújtanak végső orientációt. Így végeredményben a mai kultúra egyetlen súlyos, már-már természetes “orientációs” tapasztalatként a töredékességet, az értelmesség széttöredezettségét kínálja.

— Gáspár Csaba László: A mítosz mint »világ«-alapító gondolkodás, Katekhón 2006/1. 14., 12. o.

A Moltmann-részlettel nemrég utaltam az igazi emberi tapasztalat ritkulására; íme a kifejtés Gáspártól.

A “sokat tudó” és tudása súlyától elnehezült értelem nehezen tapasztal; kivált az eminensen egyszeri, azaz kinyilatkoztató aktusokkal szemben mutatkozik fásultnak és óvatos-okvetetlennek.

[...]

A kritikus tömegű tapasztalatot bizonyos tehetetlenség jellemzi. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egyre nehezebben tapasztal: mivel addigi tudásának egyre stabilabb szerkezetében lát, ezért mindenütt ugyanazt a szerkezetet látja. Egyre kevésbé lát újat és észlel eredendőt. A tudássá gyúrt tapasztalat kritikus tömegének erejében kritikaivá érett értelem mindinkább ki van téve önnön tehetetlenségének, a szkepszisnek. Egyedül magának hisz, minden újat gyanakodva fogad, és igyekszik visszavezetni arra, amit már tud.

— uo. 22., 28. o.

Állandó szórt fényben a világ.

Egyre inkább technikailag észleljük az eseményeket, emberileg nem.

— írja gyönyörű könyvében Jürgen Moltmann protestáns hittudós. A technikai észlelés kitüntetett közege, a technikai kép, közte a fotográfia, így lehet a hiperaktív pillanatkényszer fő letéteményese.

A haldoklás és a gyász elfojtásának különböző módjai szótlanná, egykedvűvé és infantilissá teszik a modern embert. A mindig kissé erőltetett “szórakozás-kultúrát” és a szorongató kényszert, hogy mindenáron csináljunk valamit, az általános elfojtási teljesítmények következményének tekinthetjük.

A főárambeli tülekedésből, mely a szabadságnak csak a megszorító formáit ismeri, mégis kiláthat a személyes képesség, sőt a felelősségéhez tartozik, mert

csak az tapasztal meg valóban valamit az életből, aki lassan él. Az tesz szert tapasztalatra, aki feldolgozza, amit megtapasztalt.

A fénykép — részben természetesen technikai — feldolgozása pont ilyen tevékenység lehet.

Csak az eszik élvezettel, aki lassan eszik. Csak az fogad be egy benyomást, aki képes elidőzni mellette. Az öntudatlan halálfélelem keresztülhajszol minket az életen, s mi elmegyünk az élet mellett. De nem kötelező futni minden lehetőség után.

S az ebből fakadó biztatás egyszerűsége arra a kincsre vall, amit bölcsességnek nevezhetünk.

Egyetlen valóság többet ér, mint ezer lehetőség.

— Jürgen Moltmann: Minden végben kezdet rejtezik: Kis reménytan, ford. Gromon András, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2005, 211-213. o.

Tér és imádság: Az imádság helyei az ezredfordulón a zsidó, keresztény és iszlám vallásban címmel ma nyílt meg a Pannonhalmi Főapátság 2007-es időszakos kiállítása, mely

arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen viszonyban áll az európai kortárs építészet a zsidó, keresztény és iszlám vallás hitgyakorlatának mai igényeivel.

Mindennek bemutatására a rendezők három olyan épületet választottak az ezredforduló Európájából, amely az adott vallások egy-egy helyi közösségének megbízásából készült: egy zsinagógát Németországból, egy keresztény szerzetesi templomot Csehországból és egy mecsetet Boszniából.

Az építészek pedig mindhárom esetben a kortárs építészet élvonalából valók: Wandel Hoefer Lorch+Hirsch (zsinagóga), John Pawson (szerzetesi templom) és Zlatko Ugljen (mecset).

A fényképeket, tervrajzokat, a történeti és funkcionális áttekintéseket és a (szakértők bevonásával készített) teológiai reflexiókat az imádkozó közösségek hangjai is kiegészítik.

— olvasható a meghívón (PDF, 644 KB).

Megtekinthető november 11-ig. Info itt is.

Pawsonnal kapcsolatban egy minapi bejegyzést kiegészítve említem, hogy van néhány gyönyörű képe a csehországi ciszter templom terveihez készült makettjéről.

Március 21-én Szent Benedek ünnepe a bencés rend körében mindenkor felülírta a tanácsköztársaság 1989 előtt államilag kötelező emléknapját. Pannonhalma volt az ország kevés helyeinek egyike, ahol nem kellett a proletárdiktatúrával foglalkozni.

Hófehér matt porcelán reliefekből készült keresztutat állított ki Pannonhalmán Néma Júlia. Sem nem figurális, sem nem absztrakt: Varga Mátyás OSB intuitív megnyitó gondolatai itt olvashatók (.pdf, 48 KB).

Május 5-ig látható. (Később remélhetőleg máshol is.)

meghívó nagyobb méretben