ex Ponto

Barthes alapvető esszéjét újraolvasva meghökkentett, hogy végkövetkeztetésben ő is a képromboláshoz jut el.

a kép [...] teljesen megfosztja valódi tartalmától a konfliktusok és vágyak emberi világát, annak ürügyén, hogy bemutatja ezt a világot. Az úgynevezett fejlett társadalmakat az jellemzi, hogy ma képeket és nem hitet fogyasztanak, mint régen; liberálisabbak, kevésbé fanatikusak, igaz, de ugyanakkor “álnokabbak” is (kevésbé “autentikusak”) — tudatunkban mindez úgy jelentkezik, mint valami émelyítő rossz érzés, csömör; mintha az általánossá váló kép különbségek nélküli (indifferens) világot hozna létre, amelyben itt-ott csak az anarchizmus, a marginalizmus és az individualizmus kiáltásai hangzanak fel: töröljük el a képeket, mentsük meg a pillanatnyi (közvetítés nélküli) Vágyat.

— Roland Barthes: Világoskamra: Jegyzetek a fotográfiáról, ford. Ferch Magda, Európa, Bp. 2000, 122-123. o.

Kiindulópontja persze egészen más, egészen idegen tőlünk: nem tudván az emberábrázoláson kívül vagy túl elgondolni, sem befogadni a fotográfiát…

az ilyenfajta fénykép nem hat rám, nem érdekel; túlzottan kötődöm a jelenségek, a megtapasztalható dolgok világához, csak azt tudom szeretni, ami az én mértékemre szabott.

— uo. 37. o.

…, teljes egészében a halál, a gyász és legjobb esetben az őrület birodalmát utalja ki neki.
A gyász és az őrület vajon nem ugyanaz?

Elkészült a house IV sorozat teljes revíziója és kibővítése. Itt látható.
Ugyanakkor megvannak kellemes méretű (29×29 cm) nagyításaik is.

A következő a house I széria lesz, mellyel ugyanez fog történni.

Egy gondolatkísérlet részeként az ikon szót a fotó, az ikonfestészetet vagy ikonművészetet a fotográfia, az ikonfestőt pedig a fotográfus helyettesíti a következő passzusokban.

A fotográfia olyan elevenen, olyan vitathatatlan objektivitásban és önérvényűségben jelenik meg a tekintet előtt — a szellemi és testi tekintet előtt egyaránt —, hogy szikrányi hely sem marad szubjektív jellegének feltételezésére.

[...]

a fotó nem [...] önérvényű művészi tevékenység terméke, hanem a tanúságtétel alkotása, aminek többek között a művésziségre is szüksége van. Így például a fotó lényegéhez tartozik az is, amit lekezelő hangsúllyal “tömegtermelésnek” tituláltál, hiszen a tanúságtételnek minden házba el kell jutnia, minden családhoz [...]. A fotográfia technikájának lényeges eleme az is, hogy gyorsan lehessen végezni, a túlzottan finom rajzolatú [...] fotó természetesen arra a korra jellemző, amely [...] luxus, hívság és gyűjtőszenvedély tárgyává tette.

[...]

a fotográfiában nincs helye az árnyékolásnak: a fotográfus sötét dolgokkal nem foglalkozik [...].

[...]

Való igaz, ha fotográfia nem létezne, il faudrait l’inventer [ki kellene találni]. [...] A fotográfus a sötétség felől halad a világosság felé, a sötéttől a fény felé. [...] ez a kép a fényből születik.

[...]

A fotográfia a fényt a tárgyakhoz képest nem külsőlegesnek látja, de nem is a tárgy önérvényű sajátosságának: a fotográfia számára a fény feltételezi és létrehozza a tárgyakat, a fény a tárgyak objektív oka, amely már csak ennélfogva sem értelmezhető merőben külsőleges mozzanatként; a fény a tárgyak transzcendens teremtő elve, önmagát a tárgyak által jeleníti meg, de sohasem huny ki rajtuk.

[...]

A fény cselekedeteinek gyümölcse tehát Isten akaratának, azaz a létező ontológiai normájának tapasztalása vagy keresése [...]. Ez mindennek a feltárulása, azaz annak belátása, hogy a földi világ nem felel meg szellemi alapelvének, ideájának, Isten képének — s mindezt a világosság, a fény “teszi nyilvánvalóvá” (Ef 5,13).

— Pavel Florenszkij: Az ikonosztáz, ford. Kiss Ilona, Typotex, Bp. 2005, 58., 140., 151., 153., 160., 166-167. o.

Darkroom: képkvartett Jens Kniggétől. Művei még itt is.

Jens Knigge: Darkroom I-IV (2002)

Margaret Stratton fegyelmezett romos templombelsői. — Itt is.

Margaret Stratton: Left Transept, San Agostino, Naples, Italy (2002)
Ancient Ruins, Abandoned Naples: A Photographic Study

William Scott fényképe: Sarok. Huhh. Csak ötszáz dollár.

William Scott: The Corner (1994)
Northern California, USA
Urbanscapes

Herbie Hancock koncertje a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, dreamteam társaságban, egy harmincéves emlékkel. Hála érte.

Egy darabot bevezetve elmondta, hogyan halt meg néhány éve kilencven esztendős apja. Előző nap még játszott, aztán hazament az öregotthonba és lefeküdt aludni. “Nice” — fűzte hozzá H. H.

A színpad és egyáltalán a sziget állapota ugyanakkor kissé rejtélyesnek tűnik, de ez egy másik történet. (Nyilván bekötött szemmel hozták be Herbie-t, hogy legyen gusztusa fellépni, vagy esetleg épp azért tetszett neki itt, mert ő egy ilyen sokat látott jazz arc.) Talán az lehet az oka, hogy magyarországon van és nem máshol, mert máshol nem így nézne ki, és ezzel vége is a kérdőjeleknek.

a neoplaszticizmus valójában a teljes valóság (az univerzum) és a tárgyak (mikrokozmosz) esztétikai kifejezése, amit kizárólag vonalakkal és színekkel, mindenféle ábrázoló megnyilvánulás nélkül hozunk létre.

— olvasható Jean Gorintól a pozsonyi Milan Dobes Múzeum egyik katalógusában (40 grafika opera prima, 2005, 44. o.).

ahhoz, hogy megragadhassa a neoplaszticizmus szépségét, az embernek ahelyett, hogy eluralkodna fölötte tulajdon illékony individualizmusa, fel kell fedeznie és finomítania kell tulajdonképpeni létezését, ami egyetemes. enélkül csak tökéletlen személyiségét keresi és találhatja meg. az önmagára összpontosítás külső kinyilvánítása a művészet eszközeivel mindeddig végzetes volt egész európára nézve.