Sötétkarma
Barthes alapvető esszéjét újraolvasva meghökkentett, hogy végkövetkeztetésben ő is a képromboláshoz jut el.
a kép [...] teljesen megfosztja valódi tartalmától a konfliktusok és vágyak emberi világát, annak ürügyén, hogy bemutatja ezt a világot. Az úgynevezett fejlett társadalmakat az jellemzi, hogy ma képeket és nem hitet fogyasztanak, mint régen; liberálisabbak, kevésbé fanatikusak, igaz, de ugyanakkor “álnokabbak” is (kevésbé “autentikusak”) — tudatunkban mindez úgy jelentkezik, mint valami émelyítő rossz érzés, csömör; mintha az általánossá váló kép különbségek nélküli (indifferens) világot hozna létre, amelyben itt-ott csak az anarchizmus, a marginalizmus és az individualizmus kiáltásai hangzanak fel: töröljük el a képeket, mentsük meg a pillanatnyi (közvetítés nélküli) Vágyat.
— Roland Barthes: Világoskamra: Jegyzetek a fotográfiáról, ford. Ferch Magda, Európa, Bp. 2000, 122-123. o.
Kiindulópontja persze egészen más, egészen idegen tőlünk: nem tudván az emberábrázoláson kívül vagy túl elgondolni, sem befogadni a fotográfiát…
az ilyenfajta fénykép nem hat rám, nem érdekel; túlzottan kötődöm a jelenségek, a megtapasztalható dolgok világához, csak azt tudom szeretni, ami az én mértékemre szabott.
— uo. 37. o.
…, teljes egészében a halál, a gyász és legjobb esetben az őrület birodalmát utalja ki neki.
A gyász és az őrület vajon nem ugyanaz?