ex Ponto

A növekedés tájai Josef Hoflehner fényképein. Művei továbbá itt, ott, amott, emitt, amott, amottan és itt.

Josef Hoflehner: Cypress Swamp 5 — Louisiana, USA
Deep South

A Franke & Heidecke által kiadott QUADRAT 2. száma (.pdf, 5,6 MB) két japán fotográfust mutat be a Rollei-hírek társaságában.

Mamiko Konishi: red

Mamiko Konishi műveit ld. még itt.

Toshihiro Oshima: l’empire des lumieres: twinkle

Valójában derűsebb dolog felfedezni valami különlegeset unalmas mindennapi életemben, mint valami speciális helyet keresni a Földön.
Szemeimben a kristály elemek: Tükör a világ megfigyeléséhez. Elmém a Sötétkamra, benne a Negatív filmmel. A Fényképek tehát a Kép képviselői, ahogyan a Lélek Prizmáján tükröződnek.
A fénykép nem igazat mond, csak lelki szemeinkből ébredő darabkákat és részleteket közvetít… de akkor az a kérdés: mi az igazság?

— töpreng Toshihiro Oshima. Fényképei továbbá itt és ott.

Érdekes lenne elemezni, milyen fotográfiai kultúrákkal képviseltetik magukat egyes gyártók. Ott van például a Hasselblad-magazin, a Victor, lehangoló csillogásával és a perfekció vég nélkül hajszolt, kizsákmányolt délibábjaival…

How to hunt. Dying birds. Treezone. Langjord. Interieur. Kötelező sorozatcímek Trine Søndergaard portfoliójából, a vadászat természetrajzától egy önmagába nyíló beltérig. Mivel azonban koncentrált emberábrázolások ritkán kvalifikálják magukat szemlénkbe, emeljük ki a gyönyörű, méltóságteljes, titokőrző Strude sorozatot, melyen egy kis dán sziget, Fanø lakói láthatók hagyományos viseletükben.

Trine Søndergaard: Strude sorozatból (2008)

Søndergaard művei még itt, How to hunt sorozata ott és amott. Nézegethető még emitt.

Munkámra nem fotográfusok, hanem XX. századi művészek gyakorolták a legnagyobb hatást. [...] Próbálok annyi időt tölteni a terepen, amennyit csak tudok, és a lehető legkevesebbet a számítógép előtt

— mondja Richard Stultz. Művei még itt.

Richard Stultz: Apartments
Urban Constructs

A nagyváros vibráló terjeszkedésének kétértékű, zuhanórepülő lenyomatai Anja Neudert fényképein. Itt is.

Anja Neudert: Broadway Traffic
New York

vö. Wild.

A teljesen alapvető kérdésre, “miért fényképezek?”, azt válaszolnám, “mert itt állok a kamerával.” Azt, hogy itt állhatok, a nehézkedésnek köszönhetem, ami munkám témája.

A Hold telését és fogyását és a bolygók mozgását a Nap és a Föld nehézségi ereje befolyásolja; a földi dagályokra és apályokra a Hold hat. A Hold és a tenger fotói ezért kiegészítik egymást.

[...]

A mindannyiunk által látott Hold valójában egy kép: a Nap tükröződése. A Hold telését és fogyását a Föld befolyásolja; fény és árnyék alakítja, mint egy elemi képet. [...] Tenger fényképeim “személyes létezésemet és eredetemet” képviselik, míg a Hold (bolygó) fényképek “minden fotó/fotós létezését és eredetét” képviselik.

— vallja a halász családból származó Kazuumi Takahashi. A művészet mint hálaadás. Művei itt, ott, amott és emitt.

Kazuumi Takahashi: High Tide Wane Moon #37 (2002)

Lissa Rivera több sorozatban fényképez iskolai beltereket. Az amerikai “társadalmi mobilitás” esélyének jelképszerű színterei szereplők nélkül, a projekciók és a Pygmalion-effektusok világaként. Mégis, a képek békén hagyják az utalásokkal és értelmezésekkel terhelt tárgyakat és berendezéseket, s becsempésznek egy független, képzelt, mozdulatlan és teljesen üres teret.

Lissa Rivera: Computer, Dorchester, Massachusetts
Public education

Rivera blogja itt. Művei továbbá itt, ott, amott és emitt.

vö. Greiner.

Vasárnap délelőtt röviden szereplünk a Gondolat-jel adásában a Kossuth Rádión. Kultplay már jelezte. Harmadik szereplő a Hétköznapi helyesírás blog lesz, nagyon helyesen.

előzmény
2008 július 3 Golden Blog helyezés
Egyéb Golden Blog visszhangok itt és ott.

kiegészítés (2008 július 21)
A rádióadás felvételét itt lehet meghallgatni, illetve letölteni (.mp3, 27,5 MB), a mi részünk 19:10-től indul. A nevemet a konferansz elcserélte a helyesírási blog szerzőjéével, de nem lényeges. Hangforrás ezenkívül Kultplay-nél és (immár javított kiadásban) Hétköznapi helyesírásnál is.

Színen az emlékeztetés.

Milyen körülmények között ébredünk önmagunk és az egészben elfoglalt helyzetünk tudatára? [...] Egy felnőtt nézőpontjából, aki már elfeledte egy gyermek képzelőerejével szemlélni a világot, a félgömb a mesterkéltség és a képtelenség csúcsa. Ami körülvesz minket, az a valótlan a valóságban. [...] A nappali fénynek ebben az órájában átváltozás zajlik: a fény megy, a sötétség jön. Ez a keverék sugározni engedi a tárgyakat. [...] Ez a születés és a halál pillanata.

— kommentálja kosmos sorozatát Agata Madejska, aki játszótéri játékokat fényképezett közvetlenül a teljes besötétedés előtt. Látható itt is, egyéb művei ott. Még a tavalyi Brandt-pályázat díjazottjai között bukkantam rá, akik közül másokra is visszatérek később.

Agata Madejska: kosmos #526 (2006)

vö. Traynor.

De vajon önálló terület-e a fényképészet története? Vagy lényegében tudományközi kutatási terület, és ha igen, akkor hogyan viszonyul a művészettörténet “hagyományos megközelítéseihez”? Vannak-e saját hagyományai, kánonja és irodalma? Végelemzésben a fotográfia — médium? Társas gyakorlatok együttese? Saját önazonosságú technológia, egyedi képalkotó képességekkel? Ezek az alapkérdések keretezik a fotótörténeti kutatás jelen állásának bármiféle világos megértését, mert ezek döntik el nemcsak azt, hogy anyagairól miféle problémákat fogalmazunk meg, hanem azt is, hogy ki jogosult ezek megfogalmazására és milyen ismérvek bírálhatják el az eredményeket.

Douglas R. Nickel tudománytörténeti áttekintése arról, hogyan és miért maradt gazdátlan és körvonaltalan a fényképről szóló tudás: History of photography: The state of research (The Art Bulletin, Sept 2001).

A fényképészeti irodalom kezdetén ott áll a hatalmas öntudat, ami a találmánynak a kísérleti tudományban gyökerező eredetét, mint technológiának a potenciálját, a hagyományos ábrázoló művészetekhez fűződő viszonyát és eredményeinek látszólag emberfeletti jellemzőit övezi.

A feltaláló személye körüli perpatvar — egy kutató (Pierre Harmant, ld. 4. lábjegyzet) 24 nevet sorol fel, akik nyilvánosan maguknak követelték az érdemet — jól megalapozta azt a hagyományt, ahol a fénykép története technikájának a történetével vált egyenlővé. Ez a megközelítés átöröklődik, persze finomodva, az első művészettörténeti megközelítésekbe, például épp a Hockney-idézetünkben említett Heinrich Schwartz munkájába, akinek

tanulmánya megelevenítette azt a fajta szellemtörténeti magyarázatot, amely a század hátralevő részére megbabonázta a fotótörténetet.

Ez a vonal azután a formalista elméletben teljesedik ki, mely annak érdekében, hogy múzeumi műtárggyá emelhesse a fényképet, a műfaj kizárólagos, belső sajátságainak meghatározására törekedett, hogy minőségi mércévé avathassa őket; s ehhez persze nem volt szüksége a művészi és alkalmazott felvételek közötti különbségtételre. Így azonban végképp “kivételességének” gettójába terelte a fotográfiát, ami a jóval későbbi, ontológiai elméletekben is fennmarad (Bazin, Barthes, Cavell).

Nickel szerint ott jön a fura kanyar, ahol a múzeumi karrierrel járó elméleti fogyatékosságok és piaci érdekek az 1970-80-as években kiszúrják egy sor metakritikai érdeklődésű kommentátor szemét, akik a másik végletbe esve mindenfajta identitást megtagadnak a fotótól, ami így nem egyéb, mint

vibráló ugrálás az intézményes terek alkotta mezőn.

Bár ekkor felvillant egy alternatív kultúrtörténeti vizsgálat lehetősége (Sontag, Barthes, Benjamin), ez Nickel szerint szétszórt eredményeket hozott csak, s végső soron egy negatív, képromboló kultúra- és ideológiakritikába torkollott.

Fontos megjegyezni, hogy a fotográfia posztmodern kritikája egyenes riposzt volt annak múzeumi tárgyként történő megistenülésére; Newhall idejétől kezdődően sokkal inkább ebből az intézményből, semmint az akadémiai körökből nőtt ki a fotótörténet úgymond “normál tudományának” aránytalanul nagy része. [...] Mindeközben a fotótörténet akadémiai tárggyá érése még ellentmondásosabban alakult. Az, ami az 1970-es években és a következő évtized elején a művészettörténet új tanulmányterületének tűnt, a kritikaelméletnek és a művészettörténet saját tudományági válságának a kereszttüzébe került. [...] Annak, hogy a fotótörténet születőben levő tárgyköre nem tudta megszilárdítani pozícióját az akadémián, részben az az oka, hogy ekkoriban elismert képviselői nem törődtek azzal, hogy bármiféle pozitív tudományos programmal vagy elméleti alapozással adjanak megfelelő választ a negatív kritikára, sőt még csak meg sem kíséreltek összefüggő határokat és hatókört szabni a területnek.

Mi több, épp a végsőkig kétkedő metakritika vált a fényképészet intézményes tudományának főáramává — zárja problémavázlatát Nickel, mielőtt, kissé bizonytalanul, rövid utalásokat tesz egy pozitív program fő irányaira.

Ezek a képek nem azért szépek, mert üresek, hanem mert kiürítették őket.

— mondja fotóiról Simon Norfolk.

Tájképek háborús terepeken, a fotóriporterek territóriumán. Eltérített felfogásban és a béke tartományaira is kiterjesztett értelemben. Fürkésző, komor, erőteljes és intelligens fotóművészet ez.

Simon Norfolk: Mária-templom,
Georgetown, Ascension-sziget ['Mennybeszállás'],
a háttérben Cross Hill, rajta amerikai radar
Ascension Island: The Panopticon (ECHELON for beginners)

A háborús logika, a katonai-indusztriális komplexum civilizációszervező ereje — a militáris sublime egyik forrása: a romfényképezés, mely a korai fotóriportokon (Brady, Fenton) keresztül a romantikus festészetre megy vissza — az az érdekes, amit nem lehet lefényképezni, miután nemsokára egyáltalán nem lehet háborút fényképezni — a fénykép mint a pusztítás eltüntetett nyomának a nyoma — a fegyverfejlesztést szolgáló supercomputer mint nem emberi önkép, hanem mint az isteni simulacruma. Munkájának mozgatóiról részletesen beszélget Norfolk a BLDGBLOG-on (előzmény ugyanott: Rooms of algebraic theology), rámutatva, hogy mindez még a fényképészet eszközeit sem hagyja érintetlenül:

Engem kurvára bosszant a modern művészetben az, hogy politikamentes — semmi mondandója nincs a világról.
[...]
Úgy értem, a fotóújságírásnak nem a témáiból lett elegem, hanem a kliséiből, a képtelenségéből arra, hogy bármi összetett dologról beszéljen.

[...]

Ezt az eszközt történetesen az 1940-es években találták fel — a fekete-fehér film, a Leica, a 35mm-es objektív az 1940-es évek elbeszélése. Tehát ha fotóújságírással próbálok foglalkozni, akkor egy Robert Capa feltalálta eszközt kell használnom? [...] Tudod, nem azért vagyok képes éjszakai felvételeket csinálni, mert Kodak úr ezt szerette volna, hanem mert olyan típusú filmet kellett kifejlesztenie, amely a Mosquito bombázóból kémfotókat tud rögzíteni a II. világháborúban. Ekkor zajlott le a film — a film szemcsézettség — egész fejlődése, mégpedig a légi hírszerzés kedvéért.

Simon Norfolk: The MareNostrum
A “mi tengerünk” nevű szuperszámítógép Barcelonában, a Katalán Műszaki Egyetemen, egy desecrált (vallási funkciója alól rituálisan feloldott) kápolnában működik.
I’m sorry Dave, I’m afraid I can’t do that

A képek értékén semmit sem csökkent Virilio egyértelmű hatása. Másik interjú vele itt hallgatható; bejegyzések róla még itt és ott. További rengeteg hivatkozás Norfolk önéletrajzában.

Simon Norfolk: Szabadtéri mozi lövésnyomokkal egy kultúrpalotából, Kabul Karte Char kerületében
Afghanistan: chronotopia

Kapcsolódó olvasmány: Dwight D. Eisenhower: Military-Industrial Complex Speech (1961):

Az amerikai tapasztalatban újdonság a hatalmas katonai felépítmény és az óriási fegyvergyártás összekapcsolódása. A teljes — gazdasági, politikai, sőt lelki — befolyás minden városban érezhető [...] a közpolitika maga is a tudományos-technológiai elit foglyává válhat.

Peter Otto a tér és a síkok viszonyával foglalkozik, a legapróbb részletektől az egészig terjedő figyelemmel. Művei még itt és ott.

Peter Otto: Räume I #06 (2006)

A fotozz.hu hivatásos képértékelője messze érdemén felül dicsért egy felvételt, nem kis részben egyszerűen azért, mert lyukkamerával készült fekete-fehér filmre. Jó példa az “archaikus” jelzővel felstilizált eljárások tünetszerű túlértékelésére.

Nemrég azonban született valami gyönyörű dolog ezen a téren. A BME építészkarának tavaszi alkotóhetén, mely a napfény címet kapta, Tamás Naplopók műhelymunkájának hallgatói lyukkamerával 34 fényképet készítettek a Napról és 33 felvételt annak pótlékairól, mesterséges fényforrásokról. A két sorozatról, összesen tehát 77 fotóról, melyek egymás mellett, de egymással szemben, egy-egy pauszra kivetítve, s e “vászon” áttetszőségének köszönhetően mindkét irányból nézhetően forogtak 7 másodperces időközökkel, az alábbi videókon lehet némi képet alkotni.

Nap
nagyobb méretben

Lámpa
nagyobb méretben

Az alkotók névsora: Janek Dóra, Kovács Ágnes, Nagy Anna Flóra, Szkardilisz Flóra, Papp Tímea, Fogarasi Anikó, Petre Izabella, Kristóf Noémi, Császár Anna Margit, Traub Dorottya, Sztevanovity Sandra, Gerzsó Szilárd.

A mű ebben a formájában nem indulhat a Mai Manó Ház reneszánsz évi Camera Obscura fotópályázatán, mert egyetemistáknak nem engedi a csoportos indulást — ha jól értjük a kiírást (vö. 1. és 2. pont). Ha jól, akkor no comment. És majd kíváncsian várjuk a medvét. Például, hogy a meghívásos kategória művészei (3. pont) megütik-e majd ezt a szintet.

Számomra a Szilícium-völgy egyszerre izzóan személyes és ikonikus hely, otthonom és idegen, különös táj. Az elmúlt négy év csúcs- és mélypontjai alatt készült fényképeim együttesen a terület történetének egy sajátos mozzanatát mesélik el. Részben elsuhanó pillanatot próbálnak megragadni, egy eltűnő földrajzot. De nem az elmúlt iránti visszavágyódásból születtek. Ellenkezőleg, egyszersmind a jövőre tekintenek, egy lehetséges táj felé.

— írja művészetéről Angela Buenning Filo.

Angela Buenning Filo: Parking Garage, Construction Site
San Mateo, March 2002
silicon valley: work

A 10. legjobb kulturális blognak minősített minket a HVG Goldenblog 2008 zsűrije. Öröm, hogy a szűrésünkben tálalt nemzetközi és magyar fényképvilág és szellemiség némi figyelmet és elismerést kapott; hogy a fotóművészetet ezúttal ez a vonal képviseli.

(A fotóblogok között tehát, ahol remélhetőleg feltűnik idén valami néznivaló, már nem indul az ex Ponto, a kategóriák meghatározásából következően sem. Ezektől egyébként saját használatra “fotó-blog” írásmóddal különböztetjük meg azokat, amelyek nem vagy nem elsősorban a saját fényképeiket pakolgatják ki, hanem írnak a fotóról és/vagy mások műveit [is] szemlézik. — Könyvjelzőinket nem véletlenül nem adtuk közre mindeddig, még alakul a dolog.*)

Köszönet a hostingért és mindennemű segítségéért Gabának, akinek feljegyzései IT kategóriában vetélkednek. Hajrá! Mi pedig folytatjuk.

* kiegészítés 2009. augusztus 7.
A közreadás megtörtént.