Indulás, keressünk vonalakat, melyek metaforaként szolgálnak a városban. Fényképeimnek vajon nem “a természet ceruzájaként” [sic] kellene-e működniük? Így hát azzal kezdem, hogy visszakövetem a város vonalait ezzel a ceruzával. Olyan kettős vonalakra kellene bukkannom, amelyeken mind az ember, mind a természet mozgatta ceruza végigment. Valahol e kettős vonal mentén megjelenhet valami, ami mindaddig rejtve volt, aminek segítségével kulcsot találhatnánk egy metaforához, mely otthonunk bejáratához vezet majd minket. E lehetőség keresésére fogom használni ezt a ceruzát.

Ennek a riportfilmnek a legvégén pedig azt mondja, hogy a fényképezésnek nem sok köze van a múlthoz. Hanem egyfajta remény a jövőre.
(.flv file letölthető itt, 63,4 MB)

Visszalapozva a 1000 Words Photography magazin #01 summer 08 számához, ott közölt sorozatához pedig azt írja:

Korunkat mindenféle múltból érkező fény világítja be, mely a legsötétebb sarkokba is besüt. Olyan, mint egy építészeti beltér, teljes egészében lassítóüveggel beüvegezve.
Nincs árnyék; minden kegyetlenül ragyog.

Naoya Hatakeyama: River 2
River Series, 1992-93

Művei elsősorban itt, aztán meg például itt, ott, amott és amott, emitt, amott vagy amottan. Lime Works című albumáról itt.

– újra meg újra fellépő képek vagy érvényüket vesztett régiek? Feltűnő mindenesetre, hogy a közhasznú fordulatokban az ismétlődés rendszerint mint valami rossz, beteges, sőt bűnös dolog jelenik meg. De vajon nem beszélhetünk-e a “fárasztó ismétlődéssel” szemben a frissítő ismétlődésről; az “ismétlési kényszerrel” szemben az elhatározott ismétlésről; az “ismétlődés veszélyével” szemben az ismétlődés lehetőségéről? [...] Íme, másik szavam az ismétlődésre: “Újratalálás!”

– Peter Handke: Végre egy kínai (Der Chinese des Schmerzes, 1983) ford. Györffy Miklós, Európa Könyvkiadó, Budapest 1990, 48. o.

A kisregény utolsó bekezdése (175. o.):

A középkori csatornából – hasonlóan a belvárosi templomkapuzatok egykorú kőalakjainak kisugárzásához – most nyugalom árad, furfangosság, hallgatagság, ünnepélyesség, lassúság és türelem.

az elmúlt időszak négy legfontosabb kortárs kiállításából háromban a kiállítók nem használtak „műtárgyakat”, hanem a médiaművészet eszközeivel rendezték be a steril tereket. Az a múzeum, amely pedig nem reflektál, nem ad megfelelő teret a művészet kortárs törekvéseinek (amelyet láthatóan egyre kevésbé érdekel a „műtárgy”), az halálra van ítélve.

– tolmácsolja György Péter szavait Bardóczi Sándor (Az elKÉKülőben lévő SZÉPMŰről).

Közben Fajó János kortársunk egy 2000-es írásában ezt olvasom:

A kritikusoknak ma is vannak tévedéseik, jobban mondva, csak tévedéseik vannak. A mai trend az, hogy a műalkotás ne legyen tárgy, ne lehessen eladni. Aki ma nem installáció (show)-párti, az a gyűlöletes műkereskedelem oldalán áll, és mint ilyen, kiközösítendő!

– Fajó János: Rögeszméim – eszméim rögei: Hagyományról, kompetenciáról, Vince Kiadó, 2009, 96. o.

Halálos ítélet, kiközösítés, ismerősen cseng.

“Az egyenes, a derékszög és a kör uralmának vége.” Ijedtében Vadas József (aki Kassákról könyvet írt) merte ezt írni az Élet és Irodalomban. Ez szerintem nemcsak erkölcsi kérdés, hanem szakmai ostobaság is. Olyan, mintha a geometria vagy a sárga, piros, kék színek, vagy teszem azt, három magánhangzó haláláról papolnánk.

– Fajó, uo., 165. o.

Vannak, akik papolnak. Van, aki alkot. Műtárgyakat. Például az egyik legfontosabb jelenlegi kortárs kiállítás résztvevői. Az óbudai Vasarely Múzeum Konkrét fotó, fotogram című pazar válogatásán BÖLCSKEY Miklós, CSÁBI Ádám, CZEIZEL Balázs, Pierre CORDIER, Inge DICK, EPERJESI Ágnes, ERDÉLY Miklós, FELEDY Balázs, Winfred EVERS, Thomas FREILER, GYARMATHY Tihamér, Heinz HAJEK-HALKE, Heinrich HEIDELBERGER, Lucien HERVÉ, Karl Martin HOLZHÄUSER, HÜBNER Teodóra, Gottfried JÄGER, Herwig KEMPINGER, KEPES György, KEREKES Gábor, Miroslav KOVAL, LENGYEL Lajos, Franz LINSCHINGER, LŐRINCZY György, MAURER Dóra, MEGYIK János, Uwe MEISE, Antoni MIKOLAJCZYK, MOHOLY-NAGY László, Sabine RICHTER, Józef ROBAKOWSKI, Jaroslav RÖSSLER, Jack SAL, SZELÉNYI Károly, TÜRK Péter és VESZPRÉMI László művei láthatók. A fentiek után különösen szórakoztató elolvasni róla azt a kritikát, mely így kezdődik:

Nem kell hozzá túl nagy merészség, hogy kijelentsük, a konkrét fotó és a fotogram pillanatnyilag nem tartozik a kortárs képzőművészet legérdekesebb vagy legaktuálisabb megnyilvánulási formái közé.

– Mélyi József: Szép esszé, Élet és Irodalom, LIV. évfolyam 24. szám, 2010. június 18.

Merészség, az máshoz és másnak kell.

Ma a konzervativizmushoz több bátorság kell, mint tegnap az avantgardizmushoz kellett. [...] Korlátolt kispolgárok hiszik, hogy itt bármiről is le lehet maradni: egyet kivéve, önmagunkról.

– Fajó, uo., 167. o.

Talán a gazdagságról van szó, ami másfelől nézve fényűzés.

Ilyen esszészerű kiállítást rendezni manapság tulajdonképpen luxus.

– Mélyi, uo.

Uwe Meise: Fotoelektrogram (1990)
Diplomamunka Gottfried Jäger tanítványaként.
Meise még ugyanabban az évben meghalt…
vö. Sugimoto új, közel húsz évvel későbbi Lightning Fields sorozatával.

A fenti névsorhoz pedig két megjegyzés: 1) a külföldiek közül több viszontlátható ezen a konkrét fotográfia weboldalon; 2) mint ebből az NKA döntésből kiderül, Lengyel Lajosról (1904–1978) monográfia készül a Magyar Fotográfiai Alapítvány kiadásában. Várjuk.

Az általunk célba vett hiány-fogalom [...] valami pozitívra utal.
A kiállításon [...] a magyar fotográfia széles spektruma képviselteti magát az érett mesterektől kezdve a fiatal ígéretekig. Lesz itt cianotípia és hagyományos eljárás, elektrografikai munka és kísérleti eljárás is.

– írja a galéria bevezetője.

Teljes névsor: Barta Zsolt Péter, Czigány Ákos, Cseh Gabriella, Frankl Aliona, Herendi Péter, Kemenesi Zsuzsanna, Kerekes Gábor, Krulik Ábel, Ladislav Postupa, Minyó Szert, Robitz Anikó, Vékás Magdolna, Zina Mihailovna.

Látható július 30-ig, hétköznapokon 14:00–18:30 óra között.
1061 Budapest, Paulay Ede u. 10.

Ladislav Postupa: Karrier (1966)
A kiállítás rangidős darabja.

Tapintásra kínált felületek sorát látjuk a Nessim Galéria kiállításán. [...] Robitz Anikó és Czigány Ákos fotóiban sok közös és sok különböző van. Közös a sorozat-alkotás vágya, az egy-egy témát körüljáró, aprólékos kutatói attitűdjük. Közös a látvány forrása: [...] több sorozaton is – Malevics fekete négyzete nosztalgikus idézetként lebeg a kép síkjában, miközben Czigánynál rávetül egy rácsos háló és az árnyéka, Robitznál az egész képfelületre kiterjed és racionalitását, végletes elvontságát dekoratív minták enyhítik.

Nyitva június 17-ig, keddtől péntekig 14:00–18:30 óráig.

A galéria oldalán olvasható előzetes:

Robitz Anikó és Czigány Ákos műveit most mutatja be először a Nessim Galéria.

Poétikájuk elsősorban abba az absztrakt fotóművészeti hagyományba ágyazódik, amelyet kiemelkedő magyar fotográfiai életművek gazdagítottak. Noha ez a tradíció többszörösen megszakadt, mégis bőséges erőtartalékokat hagyott ránk – más művészeti ágak rokon szellemiségű alkotóitól a minimalizmus változatain át a konkrét művészet fiatal hazai képviselőiig.

E tartalékok forrása a konkrét tapasztalat. Az érintkezés a kép genezise, minimális feltételei és architektúrája, valamint a fotó valósághoz kötött alapanyaga között. Ezt a helyszín jelentősége, a téma identitása, a képletek összetettsége, a felismerés vagy az új jelentések kiépítése szempontjából önálló utakon, ugyanakkor rokonítható megközelítésben dolgozza fel Robitz Anikó és Czigány Ákos.

A hármas ritmusokba rendezett páros válogatás tehát nemcsak két egyéni alkotói habitus azonosítását kívánja segíteni, hanem spontán, majd újragondolt kapcsolataikat is próbára bocsátja. Üzenhet-e valami fontosat a két fotóművész alkalmi Triója?

Hír másutt: Cseppek.hu, Port.hu, ikOn, Fotopost, Fotósoldalak.hu, Artportal, Fotoklikk.

Támogató: Nemzeti Kulturális Alap

Torben Eskerod: a Campo Verano sorozatból (2007)

Søndergaard kontemplatív fejábrázolásait korábban már méltattam, és itt látható monokróm portréinak ugyanez jár. Ld. portfolióban (.pdf, 547 KB) vagy albumban.

Trine Søndergaard: Monochrome portraits sorozatból (2009)

A fény dán hullámai című kiállítás-páros másik része, mely már lezárult a Budapest Galériában, szintén egy közös témát közelített meg két változatban: a tájat. Per Bak Jensen kedvéért ide is érdemes volt ellátogatni, majd pedig összességében értékelni a dán anyag igényességét.

Per Bak Jensen: Grass Field (2008)

Két cikk ugyanerről:
Fürth Eszter: Páros ellentétek
Jerovetz György: Táj, emlék, valóság

A zaj miatti panaszkodás helyett inkább arra van szükség, hogy elkötelezetten pártfogoljuk a csendet.

[...]

Azok, akik nagyra becsülik a csend értékeit, összességében eddig keveset cselekedtek azért, hogy közkinccsé tegyék felfogásukat – s még csekélyebb eredménnyel tették ténylegesen mindenkinek hozzáférhetőbbé a csendet. Holott tágabb tereinkben a csendet nemcsak a belső utazással táplálhatjuk, melyre eszköz híján a legtöbben aligha vállalkozhatnak, hanem neveléssel és építészettel is.

– jegyzi meg a “zajtudatosság napjának” (április 28) elnémulása kapcsán George Prochnik, az In Pursuit of Silence című könyv szerzője.

ahogy a hullámvezető szűkül, a fény komponensei bizonyos pontokon megállnak, mert egy adott hullámhosszú fénykomponens nem fér át a hullámhosszánál szűkebb helyen.
Mivel a fény egyes komponensei más hullámhosszúak, ez nem ugyanott történne meg, olyan hatást keltve, mintha a szerkezet a szivárványt ejtené csapdába.
[...]
A kutatónő [Vera Smolyaninova] munkatársaival 4,5 milliméter átmérőjű, enyhén domború lencsét használt, aminek az egyik felét 30 nanométer vastag aranyfilmmel vonták be. A lencsét aranyozott felével lehelyezték egy sima üveglapra, amit szintén aranyfilm borított.
[...]
Amikor egy több hullámhosszú fényből összeálló lézerrel bevilágítottak a résbe, a szerkezet belsejében előállt a csapdába esett szivárvány.
[...]
Hess el volt ragadtatva az amerikai kutatók sikerétől. Örült annak, hogy látta a gyakorlatban működni az elképzelését, és nagyon elegánsnak nevezte a lencsés megoldást.

Nyitva május 2-ig. Szerdától vasárnapig 10–17 óra, minden hónap 1. szerdáján 10–21 óra között. K-Hof Galéria, Kammerhof Museen Gmunden.

(Ez a galéria ad régóta helyet azoknak a konkrét művészeti kiállításoknak, amelyeket a közelmúltig, 25 éven át Josef Linschinger szervezett. 2006-ban egy pazar konkrét fotográfiai anyagot láthattunk itt. Linschinger gyűjtéséből áll össze a budapesti Vasarely Múzeum KÉP / VERS, vizuális és konkrét költészet című jelenlegi időszaki tárlata. Mint az NKA legutóbbi fotóművészeti támogatásaiból kiderül, itt is készülődik egy konkrét fotográfia, fotogram kiállítás.)

Júlia művei a Keramik-Cuvée-n: fotogramok, porcelán reliefek, installációk és keresztút.

Sok nagy fotóst lehetne a képei kapcsán szellemi elődökként említeni. Köztük leginkább Rodcsenko kegyetlen és tudatos képkompozícióinak letisztultsága és Moholy-Nagy lehengerlő, légies geometrizmusa jut eszembe.

– írja drMáriás Robitz Anikó fényképeiről a napokban az A.P.A.-ban zárult kiállítása kapcsán. A kései híradásra legyen mentség, hogy nemsokára újabb tárlata nyílik, de erről majd később.

A szellemi elődökhöz vehetjük a kortárs klasszikus Konok Tamást éppúgy, mint a Robitz kapcsán leggyakrabban emlegetett – idén száz éve született – Lucien Hervé alias Elkán Lászlót, aki 2007-ben halt meg. Ez egyszersmind Robitz első kiállításának éve. Az Örökmozgóban.

Lucien Hervé képein egyszerűen rend van ott, ahol bármi is lehetne. Amit látunk, nemcsak rendben van, hanem “a rendben” van. És amikor azt mondom, hogy “rend”, akkor nem valami halott és mozdulatlan struktúrára gondolok, hanem olyasmire, ami a szüntelenül mozgásban lévő anyagból születik.

(Varga Mátyás: Közös rend: Lucien Hervé kiállítása, in: Nyitott rítusok: Kortársunk-e a művészet?, Vigilia Kiadó, Bp. 2008, 184. o.)

Robitz pontosan ehhez az örökmozgó “anyaghoz” megy egy határozott lépéssel közelebb, mint Hervé.

Robitz Anikó fényképe (2009)

Továbbiak itt, ott, amott és emitt.

Valójában a modern művészet összes jellemzője kivétel nélkül a technológia világából származik.

Ez a szélsőséges tétel áll Jacques Ellul Remarks on Technology and Art (.pdf, 1,6 MB; Social Research, 46:4 [1979:Winter]) című cikkének középpontjában (831. o.). A megállapítás a művészet infantilizálódására utal, amennyiben

a kortárs művészet messze esik mindattól, amit évezredeken át művészetnek hívtunk. Távol a szépség vagy az értelem keresésétől, nem több, mint játék, és ebben a meghatározásban mindenki egyetért. Ez az új felfogás a technológia termése. A mai művészet két fő iránya egyfelől a technológia növekvő szerepének közvetlen reflexiója, másfelől pedig a technológiai gondolkodás szigorával szemben kirobbanó ellenkezés. (805. o.)

Ellul tehát olyan uralmat tulajdonít a technológiának, amely a játékos felszabadulás álruhájában dolgozik szabadságunk ellen.

Mármost a technológia egyik fő hatása az, hogy minden hagyományt megkérdőjelez. Felforgatja képeink, hagyományos építményeink, áthagyományozott tanaink világát. Ám az történt, hogy ez az elképesztő szabadság egy újfajta determinizmus részévé vált. (820. o.)

Megfoszt az üres, ráérő időtől, mely meditatív távolságot kínálna az eseményektől. A művészet tapasztalata szintén túl gyors. A kézenfekvő példa – már-már bűnbak – pedig természetesen a fotográfia, mely nem jöhet ki jól az effajta eszmefuttatásokból.

a közönségnek nincs szabadideje megismerkedni egy műalkotással, a közvetlen jelenséget keresi. [...] MacLuhan kimutatta, hogy a fotográfia nemcsak viszonyulásainkat, hanem belső párbeszédünket is megváltoztatja. (820. o.)

Elvégre a fénykép a közvetlen jelenség médiuma lenne. Ám a bírálat az ábrázolástól megszabadult művészetnek, így kétségkívül az absztrakt fotónak is szól. Mivel ugyanis a “közvetlen jelenség” a technológia, az absztrakt mű ezt ábrázolja. Nem a formáját (miként eleinte a gépeket), hanem annak elvontságát, a technológiai rendszer szerkezetét, formaelveit tükrözi.

Ebben az értelemben továbbra is betölti hagyományos szerepét, de csak azon az áron, hogy megtagadta emberi nagyságát és alkotóerejét. (832. o.)

A technológiának az a vonása, hogy célok nélküli eszköz (828. o.), a művészetben a kész, befejezett, tökéletes alkotás korábbi célképzete helyett a mű átmenetiségében és pillanatnyiságában jelentkezik. Befejezetlensége szükségszerű és elkerülhetetlen.

Természeténél fogva a modern művészet egymást feltételező befejezetlen munkák sorozata. Nincs többé, mint láttuk, egyetlen mű. Egyetlen alkotás sem törekszik elérni a befejezettet, az örökkévalót, a kiegyensúlyozottat, a tökéletest, mert egyetlen technológiai eszköz sem merül ki sohasem, soha nem egyéb, mint vázlat egy eljövendő még hatékonyabb valamihez, ugyanakkor pedig semmilyen technológia nem létezik önmagáért és saját belső értelmében: nincs értelme, csak minden más technológiai rendszer viszonylatában. (830–831. o.)

A fotográfia sorozatjellegében valóban tükröződik egyfajta befejezetlenség. Talán létezik kedvezőbb olvasata, mint Ellul esszéje. Nehéz egyetérteni vele, de érdemes odafigyelni. Több könyve és sok írása itt olvasható. Más témájú kötete, Iszlám és zsidó-kereszténység, 2007-ben jelent meg a Bencés Kiadónál.

John van Wyhe (szerk.) engedélyével: The Complete Work of Charles Darwin Online.

Erre az online Darwin-archívumra, már nem emlékszem pontosan, de valószínűleg a teremtés kontra evolúció vita után érdeklődve bukkantam. Egy-két kötet reprodukcióját letöltve ismét rácsodálkoztam az elszíneződött, foltos, gyűrött régi papírlapok szépségére, különösen az üresen maradt oldalakon. De azután egyre inkább ezek létezése hökkentett meg. A szorgos archiválók ezeket is bescannelték, ami jelentős pluszmunka, hiszen némelyik kötetben százhoz közelít a számuk, de információt nem tartalmaznak. Ugyanakkor mégis az adott könyv részei, innen nézve tehát kétségkívül mégis indokolt a reprodukciójuk. A teljesség jegyében az információt hozzá nem adó, felesleges oldalakra is kiterjedő archivátori szigor pátosza, a hordozó a hordozott helyett, üresség a tartalom túloldalán, beletartozás és kívülség… mindez érdekesen találkozott a semmiből teremtés rejtvényével. A koncepció most már adta magát: kivenni a könyvek összes üres oldalát és összeállítani kötetenként egy kompozícióba. Egy-egy kötet üres tartományából – egy-egy összesítés egy lapon. Egy összképben.

Egyébként csak a munka előrehaladtával vált világossá, hogy 2009 éppen Darwin születésének 200., A fajok eredete megjelenésének pedig 150. évfordulója volt. Azóta 2010 lett.

A gondolati háttérről itt jegyzeteltem már egy keveset.

dec. 21. Még van hó… – “‘Egyben biztos vagyok: ahhoz, hogy újra megtaláljuk azt a fényt, amit gyerekkorunkból ismerünk, minden nap azon kell lennünk, hogy a legnagyobb bizonytalanságban éljünk.’”

dec. 22. Armen, Armen… – “Tetszik nekem ez a fajta nagyon emberi láthatatlanság. Azon gondolkozom, hogy miből van, hogy mi köze ahhoz, amit jobb híján valóságnak nevezünk. Rejtőzködés-e, vagy úgy sincs más választás, mint hogy az ember nem áll fény elé?”

dec. 23. Minimum (ennyi) – “Amikor hajnalban a világítótorony optikáját tisztítják, egyszercsak esni kezd a hó. Aztán takarítanak, megfoghatatlan ünnepi készülődés vesz erőt rajtuk. ‘Már kétszer is jártam a konyhában – írja este –, hogy kávét igyak, és hogy megnézzem a kisuvickolt barométert. Ezek a fények elrejtenek valamit. És jól tudom, hogy a lámpám lángja árnyékok szorításából jön elő.’”

dec. 24. La tempesta di mare – “Pál meg – ha jól értem – azt mondja, hogy ha már nem vagy képes megállni, olyasmivel ‘dicsekedj’, ami mondjuk kínos: pl. dicsekedj azzal, hogy akiben hiszel, keresztre feszítettek”

dec. 25. És a tengeri szörnyek is előjönnek (kicsit) – “Az éjszakai imádság előtt narancs- és mandarinillata van a szerzeteseknek.”

dec. 26. Nem a turbános lány – és nem is Reverdy – “‘Képek egy ciszterci monostorról, amit talán soha nem fogok a valóságban látni. Éjszakákon át szálltam alá benne, és már annyira ott jártam, hogy hallottam lépteim zaját a kövezeten, fényről fényre jártam a kerengőben, az alacsony ablakú dormitóriumban, a templomban a vigília idején. Címe: A világ legnagyobb kalandja.’ [...] Lucien Hervé thoronet-i fotóalbumáról van szó, ami 1956-ban Le Corbusier előszavával jelent meg (a francia cím: La Plus Grande Aventure du monde. L‘architecture mystique de Cîteaux).”

dec. 27. Őrségváltás

őrségváltás

Sugimotóról már többször jegyzeteltem itt, Shibatáról szintén, Tomatsuról majd nemsokára.

Az alábbi képre kattintva elolvasható a szöveg első oldala, ahol mindjárt egy mulatságos elírást is felfedezhet a nyájas olvasó. Az érdeklődő pedig itt szerezheti be a Pannonhalmi Szemlét.

kiegészítés január 28
Miklósvölgyi Zsolt “Ex oriente lux” címmel értő és elismerő jegyzetet írt az esszémről. Köszönet. Az egyetlen túlzás, hogy “a japán fotóesztétika általános ismérveit” próbálnám tisztázni – erre nem vállalkoztam.