Majdhogynem bűnös dolog

Eperjesi munkái – ezt nehéz, majdhogynem bűnös dolog egy művészettörténész számára leírni – szépek.

olvasom, éppen olyan munkák kapcsán, amelyek engedményeket tesznek a dekorativitásnak. A lehangoló tünet persze maga a nehézség, e majdhogynem bűnös dolog: a művészet lényegének kihullása a professzionális művészeti közbeszédből, befogadásból és gondolkodásból.

Magukat az alkotókat ez egyfelől joggal aggasztja, miként Barragán (vagy nálunk Janáky) gyönyörű tiltakozása tanúsítja. Másfelől szerencsére nem nagyon érdekli őket, és olykor kifejezetten a szépségre hivatkoznak munkájuk kapcsán, mint például Emmet Gowin, Ryan Bush, Sze Tsung Leong, Jorma Puranen, Barbara Yoshida, Sandra Kantanen vagy Bryan Boettiger – hogy hirtelen csak a blogunkon megfordult fotóművészekből válogassunk.

Két olvasmány egy-egy neves, teljesen más alapállású esztétától.

Roger Scruton: Beauty and Desecration

Mégis mindannyian tudjuk, mi az, amikor valami láttán hirtelen kiragadtatunk kívánságaink köznapi világából a szemlélődés megvilágosult szférájába. [...] A szépség megszentségtelenítésének jelenkori szokása azt súgja, hogy az emberek éppúgy tudatában vannak a szent dolgok jelenlétének, mint valaha.

Utóbbira elrettentő fotográfiai például említi Serrano Piss Christ képét.
Scruton nemrég könyvet szentelt a szépségnek (Beauty, Oxford U. P., 2009).

Susan Sontag: Érvelni a szépség mellett (2000, 2003 szeptember)

Töprengésében fontos szerepet kap a fotográfia, mely kiiktatta a szépség kijelöléséhez szükséges megkülönböztetés képességét a művészetből.

A szép elleni legerőteljesebb és legsikeresebb támadás a szépművészetek terén indult, mintha a szépség és a szépséggel való törődés beszűkítené a látóteret, vagy ahogy a jelenlegi zsargon mondja, elitista lenne. Úgy tűnt, mintha sokkal többféle dolgot tudnánk értékelni, ha azt mondanánk, hogy valami nem „szép”, hanem „érdekes”.

[...]

A fényképészet volt az a művészeti ág, ahol az „érdekes” először teret nyert magának, ráadásul igen korán. Az új, fényképszerű látásmód könnyen megengedte, hogy bármi a fényképezőgép témájává váljon. Ennyire sokféle látványra a szépség fogalmát már nem lehetett volna kiterjeszteni; egyszóval már nem tűnt menőnek ilyen ítéletekkel dobálózni. Egy fényképen látott naplementéről, egy szép naplementéről a verbális kifinomultság minimumával rendelkező személy inkább azt kell mondja: „Igen, ez a fénykép érdekes.”

Később még egy utalást tesz a fotóra, hogy felidézze a szépség teljességre emlékeztető szerepét és hitet tegyen szükségessége mellett, végül pedig gunyoros búcsút vegyen az “érdekes” álságos argumentumától.

Ma a természetben rejlő szépség modelljét főként a fényképezés nyújtja. [...] Képzeljük el, ahogy azt mondjuk: „Érdekes ez a naplemente”.

nem lehet hozzászólni