Makulátlan semmi rézsútosan
Kitépett részletek Cortázar novellájából, mely Antonioni Nagyításának alapjául szolgált.
A semmivel való szembeszállás sokféle módja közül a fényképezés az egyik legjobb, amit minél korábban meg kellene tanítani a gyerekeknek, mert fegyelmet, esztétikai érzéket, jó szemet és biztos kezet kíván. [...] amikor fényképezőgéppel a kezében sétál az ember, valahogy feladatának érzi, hogy figyeljen [...] (most, micsoda kifejezés, micsoda hülye hazugság ez is) [...] meg se fordulna a fejemben, hogy fotós szemmel nézzem a jelenetet, egyszerűen csak hagynám, hogy vigyen magával a dolgok sodrása, rohannék mozdulatlanul az idővel.
[...]
minden nézésből valami ferdítés szivárog, mert épp ez az, ami leginkább kivet bennünket magunkból, a legkisebb garancia nélkül [...]. Mindenesetre, ha előre tisztában vagyunk a valószínű ferdítéssel, lehetségessé válik a nézés; talán elég, ha megfelelőképp különbséget tudunk tenni a nézés és a látott dolgok között, ha képesek vagyunk lefejteni a dolgokról azt a sok idegen göncöt.
[...]
megkövült emlék, mint minden fotó, semmi sem hiányzott róla, még a semmi sem, és legfőképpen az nem, a semmi, a jelenet igazi rögzítője. [...] a rézsútos helyzetből való szemlélésnek is megvan a maga varázsa [...]
— Julio Cortázar: Nagyítás, Imrei Andrea fordítása, in: Átjárók, L’Harmattan Kiadó 2005, 221., 222., 229-230. o.
És még egy mondat a gyönyörű utolsó bekezdésből (233. o.).
Az, amit még mondani lehet, nem több, mint egy felhő, vagy két felhő, vagy a hosszú órákon keresztül tökéletesen tiszta égbolt, ez a makulátlan, rajzszögekkel a szobám falára feltűzött, téglalap alakú négyszög.
(Vajon Stieglitz visszfényeként járják át a felhők az egész szöveget?)