Talált környezetek
A férfiklubok, hallok, szépségszalonok, nappalik és előcsarnokok, melyeket korábban fényképeztem, sokkal közhelyesebbek és hozzáférhetőbbek, mint a lőterek, osztálytermek, fürdők, katonai létesítmények és kiképző-helyiségek, amiket most fotografálok. [...] Kezdetben a talált és a kirakott, a képtelen és a halálosan komoly, az eleven és a tehetetlen közti határokat vizsgáltam [...].
— tekint vissza fényképeire Lynne Cohen.
Lynne Cohen: Police range (1990)
No Man’s Land
Majdnem minden, amivel foglalkoztam, beltéri volt, és az a kevés kültéri kép is belsőnek néz ki. Az ég falként működik, s mégis azt érezni, hogy nincs kijárat. De többnyire odabent fotózok. Ez sokkal kevesebb utószerkesztést igényel. Odakint csaknem lehetetlen a dolgok talált tárgy jellegével való ütközés nélkül komponálni, s én inkább tartózkodok az effajta beavatkozástól. Ám ha úgy gondol a munkámra – ahogyan gyakran én –, mint egyfajta installációs művészetre, akkor a belső és külső közti elválasztás már kevésbé éles.
[...]
A bútor elhelyezkedése alapján kristálytiszta, hogy ki az úr. Vonalat húz közéjük és közénk. De nemcsak a bútorok elrendezéséről van szó. A díványok és a székek embereknek látszanak, és sok minden más utal az emberi testre: bábuk, diagramok, körvonalak. Emellett gyakran ott van valami kísérteties emberi jelenlét, egy épp abbahagyott vagy majd kezdődő tevékenység jele.
[...]
Vonzódom a vizuális és eszmei ellentmondásokhoz és csalódásokhoz. Elbűvölnek azok a határok, amelyek inkább fogalmi, semmint valós jellegűek, a kétértelmű üzenetek, az értelmetlen dolgok, a hibás logika.
[...]
Valaki azt mondta a fotóimra, hogy “hasonmások egy virtuális múzeumból”. De amennyire hasonmások, ugyanannyira dokumentumok is. Mindkettők és egyik sem. [...] a fotográfiára váltással [a szobrászatról és a sokszorosított grafikáról] úgy gondoltam, olyan művészetet csinálhatnék, amelyben nincs benne a művész keze, olyan művészetet, amely mintha titokzatosan megjelent volna. [...] A felfoghatatlanságig jelentésgazdagnak találtam a mindennapi élet banalitását. Az emberi lak- és munkahelyek mulandóságainak mániákus rendjük vagy rendetlenségük van. Első felvételeimtől kezdve azt éreztem, hogy a világ nem lehet ilyen. Mintha tele lett volna kész műalkotásokkal. Mondhatni olybá tűnt, hogy readymade-eket fényképezek.
Lynne Cohen: Laboratory (2000)
Sokáig csak fekete-fehérben fotózott. Feleslegesnek tartotta a színt, mert a tapasztalat világos kulcsokat ad sok anyag és tárgy színéhez. De aztán:
A fekete-fehér mellett az indított színesben dolgozni, hogy érdekelni kezdett, ahogyan a színes film tévesen rögzíti a színeket. Miután megszabadultam a színhelyesség eszményétől, hozzáfogtam, hogy kiaknázzam, hogyan forgatja fel a színes film a világban levő dolgoknak tulajdonított lélektani jelentőséget. Most pedig különösen az izgat, hogy a színes képek mintha sokkal messzebbről mutatnák ugyanazt, pedig az objektív és a készülék ugyanaz. A szín távolító eszközként hat, s a képek mintha kilométeres messzeségből készültek volna. Nem tudom megmagyarázni.
Művei még itt, ott, amott, emitt, emitten, amottan vagy itt nézegethetők.