Szigorú világosság
Bereményi Eldorádó novellájában, mely hasoncímű filmjének egyik irodalmi forrása, két főszereplő egy szintetikus, vagy inkább szinoptikus belső képet próbál megragadni. Közös tapasztalatuk ez. Keresésükben egymásra vetül kép, képesség és képtelenség.
nem volt az sorrend. Mert én a sötét sodródásból úgy érkeztem a fénybe, hogy nem tudtam, mióta vagyok ott. Amikor odaérkeztem, már régen ott voltam.
[...]
Egyszerre volt az a kép nekem is. És minden belefért. Minden a világon. Egyszer csak.
[...]
töredékekre emlékeztünk mind a ketten, mert az emlékezetünket nem tudtuk megszabadítani az egymásutániságtól. Csak úgy tudtunk eljutni a nagy képig, hogy sorrendet tartottunk.
[...]
új jelentéseit nem érteni kellett, hanem lenyűgözve elfogadni az egész végleges rendszert. Tehát életemnek összes helyszíne és személye létezik együtt és egyszerre valahol. Talán bennem. És akkor bennünk hatalmas képességek lappanganak, amelyek végső helyzetben törnek elő. [...] Mért nem tudjuk ideidézni? Képtelenek vagyunk, miközben élünk?
[...]
a kép nem belőlünk bújt elő. Hanem megvolt és megvan valahol, és nem bennünk elraktározódva. Inkább gazdátlanul úszkál. És adott pillanatban ránk eresztik. [...] Látott ő mást is [...]. Az egész mindenséget. Azt mondta: az egeket.
[...]
Ott szigorúság volt. Igen, szigorú kép volt, de sehol semmi fenyegetés vagy izgalom, csak minden világosan működött, kizárva az érdeket, félelmet, elfogultságot és tévedést.– Bereményi Géza: Eldorádó, in: A feltűrt gallér: Válogatott novellák, Seneca Kiadó, Pécs–Budapest, 1994, 178-180. o.