Működő képzavar
Egy kritikai elképzelés a fotográfia művészettörténeti karrierjéről: néhány részlet Douglas Crimp esszéjéből (.doc, 140 KB).
A fényképészet ezentúl a fotográfiai tanszékeken vagy a művészeti és fotográfiai részlegeken lesz megtalálható. Így gettósítva már nem elsősorban hasznos lesz más diszkurzív gyakorlatokban; nem szolgálja többé az információ, dokumentáció, bizonyíték, illusztráció, riport céljait. A fotográfia azelőtt sokrétű mezője így egyetlen mindent befoglaló esztétikára zsugorodik. Miként az európai templomokból és palotákból kiszakított festmények és szobrok a XVIII. század végén és a XIX. század elején múzeumokba kerültek és korábbi szerepeik alól felmentve újdonatúj autonómiára tettek szert, úgy szerzi meg most a maga autonómiáját a fotográfia, amikor belép a műzeumba.
[...]
A fotográfia óriási tömegű bevonulása a múzeumba, a modernizmus episztemológiája szerinti újjáértékelése, új státusa mint autonóm művészet — ezeket értem a modernizmus hanyatlási tünetein. A fotográfia ugyanis nem autonóm, és modernista értelemben nem művészet. Amikor a modernizmus volt a művészi gyakorlat teljes hatályú paradigmája, akkor szükségképp esetlegesnek látták a fotográfiát: túlságosan a lefényképezett világ korlátai közé szorult, túlságosan függött a diszkurzív struktúráktól, melyekbe beágyazódott, ahhoz, hogy a modern művészet önreflexív, teljesen konvencionalizálódott formáját ölthesse. Ez nem jelenti azt, hogy egyetlen fotó sem lehetett modernista műalkotás [...] de [Alfred] Stieglitz úgy gondolta, hogy ezt csak nagyon kevés fénykép érheti el. A fotográfia e felfogása és újjászervezése a modernizmus teljes elfajulása, és csak azért történhet meg, mert a modernizmus ténylegesen működészavarossá vált. Elmondhatjuk, hogy a posztmodern részben ezen a paradoxonon alapul: a fotográfia modern médiumként történő újjáértékelése a modernizmus végét jelzi. A posztmodern ott kezdődik, ahol a fotográfia pervertálja a modernizmust. [...] Miután több mint egy évszázadot raboskodott a modernizmus diskurzusában és a múzeum intézményében, légmentesen elszigetelve a kultúra és a társadalom többi területétől, a posztmodern művészete elkezd visszakanyarodni a világ felé. Ezt részben a fotográfia teszi lehetővé [...].
Vagyis. Az nyitja fel a magába zárt modern múzeumművészetet, hogy a fotográfia behatol, mondhatni beszabadul, és paradox módon a foglyául esik. Eközben a főként a festészet és szobrászat reprezentálta művészet kiszabadul és közösködni kezd a “világgal”, mellyel a fotográfia épp ennek előzményeként számolta fel a maga sokrétű kapcsolatait. Csavaros-helycserés egy történet ez.
(Vö. Bernhard mint civil vetület.)