A tekintet vándorútja
Amikor egy remekművet szemléltünk, úgy éreztük, mintha lassan és titokzatos módon kiemelkednénk a hétköznapi időből. A festményen az alkotás összes időpillanata egyszerre jelen idejű. A kép, amíg nézzük, változatlan marad, de mi éppen a festmény szemlélése közben változunk át. Ez a képzőművészet sajátja. Minden más műfajban az időben tárul föl a mű. A regénynek, a szonátának a teste az idő. A festmény műfaji sajátsága azonban, az azonnali átláthatóság, sajátos helyzetet teremt a befogadónak. Ahhoz, hogy befogadjuk a művet, a nézés ideje alatt nekünk magunknak kell vándoroltatnunk tekintetünket a képen. Hogy látásunk elmélyülhessen, nekünk magunknak kell változnunk: fel kell áldoznunk valamit. Fel kell áldoznunk az időnket. A szemlélő bizonyos mértékig a mű alkotójával azonos módon szemlélődhet. A festmény e sajátos egzisztenciáját, ami az alkotó, a mű és a befogadó közötti bonyolult szituáció eredménye, a festmény idejének nevezhetjük.
Időt adunk a képnek, ahogy kalandozó figyelmünk a képet szemlélve megnyugszik, és lassan elhallgatnak gondolataink, hogy átadják a helyüket a csöndnek. Minél többet ajándékozunk el időnkből, a kép annál inkább belép az időbe, megelevenedik, mozgást és ritmust érzékelünk, mi viszont figyelmünk fogalmakon túli csöndjében egyre mozdulatlanabbakká leszünk. Az elmélyült szemlélés közben lényegét tekintve változik meg az időhöz való viszonyunk.
— Kondor Attila: Ipar-e a művészet?