Egy objektív naivitása
A fényképezés megjelenését tehát a képzőművészetek legjelentősebb eseményének tekinthetjük.
André Bazin A fénykép ontológiája (1945/58) című, sokszor hivatkozott esszéjében olvasható ez a nem különösebben visszafogott következtetés, melynek egyik fő támpontja az az észrevétel, hogy:
A fényképnek a festészettel szembeni eredetisége tehát maradéktalan objektivitásában rejlik. [...] Először történik, hogy semmi sem iktatódik be az ábrázolás tárgya és az ábrázolás közé.
— André Bazin: A fénykép ontológiája (Ontologie de l’image photographique, 1945), in: Tanulmányok a filmművészetről, Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, Budapest 1977, 21-31. o.
Ezt a naivitást a fotóművészet egyik legkínosabb tévhitének tekinthetjük. A fényképészetben éppen hogy hihetetlenül sok, mindenestül emberalkotta tényező és folyamat, ember feltételezte reflex iktatódik a tárgy és az ábrázolás közé. Nyugodtan kijelenthető, hogy jóval több és bonyolultabb, mint a festészet esetében. Kézi beavatkozással számtalan ponton irányított és meghatározott vegytani, optikai és elektronikai folyamatok tömege.
A készülékek olyan ládák, amelyek jelenetek tüneteit nyelik el, hogy azokat képekként köphessék ki. A készülékek programjai szövegeken alapulnak, például a kémia és az optika lineáris mondatain. A készülékek transzkóderek: történeteket és szövegeket kódolnak képpé. A folyamatokat programokká alakítják át. Olyan fekete dobozok, amelyek történeteket nyelnek el és utótörténeteket köpnek ki. A technikai képek transzkódolt történetek.
— Vilém Flusser: Képeink, ford. Tillmann J. A., 2000, 1992/február, 60-60. o., kiemelés tőlem (in: Nachgeschichten, Bollman Verlag, Düsseldorf 1990)
Mindennek figyelmen kívül hagyásával azonban még nincs vége Bazin esztétikai tévedéseinek.
Valamennyi művészet az ember jelenlétére van alapozva, egyedül a fényképészetből hiányzik az ember.
Egyedül? És az írással például mi a helyzet? Nem olvastuk Platónt?
a fénykép, a művészi alkotással ellentétben nem az örökkévalóságot ragadja meg, hanem csak az időt balzsamozza be, és menti meg az elmúlástól.
A mondat első fele a fénykép versus műalkotás hamis szembeállítás keretében nem vesz tudomást azokról a fényképekről, amelyek mégiscsak megragadnák az örökkévalóságot — bármit jelenthet is ez —, a második része pedig egyszerű pongyolaság. Az “időt bebalzsamozni” kifejezés értelmetlen, legfeljebb az időtöredékkel vagy a pillanattal értelmezhető, de ezt mégse keverjük már össze magával az idővel.
Pedig a fotó embernélküliségéből majdnem elősejlett annak sajátos kívülségi viszonya az idővel:
teljes mértékben úgy hat ránk, mint valamilyen „természeti” jelenség, olyan, mint egy virágnak vagy egy kristálynak a növényi vagy ásványi eredetét már az első pillanatra eláruló szépsége.
Ehelyett marad a gondolati bukdácsolás:
A nedves járdán megjelenő fény csillogását, a játszó gyermekek mozdulatait ugyanis nem magam választom ki a külső világ szövevényéből, ezt egyedül csak a tárgyat a szokásos, előítéletekkel teli környezetéből és az emberi szemlélet által ráruházott spirituális máztól felszabadító objektív teheti meg, mert ez és csak ez teheti az egészet érintetlenné és kedvessé előttem.
Hogyhogy “nem magam választom ki”, hanem az “objektív”? Talán magától mozog, mint egy robot?
Különös viszont, hogy végül a lábjegyzetekben Bazin milyen plasztikusan, s mégis mennyire utalásszerűen mutat rá a fénykép jelenségtanának egyik sarokkövére. Arra, hogy a fotót lenyomatnak,
3 [...] öntvénynek, a tárgyak fény segítségével létrehozott lenyomatának tekinthetjük.
[...]
5 [...] Szükség lenne az „emléktárgy” és az ereklye pszichológiájával kapcsolatos kérdéseket felvetni. [...] Pusztán csak megemlítjük, hogy Krisztusnak „Turinban őrzött halotti leple” az ereklye és a fénykép szintézisét jelenti.
Bazin nézetének tehát a mérlege a legkülönösebb. A turini lepel említésével rátapint a fotó archeológiájában a “nem kézzel készült kép” eszméjére, az orthodox ikonikus kép ősképére — és mintha zavarba ejtő naivitással és közvetlenséggel rábízná magát.
Erre az összefüggésre már több utalás történt e helyt (például itt és itt, továbbá itt meg itt), de a szóban forgó mimésis szerkezetének részletesebb felvázolására még nincs itt az idő.