Leica M8: a nyolcadik utas

A Leica egy fotótörténeti főáram szimbóluma, egy igazi technokrata jelkép. Ezért érdekes pillanat az, amikor most a filmestől továbblépve megcsinálta a klasszikus modellsorozat digitális megfelelőjét. És ezért érdekes Reichmann mérvadó kritikája az új M8-asról. A gép, mely nem DSLR, de a DSLR-ekkel verseng, az M-es Leicák optikai keresőjét örökölte, melyről ódákat lehet zengeni.

Egy M-es Leica maga a tükörreflextelen. Semmi reflex-tükör. Semmi átnézés a képfelvevő lencsén. Semmi prizma. Semmi mattüveg. Ehelyett egy fényes optikai ablakon át nézzük a világot, melyen finom körvonalak mutatják az éppen használt — és a többi lehetséges — lencse adta képmezőt, s rajta kívül mindig többet, mint amit a lencse befog. Egyszerre látjuk azt, ami a képkeretbe férő témán kívül van és azt, ami azon belül. Ezért a legtöbb Leica fotós mindkét szemét nyitva tartva fényképez, és ez a látásmód egészen szoros közelségbe hozza őket a témával ahelyett, hogy egy sekély mélységélességű, csökkent fényességű és kontrasztú miniatűr képpé zsugorítaná a világot. Ehhez képest a legtöbb jelenlegi vágott képkockájú digitális tükörreflexes gép keresőképe olyan, mintha egy hosszú folyosó végén levő ablakot néznénk.

Mindez nagyon szép. Csakhogy a mélységélesség észlelése és szabályozása a fotográfia egyik alapfogása. Ez az optikai keresővel lehetetlen.

De nem ez a legnagyobb probléma a Leicával, hanem az, hogy a kisfilmes architektúra könnyedségének elsöprő sikere, ami a nevéhez fűződik, a pillanatvadász alkalmazott műfajok és különösen a zsurnalizmus irányába terelte a fotográfiát.

Bár nem a Leica volt az első kézhezálló kisformátumú kamera, ez volt az, amelyik sikeres lett; az 1930-as évek óta fotósnemzedékek szívét ejtette rabul, és jó néhányat létrehozott a XX. század legjelentősebb képei közül.

Jelentős részben a Leica e sikerének köszönhető, hogy a 36×24 mm és az általa meghatározott 3:2 oldalarányú kép technikatörténeti esetlegességből hamis törvénnyé, azaz fétissé vált. Alig pár éve egy pályázati eredményhirdetésen a zsűrit képviselő jónevű természetfotós megdicsérte azokat a versenyzőket, akik nem “vágták meg” a képkockát, hanem szépen a kisfilmes 36×24 mm-re szíveskedtek komponálni mondandójukat. Ez akkora abszurdum, mintha a futottak még kategóriába sorolnák azokat a festőművészeket, akik ahelyett, hogy a Művészellátóban kapható, gyári szabványméretekben keretre feszített és előre alapozott készvásznakra festenének, önkényes módon maguk méretezik, formázzák, keretezik a műveiket. Ettől a szánalmas és kártékony előítélettől alig egy lépés a kisfilmes képkockára mintázott digitális “full frame” körüli marketing felhajtás, mely — nem csak technikai okból — messzebb van a teljességtől, mint a hosszú folyosó végén derengő ablak.

nem lehet hozzászólni